Kornai János Nobel-díjas élete

Publikálás dátuma
2018.01.20 08:50
FOTÓ: MTA/SZIGETI TAMÁS
Fotó: /

Kilencven éves Kornai János.

Nem ad interjút, pedig győzködjük, bár tudjuk jól, soha sem nyilatkozott szívesen, inkább „csak” írt. Most azért legújabb kötete, a Látlelet megjelenése okán a kiadó is szorgalmazza a szereplést. Amelynek felszínén ott az őszinte düh: „Nem csak azokra haragszom, akik a rosszat művelik, hanem azokra is, akik eltűrik, hallgatnak, lapulnak.”

Dühös ember

Kornai, az arisztotelészi zoón politikon, az autonóm közösségi ember dühös lehetett egész életében, mint szakmáját gyakorló, ugyancsak autonóm közgazdász soha nem volt, nem is lehetett haragos. Tudósoknál is ritka elszántsággal és tudatossággal hajolt meg a tények hatalma előtt, kizárólagosan ennek a hatalomnak alávetve magát, amelynek elismerése nem érzelem, vagy akarat kérdése. Akkor sem volt, ma sincs tekintettel senkire, semmire, legkevésbé önmagára, csak azokra az elvekre, amik szerint él. Az ő társadalmi dühét, megkerülhetetlen véleményét az hitelesíti, hogy egész élete a valóság, a gazdasági-társadalmi gyakorlat kíméletlen, szárazon precíz elemzésén nyugszik. Komolyan kell venni még a tévedéseit is, amelyekkel nem félt/fél maga sem leszámolni.

Nem akarunk itt még csak vázlatos életrajzot sem közölni. Olvassák A gondolat erejével címen 2005-ben megjelent rendhagyó – több mint - önéletírását. De egy vázlatot mégis muszáj felskiccelni, mert Kornai életútja a besorozott munkaszolgálatostól, a kiskunhalasi református gimnáziumon át 1947-ig, a Szabad Nép ipari rovatáig, és még tovább, maga a napi politika bornírtságának fokozatos megtagadása. Annak mind mélyebb szakmai, majd emberi-politikai felismerése, hogy bármik legyenek a szándékai, idióta az a társadalmi berendezkedés, amely nem értve meg, hogy a történelmet esendő emberek csinálják, mindenestől el akarja törölni a múltat, és törve-zúzva tiszta lapot akar nyitni abban a meggyőződésben, hogy csak ő látja tévedhetetlen tisztasággal a jövőt, amely a mindig átmenetinek hazudott pokoljárás után csupa jót hozhat az általa szeretett népnek.

Kornait - csúsztassa bármely alsóbb fiókba – szakmailag nem tudta megkerülni a Kádár-rendszer. Gazdasági szerkesztője volt a kommunista pártlapnak, hogy aztán az ipari rovatból, a valóság és a meghirdetett elvek közötti ellentmondások elől a szerkesztőségi titkári, lapszerkesztői székbe, mások kézirataiba meneküljön. Lehet, hitte, hogy menekülhet, pedig nem volt menekvés. 1954-ben egy Rákosi-ellenes párttaggyűlésen részese lett a Nagy Imre-párti Szabad Nép-lázadásnak, ami miatt 1955-ben többekkel együtt eltávolították a laptól. És milyen többekkel! Gímes Miklós, Vásárhelyi Miklós, Kende Péter, Lőcsei Pál, Losonczy Géza, Fekete Sándor, Méray Tibor, Novobáczky Sándor – az a Nagy Imre körüli szellemi kör, amely szembeszállt Rákosi Mátyással, s amely a Petőfi Kör, hónapok múltán pedig az 1956-os forradalom értelmiségi vezető közegét adta.

Akadémiai doktor

Kirúgása után Kornai a közgazdaság-tudományba vetette magát. 1955-ben az MTA Közgazdaság-tudományi Intézetének munkatársa. Főhivatása lett a tudományos kutatás. 1956-ban végleg szakított a marxizmussal, a forradalom leverése után nem volt hajlandó belépni a Magyar Szocialista Munkáspártba. Az 1956-ban megvédett A gazdasági vezetés túlzott központosítása című kandidátusi értekezését nyilvánosan revizionista írásnak, ideológiai árulásnak minősítették. Eltávolították az akadémiai kutatóintézetből.

