Srácok, csináljunk újságot! – hangzott el majd’ félévszázaddal ezelőtt egy részvénytársasági sörözésen. A Makarenko utcai Vörösmarty Gimnázium négy tanulója által alapított, bár államilag el nem ismert, mondhatni illegalitásban működő TóZaBiKa Rt. lelkes vezetősége és tagsága – a kettő teljesen lefedte egymást – megszavazta az ötletet. Az alapító atyák - Péter, Ede, Imre és Gyuri bátyám - vezetéknevének első két betűjéből alkotott Rt. megállapodott a lapkiadásban, de még hátra volt egy technikai apróság: a leendő újságnak nem volt neve. Végül a mindenki által egyszerűnek és közérthetőnek ítélt Csicsesz Bricsesz mellett döntöttek. A kiadvány egyebek mellett teret adott – volna – a Gyuri bátyám alapította edvinizmus tanainak is. Az edvinista egyháznak működésének zenitjén öt tagja is volt. Végül nem lett belőle történelmi egyház, mert a reformgondolkodókat már akkor sem szerette a hatalom.
A sajtótörténeti jelentőségű lapnak el is készült az első és egyetlen példánya, amely később megsemmisült. Ennek viszont nagyon szomorú a története. Ha jól emlékszem, 1972-ben, március 15-én a Petőfi-szobornál diákok, ellenzékiek több százan összegyűlve tüntettek a szólásszabadságért, a demokráciáért, amiért mostanság is néha még kimennek néhányan az utcára. Az egyik külső körbeli lányt, V.-t elkapták a zsaruk, ahogy Babits Mihály Petőfi koszorúi című versének szövegét osztogatta. Begyűjtötték, ahogy sokakat. V. azután, talán félelmében, talán zsarolás hatására, de belekeverte a Klubot is az ügybe, pedig a versmásolatokhoz semmi köze nem volt sem Péternek, sem a többi tagnak.
Pétert beidézték a rendőrségre. Óvatosságból elégette a Csicsesz Bricseszt és a nagybátyáitól maradt cserkészújságokat is, amelyek cikkein jókat röhögtünk. Pétert végül, ha jól emlékszem, félévi felfüggesztett börtönre ítélte a bíróság. Szó szerint a semmiért tették tönkre az életét. Rettenetes büntetés volt számára, hogy kirúgták a kirakatrendező suliból, összetörve nagy álmát.
Mindezt nem láthattuk előre. Pedig ezzel kezdődött a Klub hanyatlása. Végül - „keresd a nőt” - a kegyelemdöfést Péter akkori barátnője adta meg, aki talán féltékeny lehetett a Klubra, a barátokra. A bratyóval egy szombat este becsöngettünk a Klub ajtaján, ahogy éveken át annyiszor. Péter jött ajtót nyitni és zavartan, szomorúan mondta, „Srácok, a Klubnak vége.” Évekig nem találkoztunk, de az idő valóban begyógyította a sebeket és az Rt. újra összeállt. Majd 10 éve Péter örökre elhagyta a TóZaBiKa Rt.-t. Temetésén a részvénytársaság is képviseltette magát. A Klub akkor ért véget visszavonhatatlanul.
De a fénykorban ez még a távoli jövő volt. A Klub Péterék Mikszáth téri lakásában alakult meg, ahol az Rt. sörözéssel egybekötött közgyűléseit tartotta. A Mikszáth téri öreg házat még Péter nagyapja építtette a századfordulón. Az udvar hátsó fertályán még a 60-70-es években is álltak az istállók. A proletárdiktatúra persze nem hagyta a család tulajdonában a házat, de az első emelet egyik lakását megtarthatták. A hosszú üveges folyosón egy kitömött sas, egy fajdkakas, valamint néhány szarvas- és őzagancs porlepte trófeái idézték a dicső múltat. A folyosó egyik végéből nyílt a konyha, a cselédszoba, és többi szoba. A másik végén volt egy viszonylag tágas üvegezett zárt erkély, a Klub. Külső falán több tucat aláírás, az ott megfordult vendégek - köztük ismert közéleti és művészeti figurák - kézjegyei.
Kihelyezett üléseit az Rt. a Szentkirályi utca és a Mikszáth tér sarkán működő Bakony nevű vendéglátóipari egységben tartotta. A kemény mag mellett holdudvar alakult ki, melynek én is részese lehettem bátyám révén, osztálytársak, csajok és a rendszer által nem különösebben kedvelt szellemi szegénylegények mellett.
A TóZaBiKa Rt. kiváló brandjének magam is tanúja, sőt nyertese voltam. A Bakony Hercegnő becenevű, szép, fekete hajú pincérnője például magától értetődően adott hitelbe egy láda sört, amikor az Rt. tagjai épp nem rendelkeztek likvid tőkével, amiből állhatták volna a számlát. Hercegnő egyébként a munkavacsorára rendelt köretekre, nokedlire, pirburg.-ra szószt is tetetett.
A Klubban élénk társadalmi élet folyt. Néha eljött B., a novellista, a grafikus G., a szobrász L., vagy Péter apja, aki hosszú ősz hajával, szakállával Zeuszra hajazó külsejével a filmvilágban forgott. És persze Bizsu, a család ír terrierje, teljes jogú kültagként néha ugatta a kultúrát.
A Klub szűkebb köre olykor tájolt is, vagyis terepre ment. Egy alkalommal két holland sráccal futottunk össze a Március 15. téren, ahol akkor még a felszínen voltak a római őrtorony romjai. A két nép örök és megbonthatatlan barátságára ürítgettük poharunkat, s eléggé el nem ítélhető módon a romokon rohangálva adtuk jelét jókedvünknek. A rend őrei gyorsan előkerültek. Igazoltatás után a hollandok elmondták, mivel útlevél nem volt náluk, az amszterdami közlekedési vállalat bérletét adták át a zsaruknak, akik komoly képpel forgatták a fényképes igazolványokat, majd elégedetten visszaadták. Előfordult az is, hogy egészen a távoli Gellérthegyhez indítottunk expedíciót. Hajnalban néhány kültaggal lenéztünk a városra, elszívtunk egy-egy szivart, s aki megúszta hányás nélkül, elmerengett a párába burkolózó „hajnali háztetők” látványán.
Nincs már se Klub, se Bakony és velük együtt tűnt el kamaszkorunk, ifjúságunk és sok illúziónk.
