Zólyom Franciska egyetlen füzetére sem voltak annyian kíváncsiak, mint arra, amelybe azóta gyűjti az ötleteit, hogy január 23-án kiderült: ő lesz a 2019-es velencei biennálé német pavilonjának kurátora.
Hogy pontosan mi mindent ír fel, az titok.
Meseszerűnek tetszhet a rideg pályázati határidőkön és követelményeken nevelkedett egyszeri galerista szemében Zólyom kinevezése: a lipcsei Galerie für zeitgenössische Kunst igazgatója egy nap SMS-t kapott, melyben arra kérték, ragadjon telefont és hívja fel egy kollégáját, akivel addig soha nem találkozott. Ekkor hallott először arról a bizottságról, melyben Németország különböző nagy kulturális intézményeinek vezetői ülnek össze, hogy kiválasszák a következő biennále kurátorát.
Mivel a Harmadik Birodalom idején a német pavilon a nácik politikai és ideológiai propagandájának fontos színtere volt, ma a szabadság a német kultúrpolitika tudatosan megerősített szegletköve. Zólyom Franciska is kötetlen kézzel tervezhet. Előírások nincsenek, segítség viszont annál több: a Külkapcsolati Intézet támogatásával ötleteit olyan méretben és formában valósíthatja meg, ahogyan jónak látja. Hogy miként rendezheti egy Budapesten született magyar az ország pavilonját, éppen olyan lényegtelen kérdés, mint hogy milyen nemzetiségűek a kiállító művészek. – Nem a nemzeti identitás érdekes, hanem a kérdésfelvetés. Mindegy, hogy az illető németországi német, Németországban alkotó brazil, vagy Brazíliában élő brazil; az a fontos, hogy a munkája által megismerjük a minket körülvevő társadalmi és politikai kontextust – vallja Zólyom Franciska.
Lendületesen beszél, a hangja élénk, de nem harsány. A magyarjába vegyülő germanizmusok nyomán feltünedezik a német.
Kamaszként költözött el harminc éve a családjával Magyarországról: azóta bőven volt ideje gondolkodni a saját hovatartozásáról. – Az identitás nem állandó tényező. Nem a származásomból vezetem le, hanem a más emberekhez, társadalmakhoz való viszonyaimat vizsgálom. A kapcsolataink minősége tud rólunk bármiféle képet festeni, nem pedig egy múltba néző, fix identitás-fogalom – magyarázza. Önmeghatározása jól illeszkedik Sigmar Gabriel külügyminiszter méltató szavaihoz, melyekkel a kurátor eddigi „pro-európai”, nemzeti határokon átívelő munkáját ismerte el.
A 44 éves művészettörténész a kinevezése előtt sem unatkozott. Tagja a weimari Bauhaus-Egyetem tanácsának és a szászországi kulturális szenátusnak, 2012 óta vezeti a lipcsei kortárs galériát. Igazgatóként fontos feladatának tartja, hogy olyan működési modelleket alakítson ki, amelyekkel bevonhatják a látogatókat a múzeum életébe. Gyerekeket, fiatalokat és felnőtteket hívnak, hogy vegyenek részt a bemutatott művek és témák kiválasztásában; olyan közeget teremtenek, amely nem megmond, hanem párbeszédet folytat az intézmény munkatársaival és a közönséggel.
Hiába élt többet Németországban, sohasem fordított végleg hátat Magyarországnak.
Kölni és párizsi tanulmányai után a budapesti Ludwig Múzeum korátora lett. A kétezres évek elején a lányával Berlinbe költözött, és a Külkapcsolati Intézet ösztöndíjasaként a Hamburger Bahnhofban dolgozott. 2006-tól 2009-ig a dunaújvárosi Kortárs Művészeti Intézet (ICA) igazgatójaként különféle nemzetközi kooperációkkal hozott új színt a múzeum mindennapjaiba, onnan pedig újra Berlinbe vitte az útja. Németül és magyarul is gondolkodik. – A helyzettől függ – mondja.
– Magyarországon az intézmények vezetői legtöbbször addig ülnek a székükben, amíg egy-egy kormány mandátuma tart. Nehéz szakmai karriert és kapcsolatrendszert építeni, ha az ember ma igazgató, holnap szabadúszó – szögezi le, amikor arról beszél, miként viszonyulnak a kortárs alkotásokhoz a két ország lakói. – A kortárs művészet itt és ott is túlságosan elkülönül az élet többi területétől: sokan azt gondolják, hogy itt szép lelkek vagy gazdag szülők gyerekei tombolják ki magukat. De Németországban a média többet foglalkozik művészeti témákkal, és az alkotóknak lehetőségük van nyilvánosság elé lépni, így a problémáik közelebb kerülnek az emberekhez.
Példakép-ereje van annak is, ahogyan a politikusok a kortárs művészet mellé állnak, és megpróbálják megérteni akkor is, ha nem tartozik a szakterületükhöz. Fontos, hogy a közbeszédben kevésbé értékeljünk, mint inkább megismerjük és megvitassuk egymás gondolatait. Elfogadva, hogy különböző nézetek léteznek, és közülük egyik sem relevánsabb a másiknál – jellemzi a kortárs művészet virágzásához szükséges ideális klímát. Aztán hozzáteszi: – A kortárs művészetet alapvetően meghatározza a kérdésfelvető, kritikai minősége: olyannak képzelni a világot, amilyennek még nem ismerjük. Magyarországon jelenleg a hatalmi struktúrák, a bevett gondolatok és a fogalmak konszolidálása áll a középpontban: a viszonyok megkérdőjelezése és alakítása, a társadalmi részvétel nehezen talál magának helyet.
