Rab László: Hogyan nem lettem tanár?

Tavaly év végén megpályáztam egy magyartanári állást egy budapesti általános iskolában. Közigazgatási felhívásra jelentkeztem, nem mondhatom, hogy gyakorlatlan volnék, valamikor régen a nyolcvanas években tanítottam. Azóta sok víz lefolyt a Dunán, abban bíztam, hogy a szótövek talán nem változtak meg teljesen. Wass Albertnek ugyan több versét tanítják a mai iskolákban, mint akkoriban, sebaj, gondoltam, én úgyis megmaradok József Attilánál, Arany Jánosnál, esetleg Szabó T. Annával vagy Lackfi Jánossal bővítjük a kínálatot, ha úgy alakul. Amikor az önéletrajzomat eszkábáltam, arra törekedtem – sose lehet tudni -, hogy a népszabadságos évtizedeimet röviden intézzem el. Azt sem említettem hangsúlyosan, hogy a pályázat benyújtásának napján jelent meg a hetedik könyvem – a barátaim jelezték, hogy ez ma már nem előny egy tanári állás betöltésénél.

Apropó Arany. A főiskolán és az egyetemen is a nagykőrösi tanárról, pontosabban Arany János irodalmi tanulmányairól írtam a szakdogámat. Halál tesped álló tavon, ezt a verssort vettem kölcsön a „tanár úrtól”, akinek egykor a dolgozatjavítási technikáját is igyekeztem lemásolni (de nem mindig sikerült). A magát vidéken meghúzó (latint és magyart oktató) Arany a levert szabadságharc utáni ötvenes évtizedben pirosló gyöngybetűkkel ilyeneket írt a fogalmazásdolgozatok margójára: „Én ezt így írtam volna”. És sorról sorra haladva átfogalmazta a komplett dolgozatot.

Kikértem az erkölcsi bizonyítványom, majd felhívtam az iskola igazgatóját, hogy rákérdezzek, érdemes-e a pályázatot benyújtani, vagy megvan már rá a személy. Az igazgató nem biztatott, azt mondta, rengetegen jelentkeztek. Ami azért tűnt furának, mert előzőleg úgy tudtam, hogy nem túl erős az érdeklődés. Az iskolának ráadásul olyan magyartanárra lett volna szüksége, aki erkölcstant is tanítana. Ilyen irányú végzettségem ugyan nincs, és egy kicsit el is tűnődtem rajta otthon. Ahhoz, hogy erkölcstant tanítsunk, elsősorban erkölcsökre volna szükség. Például arra, hogy ne minden tenderen a miniszterelnök barátai nyerjenek. Vagy például az sem tűnik túl erkölcsösnek, amikor a politikai uralkodó osztály prominensei (a keresztényi gondolat letéteményeseként) gyalázni kezdik a pápát azért, mert karácsonykor a menekültek befogadására buzdít. Ezeket az apró problémákat majd a gyakorlatban ki kell küszöbölni – ajánlották kajánul a barátaim, amikor az ünnepek után találkoztunk, és rákérdeztek, mi a helyzet a tanári előmenetelemmel.

Semmi nincsen vele, feleltem, a pályázatot december 4-én eljuttattam az iskolába, a korszerű ismeretek átadására vonatkozó ajánlatomat – melynek része a világháló és a megosztóportálok használata, a videovágás vagy a modern archívumok feltérképezése is - úgy tettem meg, hogy az állás elnyerése ugyan nem volt számomra élethalál kérdés, de amit leírtam benne, komolyan gondoltam, annak idején is komolyan vettem, amikor először keveredtem a katedra közelébe.

Mi az, hogy semmi? - kérdezték többen is. - Nem válaszoltak. Annyit sem szóltak, hogy bikmakk. Nem értesítettek semmilyen formában arról, hogy érdekelné őket a dolog, illetve hogy fütyülnek rám. De hát ez egy KLIK-es iskola, nem? - hangzott az újabb kérdés. És akkor mi van, ha az? Egy iskola nem kommunikál azokkal, akiktől azt kéri, hogy tanítsák a diákjait? Kizárt, nonszensz, elképzelhetetlen.

Nos, lehet, hogy elképzelhetetlen, de aztán meggyőződhettem róla, hogy nálunk mégiscsak ez járja. Január közepén újra rákérdeztem e-mailen, hogy mi a nagy lapítás oka, de válasz a mai napig nem érkezett. Ezek tényleg nem állnak szóba a leendő tanárokkal, ezzel zártam le pályázatom ügyét.

- Ne izgulj, a saját embereikkel se állnak szóba – nyugtatgattak a barátaim, és iskolai rémtörténetekkel kezdtek traktálni. A politikai nyomás egyre erősebb, csak ne sopánkodjak amiatt, hogy nem alkalmaztak, inkább örüljek neki, hogy ezt is megúsztam.

Már el is felejtettem volna a dolgot, amikor újra eszembe jutott. Az Alkotmány utcai diáktüntetésen a gyerekeket arról kérdezgettem, hogy mi a legfőbb gondjuk az iskolájukkal. Mondták, az a legidegesítőbb, hogy nem állnak velük szóba. Ezt valahogy rögtön megértettem, és eléggé hitelesnek tartottam.