Írtuk, dugdosták mindenféle fiókba, de hiába. 1961-ben megkapta az egyetemi doktori fokozatot, 1965-ben az akadémiai doktori tudományos fokozatot. Később az MTA Közgazdaságtudományi Intézet kutatóprofesszorává nevezték ki.

1980-ban aztán megjelent A hiány, talán legnagyobb hatású kötete, amely leszámolt a szocialista gazdaságpolitikával, a centralizált tervgazdasággal. Bemutatta, hogy a hiány nem a hibásan megállapított árak vagy a szakszerűtlen tervezés következménye, hanem a szocialista rendszer olyan sajátossága, amely belső természetéből fakad. Bevezette a puha költségvetési korlát fogalmát, amely azt a társadalmi jelenséget írta le, amelyben a szocialista (de nem csak szocialista) vállalatok és intézmények jelentősen és rendszeresen is túlléphetnek az ésszerű pénzügyi korlátokon. Nem kell szembenézniük a csőd lehetőségével, mert – ilyen vagy olyan formában – számíthatnak a központ, az állam segítő támogatására.

El lehet képzelni az apparátus tagjainak rémületét, hiszen saját uralmukat vonták kétségbe, ha egyáltalán kézbe vette valaki is közülük a könyvet, amely rendszerszinten megmagyarázta azt, amit a polgár naponta megtapasztalt a boltokban, s amire az egész rendszer épült. Ha valaki csak ennyit megért az egészből, az azt is érti: miért tekintjük Nobel-díjasnak Kornait akkor is, ha messze próbáltak elnézni egy kelet-európai közgazdász feje felett. Túl súlyos volt, a szakma nem tehette meg ugyanezt. A szocialista rendszer – kritikai politikai gazdaságtan (1993) című műve a szocialista politikai és gazdasági rendszer összeomlásának idejére készült el, s a rendszer politikai és hatalmi viszonyait már nyíltabban elemezte, mint A hiányban. Megmutatta a puha költségvetési korlát mögött rejlő gazdasági, társadalmi és politikai szerkezetet, azt, hogy a szocializmus gazdasági jelenségei milyen összefüggésben vannak a kommunista párt egyeduralmával és a gazdaság zömének állami tulajdonával.

A tekintélyelvűség utálata

Ezt az összefoglaló művét megelőzte az 1989-ben közzétett Indulatos röpirat, amelyben a kapitalista út mellett foglalt állást, a piaci szocializmus és más harmadikutas elképzelések ellenében.

Indulatosan, mert Kornai tudja: piac, verseny, innováció nélkül nem megy. A kapitalizmus, a szabad piac híve, de nem apologétája. Látja a kapitalizmus minden ellentmondását, miközben elkötelezett híve Joseph Schumpeter osztrák közgazdász, szociológusnak, a XX. század egyik legjelentősebb polgári közgazdászának, aki meglátta a kapitalizmus "teremtő rombolását", a megújulás általános és állandó készségét, mint a tőke legsajátabb pozitív tulajdonságát, akkor is, ha a "teremtő rombolással" szétveretnek nem csak korábbi termékek, munkaszervezések, munkamegosztások, hanem társadalmi-kulturális viszonyok, hagyományok, értékek is, hogy átadják a helyüket újaknak.

Kornai – élettapasztalataiból okulva - zsigerileg utál minden autoriter szisztémát, mert azt látja, hogy eltűnik belőlük az innováció, következésképp képtelenek megújulni, valóban a közjót szolgálni. Ebből fakad társadalmi dühe, amellyel a mai hatalmat úgy jellemzi: "azt a rendszertípust, amely a demokrácia bizonyos formális jegyeit megtartja ugyan, de nem leváltható, autokráciának nevezem". Enough is enough - ebből már tényleg elég, mondja Farkas Zoltánnak a HVG tavaly november 9-i számában. És dühös megint, mert a többségre is lehet dühös az ember, "saját, sok évtized alatt kiforrott értékrendszeremet nem vetem alá szavazásoknak…, akkor is kitartanék mellette, ha egyedül volnék" – mondja.

Aztán hozzáteszi: „Nem vagyok sem borúlátó, sem derűlátó, szeretek realisztikus maradni... Bármilyen rendszerben élünk, óriási morális dilemmák merülnek fel, hogyan éljünk, hogyan maradjunk tisztességesek, hogyan segítsünk másokat, hogyan segítsünk a körülményeinken. Ez nem dupla vagy semmi játék: vagy sikerül a rendszert megváltoztatni, vagy nem, s az utóbbi esetben minden mindegy. Ellenkezőleg. Ha a fennálló rezsim elég tartósnak ígérkezik, akkor merül fel csak igazán, hogyan lehet, hogyan kell tisztességes emberként, demokrataként élni”.

