Erdélyi Eszkimó Péter: Megérezték a szabadság ízét

Publikálás dátuma
2018.02.03 08:10

Fotó: /

Jól jellemzi Oleg Volovikot egyik hazánkról írott könyvének címe: Magyarország – szerelem első látásra. A híres orosz író, újságíró, közéleti személyiség húsz éve telepedett nálunk és azóta igyekszik népeink közeledését elősegíteni. Beszélgetésünk apropóját tavasszal megjelenő, orosz nyelvű kötete nyújtja, amely az 1848-49-es magyar szabadságharcot mutatja be elfogulatlanul.

- Az orosz szerzők könyvtárnyi szakirodalmat jelentettek meg az 1848-49-es magyar forradalomról és szabadságharcról. Miért döntött úgy, hogy foglalkozik a témával és egy újabb monográfiát ír róla?

- Könyvtárnyit azért nem. Egészen pontosan, a 170 év alatt, amely azóta eltelt, az ujjainkon meg tudjuk számolni azokat, akik orosz nyelven írtak a magyar szabadságharc történetéről. Ráadásul igazán színvonalas, átfogó dolgozat legfeljebb kettő-három jelent meg. Ezen kívül az élet paradoxona, hogy a különböző korszakokban készült munkák gyakorta homlokegyenest ellenkezően viszonyulnak ugyanazon eseményekhez. A cárizmus idején például a magyarokat bajkeverőknek, lázadóknak mutatták be, akik az évszázados hagyományokat és a rendet igyekeznek szétzilálni. Ezzel szemben a szovjet időkben ugyanazoknak az eseményeknek bemutatásakor a magyarokról már egészen más szemszögből írtak – ők a szabadság és függetlenség harcosai. Ráadásul a szovjet szerzők megpróbáltak „csatlakozni” ehhez a küzdelemhez, bedobva kitalált történelmi személyiségeket. Például olyanokat, mint az elhíresült Alekszej Guszev kapitány és követői, akik állítólag átálltak a magyar szabadságharc oldalára és életüket áldozták annak eszméiért. Ily módon állították fejre az 1848-49-es forradalmi eseményeket, hogy azok a jóval későbbi propagandacélokat szolgálhassák. Úgyhogy a magyar forradalom és szabadságharc egyáltalán nem kimerített terepe az új kutatásoknak. És ami ennél is fontosabb, az nem más, mint a korszak tárgyilagos megközelítése, valamint a tényekből való, átgondolt és tudományosan tisztességes következtetések levonása.

- Egyformán értékelték az akkori eseményeket a hivatalos oroszországi körök és az orosz értelmiség?

- Nem, hatalmas volt a különbség! Amennyiben leszámítjuk a szélsőséges pánszlávistákat, a magyar szabadságharc sorsa együttérzést váltott ki az orosz intelligencia köreiben, ellentétben a hivatalos irányvonallal. I. Miklós cár döntése és Iván Paszkevics hadseregének intézkedései, amelyek a magyar forradalom leverésére irányultak, a rendkívül művelt rétegek között mindenkor égető szégyenérzetet, és zavaradottságot okoztak. Oroszország közvéleménye kifejezetten rosszallotta, hogy orosz csapatok vettek részt ezekben az eseményekben. Meglepő, hogy a szigorú cenzúra ellenére a korabeli orosz sajtó megítélése egyöntetű: szinte minden újság- és folyóiratcikk kifejezi mély sajnálatát amiatt, hogy a magyar nép az orosz beavatkozás miatt vesztette el a függetlenségét. A kormány képviselőit kivéve az oroszok elítélték ezt a politikát, beleértve a cár által Magyarországra küldött orosz hadsereg tagjait is. Így volt ez a cárizmus idején és a szocialista korszak alatt szintén. Például a kiváló szovjet író, Konsztantyin Szimonov a szovjet írók kongresszusán a következőket mondta: „…szükséges, hogy a tudatunkban a történelem valóban történelem legyen. Nem szabad kivájni belőle csupán a mazsolákat, mint az ötéves gyermek a kalácsból. Érzéseimmel átlépve a történelembe, én nem vagyok képes (…) az orosz fegyverek győzelmét kívánni abban az 1849-es ütközetben, ahol meghal Petőfi és szét lesz taposva Magyarország függetlensége a nagyhatalmak kötelezettségeinek jegyében, amelyeket az orosz cár vállalt az osztrákkal szemben.” Nem kevés hasonló kijelentés hangzott el Oroszországban, amelyek a magyar szabadságharc mellett álltak ki. Közülük a legérdekesebbeket, amelyek a legkülönbözőbb forrásokból valók, rendszereztem és megjelentetem a könyvemben.

