Jól jellemzi Oleg Volovikot egyik hazánkról írott könyvének címe: Magyarország – szerelem első látásra. A híres orosz író, újságíró, közéleti személyiség húsz éve telepedett nálunk és azóta igyekszik népeink közeledését elősegíteni. Beszélgetésünk apropóját tavasszal megjelenő, orosz nyelvű kötete nyújtja, amely az 1848-49-es magyar szabadságharcot mutatja be elfogulatlanul.
- Az orosz szerzők könyvtárnyi szakirodalmat jelentettek meg az 1848-49-es magyar forradalomról és szabadságharcról. Miért döntött úgy, hogy foglalkozik a témával és egy újabb monográfiát ír róla?
- Könyvtárnyit azért nem. Egészen pontosan, a 170 év alatt, amely azóta eltelt, az ujjainkon meg tudjuk számolni azokat, akik orosz nyelven írtak a magyar szabadságharc történetéről. Ráadásul igazán színvonalas, átfogó dolgozat legfeljebb kettő-három jelent meg. Ezen kívül az élet paradoxona, hogy a különböző korszakokban készült munkák gyakorta homlokegyenest ellenkezően viszonyulnak ugyanazon eseményekhez. A cárizmus idején például a magyarokat bajkeverőknek, lázadóknak mutatták be, akik az évszázados hagyományokat és a rendet igyekeznek szétzilálni. Ezzel szemben a szovjet időkben ugyanazoknak az eseményeknek bemutatásakor a magyarokról már egészen más szemszögből írtak – ők a szabadság és függetlenség harcosai. Ráadásul a szovjet szerzők megpróbáltak „csatlakozni” ehhez a küzdelemhez, bedobva kitalált történelmi személyiségeket. Például olyanokat, mint az elhíresült Alekszej Guszev kapitány és követői, akik állítólag átálltak a magyar szabadságharc oldalára és életüket áldozták annak eszméiért. Ily módon állították fejre az 1848-49-es forradalmi eseményeket, hogy azok a jóval későbbi propagandacélokat szolgálhassák. Úgyhogy a magyar forradalom és szabadságharc egyáltalán nem kimerített terepe az új kutatásoknak. És ami ennél is fontosabb, az nem más, mint a korszak tárgyilagos megközelítése, valamint a tényekből való, átgondolt és tudományosan tisztességes következtetések levonása.
- Egyformán értékelték az akkori eseményeket a hivatalos oroszországi körök és az orosz értelmiség?
- Nem, hatalmas volt a különbség! Amennyiben leszámítjuk a szélsőséges pánszlávistákat, a magyar szabadságharc sorsa együttérzést váltott ki az orosz intelligencia köreiben, ellentétben a hivatalos irányvonallal. I. Miklós cár döntése és Iván Paszkevics hadseregének intézkedései, amelyek a magyar forradalom leverésére irányultak, a rendkívül művelt rétegek között mindenkor égető szégyenérzetet, és zavaradottságot okoztak. Oroszország közvéleménye kifejezetten rosszallotta, hogy orosz csapatok vettek részt ezekben az eseményekben. Meglepő, hogy a szigorú cenzúra ellenére a korabeli orosz sajtó megítélése egyöntetű: szinte minden újság- és folyóiratcikk kifejezi mély sajnálatát amiatt, hogy a magyar nép az orosz beavatkozás miatt vesztette el a függetlenségét. A kormány képviselőit kivéve az oroszok elítélték ezt a politikát, beleértve a cár által Magyarországra küldött orosz hadsereg tagjait is. Így volt ez a cárizmus idején és a szocialista korszak alatt szintén. Például a kiváló szovjet író, Konsztantyin Szimonov a szovjet írók kongresszusán a következőket mondta: „…szükséges, hogy a tudatunkban a történelem valóban történelem legyen. Nem szabad kivájni belőle csupán a mazsolákat, mint az ötéves gyermek a kalácsból. Érzéseimmel átlépve a történelembe, én nem vagyok képes (…) az orosz fegyverek győzelmét kívánni abban az 1849-es ütközetben, ahol meghal Petőfi és szét lesz taposva Magyarország függetlensége a nagyhatalmak kötelezettségeinek jegyében, amelyeket az orosz cár vállalt az osztrákkal szemben.” Nem kevés hasonló kijelentés hangzott el Oroszországban, amelyek a magyar szabadságharc mellett álltak ki. Közülük a legérdekesebbeket, amelyek a legkülönbözőbb forrásokból valók, rendszereztem és megjelentetem a könyvemben.