Professzor úr, nem bánjuk azt a Nobel-díjat, amit „csak” a közgazdász kaphatott volna meg. Könyveinek olvasói - tucatnyi nyelven -, tanítványai tudják: kilencven éves élete, tartása Nobel-díjas, akkor is, ha ilyet nem osztogatnak.

Szerző
2018.01.20 08:50

„Vagy lesz új értelmük a magyar igéknek”

Publikálás dátuma
2018.11.17 13:00
MARABU RAJZA
Fotó: /
A magyarországi ellenforradalmi és ellen-reform rendszer nem társadalom központú, hanem államközpontú szisztéma. A politika célja, hogy a központosított nemzetállam integrálja a társadalmat, és ne jöhessen létre autonóm politikai, gazdasági és civil intézményeken keresztüli társadalmi integráció.

Központban a nemzetállam

Az állami integrációhoz állampárti megoldás a leghatékonyabb út: 1867 és 1990 között soha nem létezett politikai váltógazdaság, mindig kvázi- vagy valóságos egypártrendszer működött. A parlamentáris fél-autokráciákban a választási törvényeken, a politikai paktumokon keresztül 1867 és 1944 között elérhetővé vált a kvázi-egypártrendszer – a hatalompárt parlamenti választásokon nem volt leváltható. A parlamentáris rendszernek nem a szabad választás, hanem az a próbája, hogy érvényesül-e a választók akarata a kormány megalakításában. Ez soha nem érvényesült se a dualizmus, se a két világháború közötti korban. A Rákosi-, majd a Kádár-egypártrendszerű politikai diktatúrában nem létezhetett politikai ellenzék. Az 1990 és 2010 közötti, váltógazdaságon alapuló többpárti parlamenti demokrácia a magyar politikatörténet viszonylag hosszúra nyúlt kivétele, az általános történeti szabály a leválthatatlan hatalompárt.
A 2010 óta működő politikai rezsim, minden lehetséges politikai és jogi eszközzel azon dolgozik, hogy hatalompártja révén megvalósítsa a centrális erőteret, vagyis a kvázi egypártrendszert, ahol ellenzék választási úton nem juthat hatalomra. Ezzel visszatér a hosszú magyar útra, a kivételes, többpárti váltógazdaságon alapuló rövid utcácskákkal, közökkel szemben. Nálunk a parlament, a központi igazgatás és a végrehajtó hatalom (király, kormányzó, pártvezető) hármasában a parlament mindig alárendelt szerepet játszik, vagy a bürokratikus igazgatással, vagy a végrehajtó hatalommal szemben. A magyar politikatörténetben nem, vagy korlátok között léteztek alkotmányos ellensúlyok, független igazságszolgáltatás, jegybank. Túlsúlyban volt, miként ma is, a központosított nemzetállam és hatalompártjának gépezete. Teremti és védi a zárt társadalmat, a nemi, faji, etnikai és vallási megkülönböztetést, képviseli az életforma-ellenforradalmon alapuló kultúrharcot. A nemzetállam központú, nem jogállami rend egy kisebbségellenes rendszer. A politikai nacionalizmus erősíti az etatizmust, ahogy az etatizmus a politikai nacionalizmust. Alapja: „mindig a többségi nemzetnek van igaza”.
A központosított politikai állam könyörtelen hierarchiát teremt, amelyet foggal-körömmel véd. Az állam, és a kényszerközösség mindig fölötte áll az állampolgárnak és az önkéntes közösségnek. A fehér ember fölötte a színes bőrűnek, a magyar a nem-magyarnak, a keresztény a nem-hívőnek, a zsidónak vagy muszlimnak, a migráns vagy a „belső migránsnak” nevezett cigánynak. A férfi mindig megelőzi a nőt, a heteroszexuális a homoszexuálist, a családos az egyedülállót. A gazdag megérdemelten gazdag, a szegény maga tehet arról, hogy szegény. A főorvos fölötte az alorvosnak, az orvos a betegnek, az igazgató a tanári karnak, a tanárok a diákoknak. Az új kasztnak minden cím, rang, jövedelem, vagyon jár, a régi elitnek el kell tűnnie. Védenünk kell a tisztes – focizó, disznóvágó, kolbásztöltő, ultizó –, hagyományos felcsúti, vidéki életet a tisztességtelen, kozmopolita nagyvárosi, budapesti élettel szemben. Előnyben kell részesítenünk az itthon maradó, nemzeti fiatalt az idegenbe gazdasági migránsként menő fiatalokkal szemben. Hitet és lojalitást akarunk tudás és autonómia helyett.
A magyar nemzetállami rendszer európai szinten a konföderáció zászlaja alatt, az államok Európájának eszméjével harcol az unionista, föderációs Európa eszméjével és gyakorlatával. Az orbáni Magyarország a 2015-ös menekültválság óta azon is igyekszik, hogy maga mellé állítsa a menekült- és jogállam-ellenes konföderacionistákat, és megakadályozza az EU további politikai, gazdasági és társadalmi föderalizálását. Miként az amerikai Dél Konföderációja sem csak a rabszolgatartásban különbözött az Észak Uniójától, az európai Kelet és Dél konföderációsai sem csak a migrációs kérdésben az európai Nyugattól, hanem a politikai, gazdasági és társadalmi zártságban vagy nyitottságban, a jogállamiságban, az életformában. A bal és jobboldal konfliktusa helyett az illiberális és autokrata zárt rendszerek összeütközése a liberális és versengő nyitott rendszerekkel az Unió jövőjének a tétje. Soha ennyire nem volt szükségünk egy szabadelvű és nyitott Európára és egy európai Magyarországra!