- Az anyaggyűjtés során rábukkant-e olyan új értesülésekre, amelyek meglepték, és amelyekről a tudománynak sem volt eddig tudomása?

- Azok a történelmi tények és részletek, amelyek a könyvemben olvashatóak, egészen érdekesek. Ezek korábban különböző körülmények miatt nem kaphattak részletes leírást. Valószínűleg a fentebb említett szégyenérzet miatt sem. Például arról is írok, hogyan látta el magát élelmiszerrel az óriási orosz hadsereg Magyarországon, miként működtek az ezredkórházak, milyen módon harcoltak a fel-fellángoló kolerajárvánnyal, amelybe becslések szerint 13 ezer orosz katona pusztult bele a nyolc hónapos intervenció alatt, továbbá az ezredtemplomok és a papok tevékenységéről, stb. A könyvem egésze kizárólag elsődleges forrásokra épül, különleges történelmi és archív dokumentumokra. Az egyik ilyen tartalmazza azoknak az orosz ezredeknek a hadiútjait és szerepeit, amelyek részt vettek a hadjáratban. Elmondhatom, hogy a kötetben látványos történelmi felfedezések is szerepelnek, amelyek - engedelmével - most az interjú keretein kívül maradnak. Ígérem, hogy a könyvben részletesen kitérek rájuk.

- Mit gondol, különbözik-e a magyar forradalom és szabadságharc a többi európai forradalomtól?

- A magyar forradalom összességében kivételes, kiemelkedő és egyedülálló volt. A maga nemében a nemzeti egység és összetartozás példája és egyértelműen a magyar nemzet bátorságát, lelki erejét tanúsítja a legnehezebb körülmények között. Semmi hasonló nem történt sem Ausztriában, sem Németországban, sem Franciaországban - akár a hosszát, akár nagyságát vesszük tekintetbe a szó legtágabb értelmében. Továbbá fontos hatása volt ezeknek az eseményeknek a Habsburg Birodalomra, a benne élő népekre, ezzel együtt egész Európára és a világunkra általában.

- Mit gondol, hogyan érzékeli, hagytak-e nyomot ezek az események a mai magyar emberekben?

- Ez nem kifejezés! Úgy vélem, az akkori eseménysor nem csupán a magyar nép különleges megtiszteltetésének és rendkívüli büszkeségének a tárgya, hanem fényes példa lehet a világ többi népének arra vonatkozóan, hogy a nemzeti lélek erejét legyőzni – sem fegyverrel, sem idegen hadsereggel, minden igyekezet ellenére – lehetetlen. Végül is a katonai győzelem dacára éppen a magyarok arattak megsemmisítő győzelmet a zsarnokság, a rájuk kényszerített idegen uralom felett, amelyet hősies cselekedeteikkel arra kényszerítettek, hogy félelmében remegjen. Hiszen az osztrák uralkodó nem véletlenül, szinte térden csúszva, könnyek között könyörgött I. Miklós orosz cárnak, hogy mentse meg birodalmát a győzedelmes magyar forradalmi mozgalommal szemben. Ekkor a magyarok megérezték a szabadság ízét, megértették, hogy harcolni lehet és kell a saját boldogságunkért. Ezzel vívták ki azt a megbecsülést, amely örök időkre megilleti őket, sőt némi irigységet is kiváltanak azokból, akik annak idején elárulták a bátor magyarokat, amiért cserébe adományokat, engedményeket vártak és kaptak Bécstől, ezzel lemoshatatlan foltot ejtve a becsületükön. És tudják meg, én is büszke vagyok a magyarokra. Talán éppen ezért várom izgatottan könyvem mielőbbi megjelenését.

