Új távlatok

Beismeréssel ér föl, hogy immár a Miniszterelnöki Kabinetirodát vezető miniszter is tagja lett a nemzetbiztonsági kabinetnek. Hivatalosan ugyanis Rogán Antal kezében van a propaganda. E szó jelentéséből kiindulva pedig mostantól a politikai nézetek terjesztése, elméletek népszerűsítése is a nemzetbiztonság részévé válik.

A kabinet - már csak nevéből következően is - kulcsfontosságú, tehát nyilvánvaló, hogy Orbán Viktor vezeti. Mellette eddig tagja volt a belügy-, a külügy- és a honvédelmi miniszter, valamint a Miniszterelnökség mindenben illetékes vezetője. Elvileg mindannyian olyan államférfiak, akiknek dolguk van - lehet - nemzetünk biztonságával. Az viszont, hogy a propagandaminiszter is közéjük kerülhetett, új távlatokat nyit. S bár egyelőre nem indokolták meg, mi is lehet e társaságban Rogán Antal szerepe, azért nem nehéz elképzelni.

Amúgy is voltak már jelei annak, hogy azt a nagyon is komoly dolgot, amit nemzetbiztonságnak nevezünk, a jelenlegi hatalom igyekszik a propaganda szintjére süllyeszteni. Az ország védelme, a terrorizmus elleni küzdelem számukra inkább csak kampányfogás. Úgy vélik, ha félelmet keltenek, gyűlöletet szítanak, erősítik a mindig meglévő aggodalmakat, akkor a választópolgárok nem látnak más lehetőséget, mint hogy meghosszabbítsák az ő uralmukat. És e cél eléréséért minden eszközt fel is használnak. Ha kell, még a nemzetbiztonságot is beáldozzák propagandájuk oltárán. Ehhez kell nekik a miniszter, aki azért nem mellékesen a miniszterelnök egyik leghűségesebb embere és támasza. Ez pedig jól jöhet, ha a kabinet valamelyik tagja kekeckedni merészelne (ami azért nem olyan nagyon elképzelhető).

Rogán Antal kabinet-tagsága egyúttal rávilágít arra is, mennyire kell komolyan venni az ismétlődő kampányokat. Amik mind egyről szólnak: a hatalom megőrzéséről.

Szerző

De, mi nyerjük a legtöbbet!

Mániákus tartalékoló vagyok, mindig van néhány felesleges villanykörtém is itthon. Elhatároztam, hogy eladok néhányat, akár be is csavarom őket a lámpába. Feltéve, ha valaki fogja a létrát, mert nemcsak villanykörtém van, hanem egy kis tériszonyom is. Legalábbis erre fogom, hogy csak sátoros ünnepeken vagyok hajlandó a függönyöket mosás céljából leszedni a karnisról.

Persze nemcsak úgy, előkészületek nélkül adom el, mint a kellő társadalomismeret híján lévő hebrencsek. Jó összeköttetésekkel bíró, komoly embernek kell tűnnöm, akivel érdemes kapcsolatba lépni. Ezért mindenkit emlékeztetek arra, hogy Kövér egyszer „a nemzet anyósának” nevezett (de tényleg). Nem bóknak szánta, az anyósviccek szipirtyóira gondolt, de ez most, amikor „a nemzet vejeként” emlegetnek egy sikeres fiatal vállalkozót, még jól jöhet. Aztán megkérem egy barátomat, hogy győzze meg a lakókat: feltétlen szükségük van 2 db 40-es mignon égőre, egy 60 wattos régi típusú körtére, és egy drágább energiatakarékos izére, kicsit ormótlan, de az van a dobozára írva, hogy 7 évig kitart. (A nagyobb hatás kedvéért mondjon 14 évet, ki a csuda fogja addigra számon kérni.) Véletlenül éppen ilyen körtéim vannak itthon. A barátommal majd osztozunk a nyereségen, ami nem lesz kevés. Egyrészt a „nemzet anyósával” senki sem fog smucigoskodni, másrészt a gépemen majd írunk mások nevében magasabb árajánlatokat, és mindenkinek mutogatjuk, hogy mi vagyunk a legolcsóbbak.

