A nyolcvanas évek elején Szepesi György, az MLSZ rádióriporter elnöke kijárta, hogy Östreicher Emil a válogatott menedzsere lehessen. Egy „disszidens” kapott hivatalos megbízatást az illetékes elvtársaktól! Sőt a szocialista elöljárók még azt is felajánlották a külföldre szakadt magyarnak – a Real Madrid legfényesebb korszakában Santiago Bernabeu klubelnök jobbkezének –, hogy költözzék haza, ám erre a menedzseri felkéréstől mélyen meghatódó sportvezető azt mondta: annyi jóval halmozta el őt Spanyolország, hogy nincs szíve otthagyni az ibériai államot.
Viszont telente vendégül látta Benidormban a magyar válogatottat. A csaknem hetvenezres – nyaranta egymillió vendéget vonzó – tengerparti településen két szállodát vett annak idején Kubala Lászlóval meg egy német üzletemberrel közösen. A Mirador (Kilátó) I. és II. a környék nevezetességévé vált, és még inkább emelte a hotelek fényét, hogy honfitárs futballistáink rendszeresen megjelentek e létesítményekben.
Nyolcvannégyben Strasbourgból érkezett a keret a spanyolországi üdülőhelyre; a francia városban – Dajka László góljával – 1-0-ra győzött a helyi első osztályú csapat ellen. Előtte Stuttgartban nyert teremtornát (a döntőben 6-2-vel intézte el a zágrábi Dinamót), és azért sietett már az év első hónapjában mérkőzéseket játszani, mert január 18-án Cadizban barátságos meccsen találkozott Spanyolország nemzeti együttesével.
Reggeli, edzés, ebéd, edzés – ez volt a benidormi program délutánig, majd csendes pihenő és fakultatív futás következett. Az utóbbi penzumot a beach süppedős homokján teljesítette a társaság, méghozzá az egész kompánia, mert senki nem akarta azt mondani Mezey György szövetségi kapitánynak, hogy pardon, mester, én kimaradnék a buliból. Pedig a táv legalább hét kilométer volt, és a pályán tartott tréningek annyira megizzasztották a gyakorta szaunás („suhogós”) szerelésben gyakorló labdarúgókat, hogy a tépőzárak felnyitásakor szó szerint folyt a víz a játékosok felsőiből. A félórás esti biliárdozás sokszor már nyomott hangulatban telt, s bár a nap végén egy-egy Kojak-filmet is meg lehetett nézni, a Telly Savalas megformálásában világszerte népszerű nyalókás detektív izgalmas kalandjai altató tablettákkal értek fel...
Benidormtól Cadizig csaknem hatszáz kilométer a távolság; amíg ezt az utat január 16-án megtette a küldöttség, részletes beszámolót hallhatott arról, hogy Julio Iglesias 1968-ban Benidormban nyert először dalfesztivált. Ez öt évvel az után történt, hogy autóbalesetet szenvedett, és abba kellett hagynia a futballt. (Az ifjú kapus a Real Madridnál is megfordult.) Eleinte úgy festett, járni sem tud majd, de a részleges bénulásból felgyógyult, sőt kilábalása során megtanult gitározni. A magyar válogatott tagjai azonban nem az ő, hanem az 1984-re már felbomló Hungaria együttes számait hallgatták, talán azért is, mert a csapatot és a zenekart egyformán biztatták a rajongók: „Ria, ria, Hungária!”
A buzdítás a Ramon de Carranza stadionban is elkelt volna, mivel a spanyolok igazán erős csapattal álltak ki; öt hónappal később ezüstérmet nyertek az Európa-bajnokságon, amelynek párizsi döntőjét Arconada kapus potyázása miatt vesztették el a franciák ellen. Az más kérdés, hogy az Eb-re különös módon jutott el az együttes. A selejtezőcsoport utolsó meccsén, 1983. december 21-én legalább tizenegy góllal kellett győznie ahhoz, hogy gólkülönbséggel – pontosabban több szerzett góljával – megelőzze a holland válogatottat. Mit ad Isten, az előző hét kvalifikációs mérkőzésükön összesen tizenkét gólt szerző vendéglátók Sevillában 12-1-re tömték ki a máltaiakat...
Miguel Munoz, aki a magyar–spanyol mérkőzés napján töltötte be a hatvankettedik életévét, jól kormányozta tehát a csapatot, amelynek kezdő tizenegyében csupán két-két játékos szerepelt a Barcelonából (Sanchez, Carrasco) és a Real Madridból (Camacho, Santillana). A legtöbb labdarúgót – Zubizarretát, Goicoecheát, De Andrest, Sarabiát – a Bilbao delegálta a keretbe, ám ez nem lepett meg senkit, mert a baszk együttes nyerte a spanyol bajnokság 1983/84-es évadát. A Betis a Gordillo, Rincon párossal képviseltette magát, Dunai Antal nem kis örömére, mivel mindkét futballista a játékosa volt, amikor az előző szezonban a sevillai csapatot trenírozta. A magyar keretbe a Honvéd adta a legtöbb futballistát – Garabát, Vargát, Nagyot, Bodonyit, Dajkát –, a többiek névsora így festett: Disztl Péter, Csuhay, Csongrádi (mind Videoton), Kovács Attila, Kőhalmi, Gálhidi (mind Csepel), Hannich, Hajszán (mindkettő Győr), Kardos, Törőcsik (mindkettő Újpest), Róth, Mészáros (mindkettő Pécs), Farkas Tibor (Vasas), Péter (ZTE).
A találkozón aztán főként a védekező játékosok tűntek ki, hiszen megfékezték a spanyolokat, jóllehet a feledhetetlen hírlapíró-pályatárs Szabó Ferenc szerint néhányan azt gondolták idehaza, hogy annyi gólt kap a válogatott, amennyi narancs van a cadizi piacon. A Kardos, Garaba, Nagy tengely azonban jól működött – a trió később kvartettre bővült Róth-tal –, sőt Garaba Imre a második félidő közepén előretört, és harminc méterről hatalmas lövést küldött Buyo kapus hálójába. Ezzel a magyar csapat 1-0-ra nyert, és a másnapi spanyol lapok a Mezey-garnitúra taktikai fölényéről cikkeztek.
Benidorm jó kabala volt, mert a következő évben Hamburgba repült onnan a válogatott, és január végén ugyancsak 1-0-ra legyőzte az NSZK 1982-ben és 1986-ban is vb-ezüstérmes csapatát. Majd 1986-ban katari túrára ment a spanyol városból a keret, és mindhárom meccsét megnyerte; igaz, az az évi világbajnokságtól 2-9-es gólkülönbséggel búcsúzott a csoportmérkőzések után. Ám mai szemmel az a szereplés is maga a méz, mivel kilencventől Magyarország kiiratkozott a globális seregszemléről.
Pedig ebben az esetben egyáltalán nem mondható, hogy a legjobb otthon.
Barátságos mérkőzés, 1984. január 18., Cadiz, 25 000 néző. Jv.: Worrall (angol).
Spanyolország: Buyo – Sanchez, Maceda, Goicoechea, Camacho – Senor, De Andres (Salva, 56.), Gordillo – Carrasco (Sarabia, 43.), Santillana, Rincon (Francisco, 46.).
Magyarország: Kovács Attila – Csuhay, Kardos, Garaba, Varga József – Hannich (Dajka, 63.), Nagy Antal, Csongrádi (Péter, 46.) – Bodonyi, Törőcsik, Hajszán.
Gól: Garaba (69.).