2018.02.03 08:10

Gyönyörűség és borzalom

Publikálás dátuma
2018.08.20 16:00

Fotó: /
„A produkció fejbe kólint, gyomorszájon rúg, és ezt hihetetlen intenzitással, elképesztő belemenősséggel teszi. Szóval szinte a padlóra küld, de mégis csodás az egész (...) halált megvető bátorsággal hatol le a pokolba, a lélek legmélyebb bugyraiba, hogy miközben fáj, felemelő is.”
Az embert érik néha nagyszerű meglepetések, ha mind ritkábban is. Az az igazság, meg sem fordult a fejemben, hogy a nagyváradi Szigligeti Színház Nagyvárad Táncegyüttesének két produkciója is elbűvöl majd, a Gyulai Várszínház Erdélyi hét című programsorozatában. Az egyik a VANmeSe, amit a magyar néptánc jeles, Kossuth-díjas tudója, Foltin Jolán rendezett és szerkesztett, a parádés folklórkincs, de kortárs költők verseinek felhasználásával is. Egybeolvad múlt és jelen, ének, tánc, próza, költészet, és boldogsághormonok tömkelegét termelő, napsugarasan gyönyörű örömjáték kerekedik belőle.
A másik produkció viszont, ami Móricz Zsigmond Barbárok című novellája nyomán készült, lidércesen sötét tónusú, megmutatja az elviselhetetlen, akár gyilkosságra késztető, agresszivitással teli magyar rögvalót, a sárba taszítót, azt a mocsárt, gazt, ami "lehúz, altat, befed", nem enged egyről a kettőre jutni. A produkció fejbe kólint, gyomorszájon rúg, és ezt hihetetlen intenzitással, elképesztő belemenősséggel teszi. Szóval szinte a padlóra küld, de mégis csodás az egész, mert olyan odaadással van jelen a deszkákon mindenki, annyira nem kíméli magát senki, halált megvető bátorsággal hatol le a pokolba, a lélek legmélyebb bugyraiba, hogy miközben fáj, felemelő is. Valami ilyesmit nevezhetnek katarzisnak.
Vásott gyerkőcöket alakítanak a színészek, akik végeérhetetlenül képesek hancúrozni, egymást megtréfálni, kincseknek számító tárgyakat csereberélni, kergetőzni, veszekedni, örömködni, elkenődni, hatalmasakat nevetni és elkámpicsorodni, a VANmeSe előadásában. Nem férnek a bőrükbe. Szinte pillanatnyi nyugtuk sincs. Örök mozgásban vannak, és be nem áll a szájuk. Szövegelés közben is képesek táncolni, énekelni. Huncutok. Örökösen eszükbe jut valami rafináltság. Zene nélkül ugyanúgy dalra fakadnak, mint muzsikával, amit Bartalis Botond, Dallos Levente, Székely István, Szukits Éva jókora vehemenciával, fergeteges ritmusban szolgáltatnak. A táncosok pedig szédületes iramban ropják. Valamennyiükből felfakad a fékezhetetlen játékkedv. Miközben képesek az intencióknak megfelelően tökéletesen egyszerre lépni, mindenkiből sugárzik saját egyénisége. Karakterek, figurák, fazonok. Szerethetőek, sőt akár imádni valók. Olykor túl sokak, hangosak, leállíthatatlanok, akár kibírhatatlanok, dől belőlük az élet. Én bizony ideírom valamennyiük nevét, ennyi a minimum, amit megérdemelnek: Brugós Sándor Csaba, Forgács Zsombor, Forgács-Popp Jácint, Kacsó Bálint, Kerekes