Nincs ebben semmi, szakasztott így járt el az Elios Zrt, amikor a miniszterelnök veje volt érdekelt benne, csak ők nagyobb tételben. De Brüsszel mindenbe beleköt, az Európai Csalás Elleni Hivatal szerint nem gilt így umburdálni az uniós pénzekkel. Gőzük sincs a magyar tehetségről, sosem hallottak a forgóajtóról, amin mindig egy magyar lép ki először. A tokajhegyaljai üzletek idején még úgy volt, hogy „ne mi nyerjük a legtöbbet”, de ez kicsinyhitűség. De, mi nyerjük a legtöbbet! Sőt: csak mi nyerjünk, lámpa-ügyben Tiborcz meg én. Szerintem az egész brüsszeli kötözködés azért van, hogy kitúrják a mieinket, és a közvilágítás-bizniszbe migránsokat telepítsenek.

Úgy kezdődött, hogy 2009-ben két barát, az egyik a miniszterelnök későbbi veje, társtulajdonosként közös vállalkozásba kezd. 2010-ben Tiborcz már együtt ünnepli Orbánékkal a Vörösmarty téren a választási győzelmet. A cég árbevétele abban az évben hirtelen megsokszorozódik, 2011-ben már milliárdoknál tartanak. Az első referenciamunkájuk Hódmezővásárhelyen a polgármester (a későbbi kancelláriaminiszter) szerint kifogástalan. Később már sokkal több a probléma: egész városok panaszkodnak a balesetveszélyes sötét miatt. Addigra az ifjú résztulajdonos már benősült a miniszterelnöki családba, sőt két évre a még teljhatalmú Simicskáék is betársulnak az üzletbe (át kell adni a tapasztalatokat a fiataloknak), nem illik hát reklamálni. Jávor Pál is azt énekelte Tolnay Klárinak: „egy kis édes félhomályban mennyi-mennyi-mennyi vágy van”. A mennyi-mennyi vágyban ez esetben nem vagyok biztos, de a mennyi-mennyi pénzben igen.

A képlet a több mint 20 önkormányzati megbízásnál ugyanaz. Gondolom, a stadionok világítására kiírt közbeszerzéseknél szintén. (És még mondják, hogy felesleges az a sok stadion!) Szekszárdon pl. 2012 nyarán megjelenik az Elios egyik üzlettársának embere, és elmagyarázza a polgármesternek, hogy hamarosan egy halom uniós támogatást lehet nyerni a közvilágítás korszerűsítésére, és ők segíthetnek az önkormányzatnak pályázni. Ekkor még a kormányszervek ki sem írták a pályázatot, de ők már tudják. 2012 decemberében tényleg meghirdetik a lehetőséget. Szekszárd és a hasonló „jól pályázók” természetesen nyernek: 2014-ben (túl vagyunk az esküvőn) közbeszerzésen kell kiválasztaniuk a kivitelezőt. A kiírásban a testre szabott feltételeket a már ismert partnercég segít kidolgozni - tulajdonképpen saját maguknak. Ugye emlékeznek a barátomra, aki a vevők szájába rágta, milyen villanykörtét keressenek? Hogy kijöjjenek a kívánt megtérülési mutatók, a lámpák gyártói által vállalt 60000 órás élettartamot az utolsó percben átírják 100000 órára (mondtam én, hogy a 7 év helyett beszéljünk mi is 14-ről). Ehhez persze az kell, hogy a szakértők ellenére a központban is változtassanak a követelményeken. Különben hogy valósulna meg a „sajátláb” projekt? Persze kell több árajánlat is, amelyek közül az Elios lesz a legolcsóbb. Ezek véletlenül ugyanazon a számítógépen készültek – ezért gondoltam én is, hogy a legegyszerűbb, ha a kamuajánlatokat magam pötyögöm le.

Aztán túl sok a szóbeszéd, feljelentések születnek, a vő 2015-ben eladja a tulajdonrészét. Széles a világ: annyi minden másban lehet üzletelni. Ingatlanok, szállodák, Pharaon, miegymás.

