Egy napon születtünk, szeptember 11-én. Ő 35-ben, én 53-ban. De nem e miatt kedveltem nagyon a napokban – nyolcvankét éves korában – elhunyt Palotai Károlyt. Hanem mindenekelőtt az emberségéért, aztán a sokoldalúságáért, a különleges képességeihez méltó, szerteágazó, mégis egy tőről fakadó pályájáért.
Kiváló futballista és ragyogó játékvezető volt. Pósa János 1955-ben, a Győr–Kinizsi bajnoki mérkőzésen (1:1, gól: Palotai, illetve Ombódi) nem tudhatta, hogy a későbbi kollégát állítja ki Szikla Szilárddal, azaz Dalnoki Jenővel együtt. Ahogyan senki sem sejthette: a folyók városa az olimpiai bajnokok települése is lesz. Orbán „Jegenye” Árpád, Keglovich László és persze Palotai... Egyikük sem szerepelt az A válogatottban, de ez csak a konkurencia nagyságát jellemzi. Hatvanhárom őszén azért kibabráltak a mezőnnyel: bajnokok lettek úgy, hogy a Vasast 4:0-ra verték a Fáy utcában. Négy évvel később újra megtörtént e már-már hihetetlen eset. Előbb 18 ezer, majd 20 ezer ember bámult Angyalföldön, akár a moziban.
Hogy legyen fogalmunk, kikkel „szórakoztak” a kisalföldiek, érdemes ideírni: Mészöly, Ihász, Mathesz, Farkas, Pál II mindkét találkozón játszott. A kettő között a fővárosban sokáig lesajnált ETO elődöntőbe jutott a BEK-ben. Ez a futball történetében csak három magyar csapatnak sikerült: 1958-ban a Vasasnak, 1965-ben a kisalföldi együttesnek és 1974-ben az Újpestnek. Európa szenzációs négyese a hatvanas évek közepén így festett: Benfica, Internazionale, Liverpool, Győr. Az a Benfica és az az Inter (a két döntős) mindmáig a dicsőségben gazdag lisszaboni és milánói klubtörténet leghíresebb garnitúrája Costa Pereirával, Germanóval, Colunával, José Augustóval, Torresszel, Eusebióval, illetve Burgnich-csal, Facchettivel, Suarezzel, Jairral, Sandro Mazzolával, Corsóval.
Palotai ennél is több világsztárt látott, amikor nemzetközi játékvezetővé vált. Egyaránt három világbajnokságon és olimpián szerepelt. A vb-ken mindig bíróként, az ötkarikás játékokon 1964-ben aranyérmes csapatkapitányként – igaz, a döntőn sérülés miatt nem játszhatott, a medálnak a NOB engedélyével készített másolatát utóbb kapta meg –, kétszer pedig sípos sporttársként. Két BEK-döntőt vezetett – hetvenhatban Glasgow-ban a Bayern München–St. Etienne-t, 1981-ben Párizsban a Liverpool–Real Madridot dirigálta –, egy-egy KEK- és UEFA Kupa-döntőn ítélkezett. Az 1978-as vb-n és az 1980-as Európa-bajnokságon rábízták a házigazdák nagy jelentőségű meccseinek egyikét, az Argentína–Brazília ütközetet, illetve az olasz–spanyol rangadót. Rosarióban eleinte úgy rugdosták egymást a dél-amerikai riválisok, hogy rossz volt nézni. Majd Palotai megfékezte az izzást, nem hiába volt az édesapja tűzoltó...
Hogy Eb-döntőn miért nem fújhatott, azt nem tudom. Hogy vb-döntőt miért nem dirigált, arról van fogalmam. Az 1982-es világbajnokság évében a Kaiserslautern–Real Madrid UEFA Kupa-negyeddöntő visszavágóján kiállította San Josét, Pinedát, Cunnighamet, és a nyolc játékosra fogyatkozott királyi gárda 5-0-ra kikapott. A vb-t Spanyolországban rendezték, Madridban Palotait látni sem akarták... Aztán a Vicente Calderon stadionban az osztrák–francia mérkőzésen vezényelt, és slussz. Ugyanúgy egy meccs jutott neki, ahogyan kapus bátyjának a válogatottban. Palotai János Grosics Gyulát váltotta 1954-ben a csehszlovákok ellen, és a Népstadion 93 ezer nézője némi csalódottsággal konstatálta, hogy a győri újonc 4:0 után gólt szedett be...
Az öcs 1983-ban búcsúzott a bíráskodástól, előtte 1967-ben a játékosi karriertől. Az ETO–Standard Liege KEK-negyeddöntőn (2:1) sérült meg, majd rövidesen csatlakozott a fekete mezes füttyösökhöz. Eleinte ez nem tűnt különösebben jó ötletnek: a 4-1-es vendégsikerrel zárult Brennbergbánya-Csorna megyei első osztályú meccs után Palotait kis híján megverték.
Azok, akik még élnek a határ menti kis település dühös drukkerei közül, ma nagyon bánnák, ha akár egy ujjal is hozzányúltak volna...
