„Ahogy telik az idő, / egyre zöldebb a szemem. / Régebben mély, lángolóan barna / volt. Most mintha bezöldülne. / (Vagy csak fakul.)” A vers az utolsó soráig a változás élményét sugallja, méghozzá értéksemlegesen, s csak a záró részben sejlik fel, hogy az átalakulás bizony a hanyatlás, a romlás jele is lehet.
A múlandóság – általában véve is – Mesterházy verseinek egyik fő témája, mely olykor igen meglepő összefüggésben jelenik meg: „A XXI. századba való átlépés szilveszterén, az éjféli koccintáskor / egymásra néztünk és kívántunk és arra gondoltam, hogy / az első két szám akkor most már biztos.” A poén egyszerre hátborzongató és mélyen megrendítő.
A jövőbeli tervek tehát bizonytalanok, fogódzókat csak a múltban kereshet a lírai én. Nem véletlenül idézi Proustot, hiszen folyvást „az eltűnt idő nyomában” járva mutatja föl a mindig veszendőnek, törékenynek bizonyuló önfeledtség pillanatait. A versek jelenében ezek – életszerűen – szinte mindig hiányként jelennek meg, az idill, a harmónia csupán hajdani tünékeny epizód lehet. De éppen a kivételesség és a múlékonyság növeli értéküket. Egy – szintén Proust remekét idéző – költőtárs szerint: „mert ami volt, annak más távlatot ád a halál már”.
A lét-nemlét elemi és ősi dilemmáját középpontba emelő kötetben a szív magasodik az egyik leggyakoribb motívummá, a költő még igét is alkot belőle: szívez. Egyszerre idézi e toposz a lírikusi érzékenységet, ennek hatalmas történeti jelentéskörét s in concreto a létfontosságú biológiai szervet, melynek minden rezdülésnyi szabálytalansága a végesség mementója.
Mesterházy – a Tandori-hagyományt megújítva – a szív működésének mintegy orvosi szakkönyvbe illő leírását emeli be egyik versének (… lököm fölfelé) szövegébe, ami természetesen – ebben a kontextusban – a művészi arzenál részévé alakul át. Nagyon súlyos emberi tartalmak közvetítőjévé. Szívezés van című varázslatos költeményében hosszú strófákon át a klasszikus felező nyolcasok szinte elringatnak bennünket, aztán váratlanul két sorban is megtörik a ritmus, s e metrikai rendellenesség mintha épp esendőségünkre, mintegy biológiai romlandóságunkra figyelmeztetne.
Több versben is egykori drámai élmények, határhelyzetek lírai visszfényei villannak föl, melyek csak fölerősítik a halálmotívumokat, s mind ettől a kötet egészének valami baljós aurája lesz.
Ugyanakkor hangsúlyosan jelen van a kötetben – például a bibliai Lázár történetét megidézve – a feltámadás-újrakezdés reménye: „Mindig újra, mindig újra, / színessel vagy megfakulva, / megindulna mindig újra…”. Mesterházy Balázs komplex, érett költői világa így válik teljessé és mélyen humánussá: a folytatás igényével és követelményével.
Info:
Mesterházy Balázs: Soha nem látott bálnák hangja
Kalligram, 2017