Dalma, Pintea Carmen-Theodora, Schmith Nándor Gyula, Szabó Enikő Ágnes, Szabó Mercédesz, Szőnyi József, Tőkés Imola, Vizeli Daniel. Közéjük vegyül Jerovszky Tímea, Szotyori József, színész, igencsak pörgő nyelvvel mondanak verseket, és Szerefi Ilona szépséges hangú énekes, amúgy ők is igencsak táncos lábúak. Színesen mesések, mint Cristina Breteanu jelmezei. Ezt játszotta délután az együttes kicsiknek és nagyoknak, akik még némi interaktív játékba és éneklésbe is szívesen bekapcsolódtak az Erkel Ferenc Művelődési Házban.
Este viszont a Tószínpadon, a színészeket leszámítva, ugyanezzel a szereplőgárdával, kibővített zenekarral került színre a Barbárok. Ha a VANmeSE nevezhető roppant színes előadásnak, akkor ez vészjósló tónusú, feszülten fojtó légkörű, az elviselhetetlenségig fokozódó, idegborzoló. Nem kicsiknek való. Borzalmak befogadására képes felnőtteknek, akik rekkenő nyári napon képesek szembesülni az iszonyattal, és nem csupán fagylaltra, sörre, hűsölésre, vízre vágynak. Ez az előadás bizony drasztikus, olyan mint a folyamatosan ömlő, elállíthatatlan szennyvíz, eláraszt mindent, ahogy a Zsámbéki Gábor által a Katonában rendezett A nép ellensége végén tényleg elárasztotta a színpadot a szennyvíz. Itt sárszerű, csúszós, tapadós, kosz-szürke anyaggal borította be a deszkákat Cristina Breteanu tervező. A sár persze jelkép, ahogy az volt csaknem 30 évvel ezelőtt is, a Csiszár Imre rendezte, szolnoki Macbeth előadásban. Menekülnünk kellett az első sorból, mert összefröcsköltek bennünket a színészek. Most ilyen veszély nincs, a nézőtér és a színpad között ott a tó egy része, ami szép ugyan, de túlzottan eltávolítja az eseményeket, még úgy is, hogy ugyancsak az első sorban ülünk. Szeretném, mint a VANmeSe nézésekor, jól látni a fölöttébb kifejező mimikát, ami így kissé elmosódik. Azért kiveszem a gyakran holtra vált, kővé dermedt arcokat, a megmerevedett, jegeces tekinteteket, vagy épp az olyan nézéseket, amelyekkel ölni is lehetne.
Cári Tibor zenéje zsigerekből felfakadó, a lélek égzengését-földrengését megjelenítő, nem ritkán fültépő, annyira erőteljes, hogy tán önmagában is megállná a helyét. Györfi Csaba rendezése-koreográfiája egymásba olvasztja a kortárs táncot és a néptáncot, amit a társulat anyanyelvi szinten "beszél". Az előadás nem realista módon követi Móricz történetét, de azért látjuk a gyilkosságot, a halottak kiásását, érezzük a borzadályos hangulatot, megjelenik előttünk az eldurvult világ. Mit mondjak, nem könnyed, nyáresti szórakozás. De nem is szánták annak. Ütős, drasztikus produkció, amiben igen magas hőfokon égnek, csaknem elégnek a szereplők, és mutatnak egy kis fénysugarat az alagút végén, hogy csak lehetne legalább kicsit máshogyan élni. Nehéz, nehéz, szinte lehetetlen, de mégiscsak rugaszkodjunk neki, próbálkozzunk vele.
2018.08.20 16:00
Frissítve: 2018.08.20 16:00

