Szűklátókörűség – ez a szó fejezi ki a legpontosabban szerteágazó problémáinknak a fő okát. Sok mindenben tájékozottabbak vagyunk a fejlettebb országok polgárainál, tehát nem „műveletlenségről” van szó. Nem írhatnánk „butaságot” sem, mert az etnikai meghatározottságok nem elfogadhatóak, ám ha mégis meg kellene ítélni „a magyarokat”, akkor is a tehetségességre szavaznánk, és példák ezreivel támaszthatnánk alá, hogy hányan lettek sikeresek.
Talán nem világos, hogy mit akarunk – vélhetnénk –, de ez sem igaz. Igenis tudjuk. Ha elsütöm néha azt a rossz viccemet, hogy minden nyavalyánkat könnyen orvosolhatnánk, ha két évenként 2-3 megyét Ausztriához kapcsolnánk, aztán mikor az egész ország ott lenne, akkor kikiáltanánk az Osztrák-Magyar Respublikát, akkor kivétel nélkül mindenki egyetért azzal, hogy a dolgoknak legalább úgy kellene menni, ahogyan ott mennek.
Az ok a demokratikus képességek gyengesége – mondják gyakran, és ez igaz is. Azt azonban rögtön meg kell kérdezni, hogy mitől van ez így? Persze a rossz hagyományoktól, a „ne szólj szám, nem fáj fejem” igazságának a beidegeztetésétől. Ám a szokások öröklődése sem magyarázat mindenre, mert sok hagyomány eltűnt az elmúlt évtizedekben, a zabi gyereket például ma már nem rekesztik ki sehonnan, talán a fiatalok már nem is tudják, mit jelent ez a szó. Sok feudális előírás feledésbe merült, ám a meghunyászkodásra való hajlam, a tekintély iránti sóvárgás maradt.
Ez pedig nagyrészt a gondolkodás hiányából fakad: a közösségi-társadalmi ügyeken nem szoktuk törni a fejünket. Egyáltalán nem, kicsit sem, „nem az én dolgom” – véli a döntő többség. Jó néhány millióan hirdetik büszkén, hogy ők bizony a politikával nem foglalkoznak. Piszkos dolog, megütheti az ember a bokáját, van nekem elég bajom anélkül is – efféle könnyed megjegyzésekkel hárítanak el minden közéleti felvetést, és engedik szabadon garázdálkodni a politikát.
Jacob Burckhardt szerint „a történelem az egyetlen tudomány, melyet lehetetlen az elejénél kezdeni”. Nos, a szellemes megjegyzés csak félig igaz, mert a mai társadalom elemzését sem lehet „az okok eredőjénél” kezdeni, se a végéig vinni, azaz a kiszámítható eredményt megjósolni. Ennek a ténynek a világos átlátása és ennek a tudása a szűklátókörűség ellentéte. Ebből a szerény állításból lehetne megérteni az egész nyomorúságukat. Minden képzeletet felülmúlóan bonyolult ez a túltechnologizált és túlintézményesedett mai kor. Ember- és természetellenes, de nem tudunk mit tenni, ebben kell boldogulnunk, és ebben mindent a lehető legjobban megcsinálni. Ám ez nem megy úgy, hogy mindig a nagyvezér, a tankerületi főigazgató vagy a polgármester mondja meg, mit és hogyan kell tennünk. Senki nem lehet ilyen okos, és nem is az. Ez a kézi vezérlés nem működik, mert az emberek nem vesznek részt képességeik javával abban, amihez nincs közük, amiben csak végrehajtók, hajbókoló szolgák. Gondolkodásra vagyunk ítélve, vagy a mainál még katasztrofálisabb lemaradásra.
Mindenkinek fel kellene tennie a kérdést: én mit tehetek azért, hogy majd ha annyi idős leszek, lássam az unokámat, és ne Kanadában éljen, hanem itt, ebben a számtalan jó adottsággal rendelkező országban? Mit kell neki ahhoz most kapnia az iskolában, hogy vállalkozói, angol és informatikai tudással magas szinten rendelkező, a világban versenyképes ember legyen? És mit kell tenni ehhez otthon? Az nem megy, hogy „majd ha felnőtt leszel, akkor legyél önálló, gondolkodó, kreatív ember, de ameddig gyerek vagy, addig fogd be a szád, és azt csináld, amit én mondok”. Milyen örömök, jó események, érdekes rendezvények kellenek ahhoz, hogy a helyben élők szeressék egymást, a településüket és az életet magát? Ezer kérdés, amit aprólékosan és közösen kellene kidolgozni minden cégnél, intézménynél, településen, minden egyes civil szervezetben. Minden jogszabályt és alapszabályt a legaprólékosabban kell megvitatni, hogy az jól szolgáljon minket.