Az OLAF igazgatója egyszer elcsodálkozott azon, hogy a magyar hatóságok szinte soha nem jeleznek gyanút az uniós támogatások felhasználásában: „Vagy szentek laknak Magyarországon, vagy erősebb volt a csábítás a jelentés elkerülésére.” Nem vitás: szentek laknak. Azoknak köztudomásúlag maguk felé hajlik a kezük.

Pillantás a kilencedikről - Árpád, álljunk meg!

Árpádnak sosem volt olyan vágya, hogy metróállomás legyen – ezzel a lakonikus, ironikus mondattal kommentálta Göncz Kinga, hogy édesapjáról talán mégsem neveznek el Budapesten, az Árpád híd lábánál egy megállóhelyet. A hajdani köztársasági elnök valamikori külügyminiszter lányát érezhetően valóban nem rendítette meg a hír, sőt szerinte talán jobb is így. Jobb, mert nem ugrál rajta a szélsőjobb.

Mondanám: tartsuk tiszteletben a család véleményét, így aztán inkább mi se bolygassuk az ügyet. De mégsem fogadhatjuk el, hogy bármily szélsőjobb vakkantásra meghátrálunk és az ő kottájukból játszunk. Ez ugyanis tényleg nem volt több, mint egy vakkantás,

Bayer Zsolttól. Ez a remek ember ugyanis, rácsodálkozva a hírre, hogy tudniillik Göncz Árpád nevét fogja viselni az említett metró megálló, közölte beszélgetőtársaival és az Echo tévé nézőivel: ha felkerül az a tábla a helyére, azonnal oda kell menni és leverni. Az asztaltársaságnál mély egyetértésre lelt, mint ahogy valószínűleg a televízió hűséges követői is megtapsolták őt. Tarlós István pedig legott megingott; azt mondta, újra kell gondolnia dolgot.

A főpolgármester persze ezt most kikérné magának, mondván – mondja is -, hogy a hezitálásnak semmi köze Bayerhez. Hajlamos vagyok hinni is neki, hiszen van ő annyira autonóm személy, hogy egy szélsőjobbos újságíró ne tudja befolyásolni. De ha nem Bayer, akkor ki? A döntést ugyanis ő hozta meg, nyilván abból a tiszteletből kiindulva, amellyel mindig is beszélt Göncz Árpádról, és amelynek hatására még díszpolgárnak is javasolta. Igaz, csak Óbuda-Békásmegyer díszpolgárának, még 1993-ban, a városrész polgármestereként. Azok még romantikus, szép idők voltak a maiakhoz képest, talán maga Bayer Zsolt is liberális volt akkortájt, kinek jutott volna eszébe a köztiszteletben álló elnök nimbuszát ilyen rútul megtépázni.

Mára nagyot fordult a világ, benne Bayer Zsolt is, bár ez nem kellene, hogy érdekeljen bennünket. Mint ahogy az sem, hogy egyéb szélsőséges csoportok hogyan akarják széttörni rövid, demokratikus múltunkat, hogy ezzel is áldozzanak antidemokratikus, illiberális jelenünknek. És azoknak se üljünk fel, akik Gönczöt utódával, Mádl Ferenccel akarnák versenyeztetni, mondván, sokkal több minden őrzi Göncz emlékét, mint Mádlét. Nem tudom, hogy így van-e, de fölösleges összevetések ezek, már csak azért is, mert ha most kapna egy metróállomásnyi teret Göncz, az nem zárná le az utat Mádl Ferenc előtt.

Tudom: van itt egyfajta reváns-vágy is a jobbosok körében, amiért korábban megakadályozták, hogy a Hegyalja út egy szakasza Mádl Ferenc nevét viselje. Csakhogy azt nem politikai ok, és nem is szélsőbalos elemek tiltakozása szülte, hanem a helyi lakosok felszólamlása. Akik egyrészt ragaszkodtak a hagyományaikhoz, másrészt nem akartak felesleges adminisztrációs utánjárást magukra húzni. Itt se tiltakozó lakosság, se plusz feladat nem terhelt volna senkit. Csak éppen Tarlós István ijedt meg. És nem hiszem, hogy megnyugtathatja őt a tudat, hogy „Árpádnak sosem volt olyan vágya, hogy metróállomás legyen.”

Szerző
Németh Péter