Régi lemezek újrahallgatva

Publikálás dátuma
2018.08.20 15:16

Fotó: AFP/ Marcello Mencarini
Franciscus Jozef Brüggen (1934. október 30. - 2014. augusztus 13.) szinte populáris ikonná vált a nálunk szerencsésebb nyugat-európai országokban.
Biztos sokan kívánták már a pokolba a szomszéd gyermekét, vagy akár a sajátjukat is, amikor az elszánt furulyázásba kezdett. Nem állítható, hogy a hangszer népszerűsége Frans Brüggennek köszönhető úgy általában, de az igen, hogy a hangszer nagykorúvá tételéhez nagyban hozzájárult a régizene-mozgalom felfutásának idején, a 1960-70-es években. Brüggen szinte populáris ikonná vált a nálunk abban is szerencsésebb nyugat-európai országokban, hogy ott a barokk és más elmúlt zenetörténeti korok műveinek előadása eredeti hangszereken gyorsan a perifériáról a zenei élet főáramba került. Amiben természetesen piaci okok is szerepet játszottak, a hanglemezgyárak, hangversenyrendezők újabb és újabb előadókat küldhettek csatasorba, ami egyáltalán nem volt baj, hamar kiderült, sok valódi nagyság és egy-két igazi óriás is van közöttük.
Négy évvel ezelőtt hunyt el Frans Brüggen. Haláláról a nagy világlapok internetes kiadásai is megemlékeztek. Legtöbbjük illusztrációként egy 1967-ben készült tévéfelvételt választott a karmester, furulyajátékos és barokkfuvolista Brüggentől, amelyen Telemann d-moll szólófurulya fantáziáját játssza. És milyen jól tették. A négyperces mű előadása során Brüggen mindent felvonultat, amit csodálni, mi több, szeretni lehet művészetében. Könnyen megfoghatóan tárja fel az egyetlen szólamba rejtett játékos többszólamúságot hangsúlyozási és ritmikai játékokkal. Néhány ütemben bemutatja azt, amit szinte utánozhatatlanul tudott. Az a tempó, amit ő választ, azzal a tartalommal, amit hozzáad a megszólaltatott hangokhoz a hangképzéstől kezdve a frazeáláson át, a dallamvezetésen, ritmizáláson át, akkor és ott tökéletesen eltaláltnak hat.
De ki is volt az a művész, aki élete vége felé eljutott oda, hogy a világ legnevesebb zenei szaklapja, az angol kiadású Gramophone, 2013-as Beethoven-szimfónia felvételeit jelölje az év lemeze zenekari kategóriájában? (Ez akkor is nagy szó, ha végül is nem ő lett a győztes.) Amszterdamban született August Brüggen textilgyáros és Johanna Verkley amatőr énekesnő kilencedik gyermekeként. Édesanyja egyik bátyjával furulyázni taníttatta. Az amszterdami Muzieklyceumban a második volt, aki a hangszeren, amit mi - nem túl pontosan - furulyának nevezünk, diplomát szerzett és mellette fuvolán is végzett, de tanult muzikológiát is az amszterdami egyetemen. 1955-ben 21 évesen nevezték ki a Royal Conservatory of The Hague professzorává. Később vendégprofesszorként a Harvardon is adott elő. A 60-as, 70-es évek furulyás Brüggenje szinte rocksztár népszerűséget ért el, a régizene Lennonjának nevezték. Megemlékezéseikben többen szólnak arról a négy borító méretű poszterről, amelyet a Telefunken mellékelt egyik háromlemezes albumához Brüggen portréjával. Ez az egyik legemlékezetesebb kiadványa: valódi 17-18. századi mesterhangszereket szólaltat meg, nem csak egy eltűnt kor múzeumban őrzött eszközeinek fizikai valóját megjelenítve, de sok, addig nem vagy alig ismert, kisebb jelentőségű művet emelve be a hangzó kánonba, valódi szellemüket, szellemiségüket feltámasztva.
