Gyerek voltam, de emlékszem arra az estére. A szüleim ültek a konyhában az asztal körül, a lábuknál két bőrönd, és csendben várakoztak. Aztán megszólalt az édesanyám, a kezét apám kezére téve azt mondta: Gyuri, ne menjünk! Tél volt, 1956, nem akarta itthon hagyni az idős szüleit, mert tudta, ha elindulunk, talán soha többet nem láthatja őket. Akkor csak egyetlen döntési lehetőség volt: menni, és vissza sem fordulni, vagy maradni. Aki akkor útnak indult nem emigráns volt, hanem disszidens.
Innen nézve már megértem a szüleim aggodalmát. Feloldhatatlan dilemma előtt álltak: szívet is kellett volna cserélniük, ha hazát cserélnek, reményük sem lehetett egyszer még hazatérni. Nem úgy volt ez, mint a múlt század első évtizedeiben, amikor az a milliónyi ember, aki „kitántorgott” Amerikába, nem a végleges letelepedés szándékával indult el. Átmenetinek tervezték, pénzszerzési lehetőségnek, hogy az otthoni gondjaikat enyhítsék, az életüket jobbítsák. A fiatal házasok saját házat szerettek volna építeni és néhány hold földet vásárolni, egy kis pénzt akartak gyűjteni, hogy adósságaikat kifizessék. A többségük csak egy-két évi távolléttel számolt, s arra nem is gondoltak, hogy soha többé nem térnek vissza szülőföldjükre.
Mostanában is vannak családok, ahol a szülők és a gyerekeik kénytelenek leülni a „konyhaasztal” köré. A búcsúzás most sem örökre szól, nem kell itthon feladni a hátországot, megszakítani a kapcsolatokat a családdal. Akik ezekben az években elmennek ebből az országból, azok a tehetséges, vállalkozó szellemű, nyelveket beszélő fiatalok, akik úgy érzik, idehaza szakmailag, anyagilag egyaránt zsákutcába került az életük. És van ennek az emigrációnak egy másik indítéka is: ahogyan 1956-ban a Rákosi diktatúrától megcsömörlött emberek mentek világgá, most a fiatal nemzedék – úgy tűnik – nem kér az itthon formálódó korrupt, illiberális, fél diktatúrából. Szabadságra, demokráciára, európaiságra vágynak, és ebben a szellemben szeretnék felnevelni a gyerekeiket is. Na, ők azok, akiket tárt karokkal fogadnak bárhol Európában.
Szociológus ismerősöm szerint legtöbbjük még nem tervezi, hogy letelepedjen, új hazát keressen, de a végleges döntést majd akkor hozzák meg, amikor kiderül, merre tart ez az ország. Ma még gyakran hazajárnak, itthon töltik a családi ünnepeket, a társaság híján a gyerekekkel összezárt asszonyok magányossága táplálja ezt az erős kötődést. Ami képes elmúlni, ha a gyerekek már kicsit nagyobbak, ha megtalálják a helyüket az iskolában, ha barátokra tesznek szert, és rajtuk keresztül a szüleik is szocializálódnak a helyi közösségekben.
Nem egyik napról a másikra történik mindez. Ám ha idehaza sokáig nem változnak meg azok az okok, amelyek miatt emigráltak, ha már nemcsak munkavállalók lesznek az adott országban, hanem az adott település „európai polgárai” is, akkor elveszítjük őket.
Akik talán ma még Magyarországot mondják hazájuknak, holnap már egy másik országot tartanak az otthonuknak.