Ehhez azonban gondolkodni kell, és sok-sok másik ember tudatával, érdekeivel, szempontjaival is számolni. Ám éppen ez nem megy nekünk, és nem megy még az értelmiség javának sem. Annyira nem, hogy az kifejezhetetlen. Mindenki, aki foglalkozik egyáltalán a közélettel, az maga akarja megváltani a világot egyes-egyedül. Ő kiáll, Ő tudja a tutit, és mindenki más sorakozzon fel mögötte. Ne mellé álljon, ne is más mögé, hanem az Ő háta mögé. Mindenki egy érinthetetlen, zárt külön világegyetem. És minden egyesület, szakszervezet, intézmény, párt meg van róla győződve, hogy ő a világ középpontja, ő a legfontosabb, csak ő oldhat meg egyedül mindent. Ezért bármiféle együttműködési szándékot gyanakvással elutasít. Siralmasan kevés a szövetkezés, a közös építkezés.
Kiváló, nagy tudású emberekre is igaz, hogy kinyilatkoztatnak, de nem néznek utána, hogy amit mondanak, az eljut-e azokhoz, akiknek szánják. Ők megmondták. Nyilvánvaló például, hogy a V18 csoport üzenetét, miszerint el kell mennünk választani, kizárólag azok hallották meg, akik úgyis élni fognak ezzel a jogukkal. Lehetséges, hogy egyetlen egy ember sem lesz az országban, aki egyébként nem ment volna el, de erre majd összekapja magát.
Így hiába születnek nagy-ívű gondolatok, jó szándékú kinyilatkoztatások - meghallgatjuk, aztán tovább fürdőzünk a saját levünkben. Hány tanulmány, kutatás, cikk, konferencia szólt már arról, hogy mi a baj és merre kellene haladni?! De nem haladtunk szemernyit sem, hanem lesüllyedtünk az együgyű uszítás feneketlen mélységébe.
Az elzárkózás mögött feltehetően nem önteltség áll, hanem a szűklátókörűség, egy-szempontúság. Sokan elhiszik, hogy ha több nemzeti zászló lobog szerte az országban, akkor egy csapásra jobb lesz minden. Mások nem kételkednek benne, hogy ha magas röptű előadások hangzanak el a demokrácia fontosságáról, akkor rögvest itt lesz a Kánaán. A zászló is fontos, a demokrácia megértése is, de nem lehet ilyen egyszerűen megoldani évszázados gondokat. Olyan hazaszeretetre és olyan ismeret-szerzésre lenne szükség, ami akkor, ott és úgy segít, ahogyan éppen kell. Konkrét dolgokon javít, valóban magasabb minőséget hoz létre, és nem eszmei fennköltségeket ereget szanaszét a nagyvilágba. Nem a tudomány vagy a nemzeti rajongás felől kellene közeledni az emberhez, hanem fordítva, a helyzethez megtalálni az oda legszükségesebb ismeretet.
Idén ismét szép beszédek hangzottak el január 22-én, a magyar kultúra napján. Arról azonban megint nem esett szó, hogy ezeket a közösségi célokat az égadta világon semmi nem szolgálja Magyarországon. Svédországban, amelyik a demokrácia talán legfejlettebb szintjén áll, folyamatosan vannak erősen támogatott önkéntes képzések kifejezetten a demokrácia gyakorlásának a tanulására.
Nálunk teljesen megszűnt a nem képesítést adó képzésen és továbbképzésen kívüli, az emberi vagy társadalmi minőségről szóló bármiféle felnőttképzés. És nem is találunk utalásokat se a pártok programjában, se az értelmiségi kinyilatkoztatásokban arra, hogy a jobb közös élet kialakításához is tanulásra lenne szükség.
A minőségi szinten élő és termelő társadalom építése nem megy magától. Azért meg kellene dolgozni. Korszerű, a demokratikus nemzet legfontosabb céljait következetesen szolgáló, kiterjedt tanulóköri hálózatra lenne szükség a szűklátókörűség leküzdéséhez. Az, hogy e téren egyáltalán semmit nem csinálunk, az nem csak hiba, hanem történelmi bűn is.