Amikor először nálunk járt a nyolcvanas évek közepén, furulyakoncertet adott XVII-XVIII. századi olasz szerzők műveiből. Decens, nyugodt holland úrnak tűnt, akiről nehéz volt elképzelni, hogy valaha avantgarde művek ihletője volt: Berio Gestije, Shinohara Fragmente-je íródott például az ő és furulyája számára. Olvashatunk egy koncertről, amelyet a Sour Cream (Tejföl) nevű trió - Brüggen és két tanítványa – adott, amelynek utolsó száma burleszkfilmbe illő kergetőzésbe torkollott a színpad körül. Vagy egy másikról, amikor Brüggen napszemüvegben tüntetően újságot olvasott, miközben két társa duettet játszott.
Karmesteri működésének az avantgarde, vagy egyáltalán, a kortárs zenével való foglalkozás nem volt része. De a leghíresebb kijelentése 1969-ben még az volt, a De Notenkrakers (Diótörők), rajta kívül zeneszerzőket tömörítő holland társaság tagjaként: "Minden hang, amit a Concertgebouw Orchestra Mozarttól, Beethoventől játszik, hazugság… Ától zéig." Később aztán vezényelte a nagynevű együttest, de az már egy másik világban történt, amelynek megteremtésében komoly szerepe volt.
A korszakalkotó hangszeres művész Brüggen nem volt karmesteróriás. Zenekarvezetői működését saját együttese, az Orchestra of the 18th Century igazolta leginkább, ahol formálisan ő maga is egyszerű tag volt, egyenlő a többiekkel, annyi fizetéssel, mint a második klarinétosé. A jól összeválogatott zenészek mindent megtettek, hogy intenciói szerint a lehető legjobban játsszanak, ami sokszor egyéni látásmódú megoldásokat és kiváló együttesjátékot eredményezett. Az a folyamatos, minden mozzanaton nyomot hagyó karmesteri jelenlét, ami a legnagyobbakat jellemzi, azonban nem mindig érezhető zenekara játékán.
1989 márciusában az Erkel Színházba látogatott Brüggen a h-moll misét vezényelte. Az "Orchestra" lemezeire kizárólag hangversenyeken felvett anyagok kerültek, a mű néhány nappal később Utrechtben készült felvétele a karmester legegyenletesebb színvonalú, ezzel együtt legjobb produkciójáról ad számot. Tempók, szólamvezetés, hangszínek, az énekes szólisták, a hangszeresek; minden a helyén van. Az olyan kis ötletek, mint például a Domine Deus fuvolaszólójának enyhén egyenetlenül, ugyanakkor kissé szaggatottan megszólaló tizenhatod-párjai sok pillanatot feledhetetlenné tesznek. Biztos, hogy ez a mű egyik legjobb felvétele.
És Bach mellett sok Haydn, Mozart. De mint Brüggen e sorok írójának Fertődön elmondta: a nagy kihívás Beethoven volt. A szimfóniák két teljes lemezre vett sorozata tanúskodik erről. Sok-sok olyan mozzanat, egy-két ütemnyi szólam, amely hirtelen addig nem hallott jelentőségre emelkedik, egy-egy hangszeres együttállás, amelynek erős, érzelmi mozgósító ereje addig modern hangszereken fel sem tűnhetett: ezekből bőven hallhatunk. A tempók nem öncélúan olyanok amilyenek, a lényeg, hogy a hatást szolgálják. Sok-sok meglepő részletet hallhatunk, Brüggen próbáira olyanok ültek be újdonságért, mint Maris Jansonss, előadását olyanok csodálták, mint Sir Simon Rattle. Nagyon kifejező mozzanat a Kilencedikből a kórus belépése: "Freude", énekli a basszus szólam kissé rendetlenül, mintha nem előadóművészek, hanem csak az utca összeverődött népe szólalna meg, ráirányítva a figyelmet a mű forradalmi vonására.
Frans Brüggen nagy tette tehát az volt, hogy visszahozta egy rég elfelejtett hangszer és - más karmesterekkel együtt - a régen elfeledett hangszereken játszó zenekarok világát, érzékenyebbé téve minket a zeneszerzők üzeneteinek befogadására.
2018.08.20 15:16