Győzni két választáson

A 2019-es év a fordulat éve. Ha kétharmaddal győz a Fidesz az Európa Parlament választásán és újra megnyeri Budapestet és a nagyvárosokat, akkor a magyar választó azt üzeni a világnak: nekünk az orbáni zárt Magyarország kell, a nyitott és fejlett Európa, világ nem kell. És akkor Európa és a világ nem üzenhet nekünk mást: nem mi, ti zártátok magatokat ki.
Ez egy összefonódó, kétfordulós, tavaszi-őszi választás. A nyitott, európai Magyarország, a civilek és a politikai ellenzék, társadalmilag, politikailag és gazdaságilag csak akkor tud intézményes ellenállást kialakítani, ha a két választást együtt kezeli. A harc, amit európai pozíciónkért, a jogállamért, a versenyképes piaci növekedésért és a társadalmi esélyegyenlőségért, a minőségi egészségügyért és oktatásért folytatunk, egyben harc azért, hogy Budapest és a nagyvárosok, a kisvárosok és a falvak ne záródjanak ki Európából. Európa ügye szorosan összefügg Hernádszentandrás és Pécs, Edelény és Budapest fejlődésének ügyével. Ha nem lépünk tovább az euró-övezet felé, ha nem részesülünk az európai fejlesztésekből, ha nem ellenőrzi korrupt kormányzatunkat az európai ügyészség, ha nem kapcsolnak be a nagy informatikai, kereskedelmi, közlekedési hálózatokba, ha nem jutunk hozzá Európa szellemi javaihoz, csak kerítésünk és stadionunk, Tiborcz-sötét városaink és uzsorásoknak kiszolgáltatott falvaink lesznek. A városainkért és a falvainkért küzdünk, amikor Európára szavazunk, ennek semmi köze a migránsokhoz.
Az EP-kampánynak mindenütt az európai városért és faluért folytatott kampánynak kell lennie. Valamennyi civil és minden önkormányzati ember azon mérődik le, hogy a tavaszi választáson bizonyítani tudja, hogy képes lesz az EP-képviselőkön keresztül városát és faluját képviselni, programot csinálni, nyitni, összefogni. Civil közös lista, amelyhez fölcsatlakozhatnak, és föl is kell csatlakozniuk a politikai pártoknak. Már nincs érdemi Jobbik és LMP. Az MSZP-nek, a DK-nak, a Momentumnak és a Kétfarkú Kutya Pártnak külön-külön és együtt az az érdekük, hogy közösen megerősítsék magukat az önkormányzatokban. Nemzeti érdek, hogy megszerezzék Budapestet, amelyet a teljes összefogás hiánya miatt nem sikerült egészében elnyerni a parlamenti választásokon. A közös lista Budapesten a kerületekben, a közös főpolgármester-jelölt, a közös program egyenesen megköveteli, hogy az EP-választáson se legyen másként. Közös lista, civil, nagy tekintélyű bal- és jobboldali személyiségekkel, mögöttük pártpolitikusokkal, és azzal az üzenettel, hogy létezik egy európai Magyarország.