- Az anyaggyűjtés során rábukkant-e olyan új értesülésekre, amelyek meglepték, és amelyekről a tudománynak sem volt eddig tudomása?
- Azok a történelmi tények és részletek, amelyek a könyvemben olvashatóak, egészen érdekesek. Ezek korábban különböző körülmények miatt nem kaphattak részletes leírást. Valószínűleg a fentebb említett szégyenérzet miatt sem. Például arról is írok, hogyan látta el magát élelmiszerrel az óriási orosz hadsereg Magyarországon, miként működtek az ezredkórházak, milyen módon harcoltak a fel-fellángoló kolerajárvánnyal, amelybe becslések szerint 13 ezer orosz katona pusztult bele a nyolc hónapos intervenció alatt, továbbá az ezredtemplomok és a papok tevékenységéről, stb. A könyvem egésze kizárólag elsődleges forrásokra épül, különleges történelmi és archív dokumentumokra. Az egyik ilyen tartalmazza azoknak az orosz ezredeknek a hadiútjait és szerepeit, amelyek részt vettek a hadjáratban. Elmondhatom, hogy a kötetben látványos történelmi felfedezések is szerepelnek, amelyek - engedelmével - most az interjú keretein kívül maradnak. Ígérem, hogy a könyvben részletesen kitérek rájuk.
- Mit gondol, különbözik-e a magyar forradalom és szabadságharc a többi európai forradalomtól?
- A magyar forradalom összességében kivételes, kiemelkedő és egyedülálló volt. A maga nemében a nemzeti egység és összetartozás példája és egyértelműen a magyar nemzet bátorságát, lelki erejét tanúsítja a legnehezebb körülmények között. Semmi hasonló nem történt sem Ausztriában, sem Németországban, sem Franciaországban - akár a hosszát, akár nagyságát vesszük tekintetbe a szó legtágabb értelmében. Továbbá fontos hatása volt ezeknek az eseményeknek a Habsburg Birodalomra, a benne élő népekre, ezzel együtt egész Európára és a világunkra általában.
- Mit gondol, hogyan érzékeli, hagytak-e nyomot ezek az események a mai magyar emberekben?
- Ez nem kifejezés! Úgy vélem, az akkori eseménysor nem csupán a magyar nép különleges megtiszteltetésének és rendkívüli büszkeségének a tárgya, hanem fényes példa lehet a világ többi népének arra vonatkozóan, hogy a nemzeti lélek erejét legyőzni – sem fegyverrel, sem idegen hadsereggel, minden igyekezet ellenére – lehetetlen. Végül is a katonai győzelem dacára éppen a magyarok arattak megsemmisítő győzelmet a zsarnokság, a rájuk kényszerített idegen uralom felett, amelyet hősies cselekedeteikkel arra kényszerítettek, hogy félelmében remegjen. Hiszen az osztrák uralkodó nem véletlenül, szinte térden csúszva, könnyek között könyörgött I. Miklós orosz cárnak, hogy mentse meg birodalmát a győzedelmes magyar forradalmi mozgalommal szemben. Ekkor a magyarok megérezték a szabadság ízét, megértették, hogy harcolni lehet és kell a saját boldogságunkért. Ezzel vívták ki azt a megbecsülést, amely örök időkre megilleti őket, sőt némi irigységet is kiváltanak azokból, akik annak idején elárulták a bátor magyarokat, amiért cserébe adományokat, engedményeket vártak és kaptak Bécstől, ezzel lemoshatatlan foltot ejtve a becsületükön. És tudják meg, én is büszke vagyok a magyarokra. Talán éppen ezért várom izgatottan könyvem mielőbbi megjelenését.
