Gyanús szeretet

Nevelhetünk-e valakit hazaszeretetre? Ez olyan, mintha azt mondanám: "korbáccsal és szöges ostorral kényszerítlek, hogy szeresd önmagadat". A haza nem csak föld és hegy, halott hősök, anyanyelv, őseink csontjai a temetőkben, nem. A haza mi vagyunk, szőröstül-bőröstül, testi és lelki mivoltunkban. De úgy látom és tapasztalom, hogy a legtöbben mostanában inkább az "államszeretetről" tesznek bizonyságot és hitvallást. A hazától ugyanis nem lehet várni semmit.

A haza nem ad érdemrendet, sem állást, sem zsíros kenyeret. A haza csak van. De a NER állama ad finom stallumot, csecse fityegőket a kabátra, príma koncot, ha ügyesen szolgálunk, ha férfiasan, kidüllesztett mellel megvalljuk a világ előtt, hogy szeretjük. Az én szememben éppen ezért minden államszeretet gyanús. Aki az államot szereti, egy érdeket szeret. Aki a hazát szereti, egy végzetet szeret. Gondoljunk erre, amikor a mellünket verjük!

Szerző

Röghöz kötnek

Nem emelte a kormány a közfoglalkoztatottak bérét idén, és ígéretük szerint még évekig nem is szándékoznak ilyen lépést tenni. Lázár János miniszterelnökséget vezető miniszter egyik szokásos csütörtöki one man show-ján meg is indokolta, miért nem. Szerinte azért nem kapnak sem az idén, sem az elkövetkező években egy forint emelést sem a közmunkások, mert így lehet őket arra ösztönözni, hogy belépjenek az elsődleges munkaerőpiacra. Mert ugye ha a közmunkásbér netalán megközelítené a minimálbért, és esetleg látótávolságba kerülne tőle a létminimum összege, akkor nyilván ezeknek az embereknek eszükbe sem jutna, hogy valami értelmes munkát keressenek az árokpart kapirgálása helyett.

Lázár János persze nem a Németh Szilárd, Tállai András, Kósa Lajos nevével fémjelzett szellemi színvonalat képviseli. Éppen ezért a felelőssége is sokkal nagyobb, mint az övék. Lázár tisztában van azzal, milyen cinikus szöveget ad elő. Nagyon is jól tudja, hogy a békési, somogyi, borsodi, szabolcsi szegények és a többi nyomorban élő döntő többsége azért nem helyezkedik el az elsődleges munkaerőpiacon, mert a lakóhelyén nincs munkalehetőség, ahol meg van, az számukra - egyebek mellett éppen a tudatosan kialakított újkori jobbágyság miatt - elérhetetlen. Amíg ugyanis közmunkán dolgoznak, nincs idejük munka után járni, de ha találnának is, pénzük nem lenne a munkába járásra.

Így, ha „okosan” viselkednek, marad a havi 54 300 forint. Abból télen vagy fűt a család, vagy eszik valamit. Ha meg nem kell fűteni, talán még a gyógyszerre is telik. Lázár azt is tudja, hogy a közmunkások többsége képzetlen, legföljebb betanított munkára lennének alkalmasak.

Csakhogy Lázár részese annak a kormányzati politikának, amelyik nem is akar változtatni a helyzeten, hiszen ez a több százezres kiszolgáltatott tömeg tudja, hová kell az X-et húzni, ha legalább az éhbért meg akarja kapni. De mi lesz, ha a nyomorban tartott sokaság egyszer elolvassa egy Ady Endre nevű látnok költő „Dózsa György unokája” című versét, és abból ihletet kap?

Szerző

Röghöz kötnek

Nem emelte a kormány a közfoglalkoztatottak bérét idén, és ígéretük szerint még évekig nem is szándékoznak ilyen lépést tenni. Lázár János miniszterelnökséget vezető miniszter egyik szokásos csütörtöki one man show-ján meg is indokolta, miért nem. Szerinte azért nem kapnak sem az idén, sem az elkövetkező években egy forint emelést sem a közmunkások, mert így lehet őket arra ösztönözni, hogy belépjenek az elsődleges munkaerőpiacra. Mert ugye ha a közmunkásbér netalán megközelítené a minimálbért, és esetleg látótávolságba kerülne tőle a létminimum összege, akkor nyilván ezeknek az embereknek eszükbe sem jutna, hogy valami értelmes munkát keressenek az árokpart kapirgálása helyett.

Lázár János persze nem a Németh Szilárd, Tállai András, Kósa Lajos nevével fémjelzett szellemi színvonalat képviseli. Éppen ezért a felelőssége is sokkal nagyobb, mint az övék. Lázár tisztában van azzal, milyen cinikus szöveget ad elő. Nagyon is jól tudja, hogy a békési, somogyi, borsodi, szabolcsi szegények és a többi nyomorban élő döntő többsége azért nem helyezkedik el az elsődleges munkaerőpiacon, mert a lakóhelyén nincs munkalehetőség, ahol meg van, az számukra - egyebek mellett éppen a tudatosan kialakított újkori jobbágyság miatt - elérhetetlen. Amíg ugyanis közmunkán dolgoznak, nincs idejük munka után járni, de ha találnának is, pénzük nem lenne a munkába járásra.

Így, ha „okosan” viselkednek, marad a havi 54 300 forint. Abból télen vagy fűt a család, vagy eszik valamit. Ha meg nem kell fűteni, talán még a gyógyszerre is telik. Lázár azt is tudja, hogy a közmunkások többsége képzetlen, legföljebb betanított munkára lennének alkalmasak.

Csakhogy Lázár részese annak a kormányzati politikának, amelyik nem is akar változtatni a helyzeten, hiszen ez a több százezres kiszolgáltatott tömeg tudja, hová kell az X-et húzni, ha legalább az éhbért meg akarja kapni. De mi lesz, ha a nyomorban tartott sokaság egyszer elolvassa egy Ady Endre nevű látnok költő „Dózsa György unokája” című versét, és abból ihletet kap?

Szerző