Európai Magyarország

Hitetlenként írom, hogy bizony létezik egy európai Magyarország a hívő, ezeréves csodában, Pannonhalmán épp úgy, mint az edelényi görög-katolikus Szent Miklós általános iskolában, ahol hatszáz szegény sorsú gyerek egy halott vidék közepén magyarul és angolul robotikát tanul, ahol legó-kockákkal tanítják a matematikát, ahol az igazgató hitelesen beszél, a hitoktató gitározik és számítógépes programmal hitoktat. Itt minden diák és tanár átérzi, hogy mit köszönhet önmagának és saját európaiságának: az angyal, aki megérintette őket, több nyelven, de leginkább a megértés és a szeretet nyelvén szól. Létezik európai Magyarország, ahol apró falvakban, mindenre elszánt polgármesterek tíz-tizenöt millió forintokból próbálnak kimászni a nyomorúságból, miközben százmilliárdokat rabolnak el kormányzati uramék. Létezik európai, jól vezetett Szeged és Angyalföld, miért ne vezethetné valaki tisztességesen és hozzáértőn Budapestet és Szombathelyt.
Van európai Magyarország, ahol civilek és ügyvédek összefogtak a hajléktalanokért, s remélem lesz, hogy összefogjunk a független igazságszolgáltatásért. Lesz még egyszer olyan Magyarország, ahol nem üldözik el az egyik legkiválóbb egyetemet, ahol nem támadják meg a Tudományos Akadémiát, ahol nem darálják le a független sajtót, ahol nemcsak egyszer emeljük fel a fejünket, egyenesítjük ki a gerincünket, fogunk össze, hanem talán egy életre. Ha nem, akkor majd…
„Egy végkép betört állat hátán
egy végkép betört állat lovagol.”
(A szabadság törékeny óraszerkezete című írás - Népszava 2018. 10. 20. - második része)
2018.11.17 13:00
Frissítve: 2018.11.17 13:00

Észak-Ciprus belefáradt a vitába - interjú Kudret Özersay külügyminiszterrel

Publikálás dátuma
2018.11.17 11:00
Özersay szerint nyíltan ki kellene mondani, hogy a görög fél nem akarja megosztani az államot, de együtt kell működniük
Fotó: Népszava/
Kudret Özersay török ciprióta külügyminiszter szerint már semmi szükség a szigeten állomásozó ENSZ-békefenntartókra.
Harmincöt éve már annak, hogy a kizárólag Törökország által elismert Észak-ciprusi Török Köztársaság kikiáltotta függetlenségét, és több mint ötven éve, hogy olykor halálos küzdelmet vívnak egymással a szigetért a görög és a török ciprióták. Habár a szögesdrót mára inkább csak mementó Cipruson, a befagyott és egyre inkább elfeledett konfliktus kínos kudarc és csak újabb feszültségforrás az Európai Uniónak. Észak-Ciprus miniszterelnök-helyettesét és külügyminiszterét, Kudret Özersayt a soha véget nem érő tárgyalásokról, az unió felelősségéről és Magyarország szerepéről kérdeztük a törökök által Lefkosának nevezett fővárosban.    - Ennyi év után tudnak még újat mondani egymásnak?  - Az elmúlt ötven év során már eleget vitatkoztunk, minden érvet kimerítettünk, most már jobb lenne nyíltan beszélni. Az utóbbi időben olyan jeleket kapunk a görög ciprusi vezetőktől, hogy nem akarják megosztani az államot, a hatalmat és jólétet velünk. 1964 óta egyedül kormányozzák a Ciprusi Köztársaságot, és ezen nem is akarnak változtatni. Nincs okuk rá, hiszen így is mindent megtehetnek. Ám ha ez az igazság, akkor legyen kimondva! Ez tiszta beszéd lenne. Ha a görög ciprusi vezetők és társadalom nem akar osztozni, akkor egyszerűen nem éri meg időt fecsérelni a föderális megoldás kidolgozására. Jobban tesszük, ha inkább az együttműködés más formáira koncentrálunk, ha előre nézünk, és megpróbálunk konkrét eredményekre jutni! - Ezek szerint együtt tudnak működni? - Bizonyos kérdésekben igen. Például 2011-ben egy robbanás miatt a görög ciprióták elektromos hálózata összeomlott, mire mi felajánlottuk, hogy áramot adunk el nekik. Ugyan először haboztak, de végül belementek. Ez persze csak azért történhetett meg, mert szükségük volt valamire, de éppen ezekre a szükségletekre kell építeni. Létezik egy kulturális bizottságunk is, amely templomokat, mecseteket, és más történelmi helyeket ápol és újít fel a sziget mindkét oldalán. Szükség lenne egy bűnügyi bizottságra is, hiszen alapesetben, ha valaki elkövet egy bűncselekményt a sziget egyik felén, és átmegy a másikra, akkor nem lehet megbüntetni. A gyakorlatban, nem hivatalosan bűncselekmények esetében ugyan már történt némi információcsere, és nagyon hasznos is volt. Vagy ki lehetne terjeszteni az együttműködést a turizmusra is, hiszen például a hirdetés is sokkal olcsóbb lenne. - Mi az Európai Unió felelőssége abban, hogy még mindig itt tartunk? - Vannak olyan nehézségek, melyeket éppen az Európai Unió teremtett. Ilyen például, hogy a konfliktus egyik szereplőjét anélkül vették fel, hogy feltételül szabták volna a probléma megoldását. Ezek után mégis hogyan lenne elkerülhető, hogy a görög ciprusiak megvétózzanak bármiféle vonatkozó döntést? Az EU többé már nem lehet megbízható, semleges harmadik fél. Jelenleg nincsenek is túl nagy elvárásaink ezzel kapcsolatban. Persze ez változhat, ha a jövőben a döntésmechanizmus is megváltozik, és a tagállamok képesek lesznek nyomást gyakorolni a görög cipriótákra. A múltban történt már hasonló: a gazdasági válság idején az EU beavatkozott a pénzmosás, különösen az orosz pénzek elhelyezése ellen. Tehát ha megvan az akarat, akkor minden lehetséges. Mivel a történések sértették az uniós tagállamok nemzeti érdekeit, képesek voltak megmutatni erejüket. A kérdés csak az, hogy a ciprusi konfliktus kapcsán miért nem teszik ugyanezt.    - Magyarország egyike azon kevés helyeknek, ahol van észak-ciprusi képviseleti iroda. Ilyen jók a kapcsolatok? - Külügyminiszterként még nem volt hivatalos találkozóm magyar tisztviselőkkel, még csak tárgyalóként volt alkalmam beszélni néhányukkal. Remélem a közeljövőben ez változni fog. Általánosságban azt mondhatom, hogy az uniós tagállamok képviselői nem szívesen nyilatkoznak a török cipriótákkal folytatott találkozókról. Nincs is ezzel semmi gond, nem célunk, hogy miattunk nehézségeik legyenek. Számunkra az a fontos, hogy kifejezhessük magunkat, bemutassuk az álláspontunkat, elmagyarázzuk a pozíciónkat és leszámoljunk az előítéletekkel. Már többször világossá tettük, hogy bárkivel szívesen együttműködünk anélkül, hogy elismerésünket kérnénk. A terrorizmus, az emberkereskedelem, a korrupció és pénzmosás elleni küzdelemben néhány országgal már nem hivatalosan együtt is dolgozunk, és partnereink köre egyre bővül.  - Magyar ENSZ-békefenntartók is állomásoznak a szigeten. Szükség van még rájuk? - Az ENSZ-békefenntartók szerepe mára rendkívül korlátozott. A ’60-70-es évekkel összehasonlítva a mai helyzetet, egyre többen úgy vélik, hogy már nincs is szükség rájuk. Erre általában azt szokták válaszolni, hogy ha az ENSZ-erők távoznának, akkor vita alakulna ki az ütközőzóna miatt. Csakhogy ez a vita enélkül is zajlik. Nem hiszem, hogy a visszahívásuk fegyveres összetűzéshez vezetne. Egyébként is, ha a két vezető le tud ülni egymással tárgyalni, ha a különféle testületek tudnak egyeztetni kultúráról, bűnözésről, egészségügyről, kommunikációról, akkor ugyan mi szükségünk lenne az ENSZ-re, hogy közvetítsenek? Hogy úgy tegyünk, mintha ők hoznának össze minket? Mikor nélkülük is ugyanúgy összejövünk? Ráadásul ötven év tárgyalás után óhatatlanul mindenki megpróbál „jó pontokat” szerezni a harmadik félnél, akire már nincs is szükség. Az Egyesült Államok most szeretné, ha csökkentenék a békefenntartó erők létszámát és költségeit, és én remélem is, hogy sikerrel járnak.  
Témák
Ciprus
2018.11.17 11:00
Frissítve: 2018.11.17 11:00