Kácsor Zsolt: A bolondság kis körei

Publikálás dátuma
2018.02.10 08:30
FOTÓ: AFP
Fotó: /

Pesti irodalmi rendezvényeken figyeltem föl egy úrra, és ismeretlenül is a szívembe zártam, mert ritka normálisnak, természetesnek és közvetlennek tűnt. Az volt a feltűnő benne, hogy ő aztán nem zavartatta magát. Első látásra azért ötlött a szemembe, mert lehetőleg mindig az első sorokban ült, közel az előadókhoz, sőt, olykor mellettük, mintha neki is a pulpituson lett volna a helye. Másodszor meg azért, mert folyton közbeszólt, ha eszébe jutott valami fontos. Ez nagyon tetszett benne.

Én ugyanis nagyon szeretem a normális, természetes és közvetlen embereket. Azokat, akik nem játsszák meg magukat. Még akkor is rokonszenvesek, amikor fittyet hánynak az illemre. Egy irodalmi rendezvényen, ahol nem ránk kíváncsiak, hanem az előadókra, általában nem szólunk közbe. Egy irodalmi rendezvény nem tüntetés, ahol közbe kell kiabálni, egy ilyen eseményen még akkor sem szabad elragadtatnunk magunkat, ha egy négyzetméterre kettőnél több író esik. S akkor sem, ha a pódiumon olyan kritikusok ülnek, akik nálunk jóval olvasottabbak, műveltebbek és tájékozottabbak. Főszabály, hogy másokat nem hozunk kényelmetlen helyzetbe saját magunkkal.

Ez az úr azonban, akiről szó van, mit sem törődött ezzel. Ha megütötte a fülét egy szó, egy megjegyzés, egy érdekesebb mondat, akkor tétovázás nélkül reagált rá.

– Hát ez jó – mondta a múltkor jó hangosan egy beszélgetésen az Írók Boltjában –, ezt még nem hallottam. Höhö.

Persze megint az első sorban ült, s úgy viselkedett, mintha rajta kívül nem is lenne ott senki más. Le voltam nyűgözve. Nahát, gondoltam, hát akkor így is lehet.

Az azonban furcsa volt, hogy az Írók Boltjában a kritikusok úgy tettek, mintha a közbeszólásokat meg sem hallották volna. Mintha ez az ember ott se lenne. Ettől is le voltam nyűgözve. Nahát, gondoltam, milyen professzionálisan kezelik ezek a kritikusok a közönséget. S milyen rendesek. Nahát, hiszen élőben nem is olyanok, mint egy igazi dühöly. Aki nem ismerné ezt a szép, magyar szót, annak elmondom: Vörösmarty egyik kortársának nyelvújító szóleleménye a dühöly. Amatőr verselgető volt ez a szóalkotó, akivel Vörösmarty egy műbírálatában úgy elbánt, hogy többet sosem mert verset faragni szegény feje. Szóval ez a dilettáns verselgető találta ki a dühöly szót az irodalmi kritikus magyarítására, pedig alkalmasint nem Vörösmarty gurult dühbe a bírálat miatt, hanem ő maga. Dühöly. Szép, magyar szó, de eléggé igazságtalan, mert aki kocsmában is találkozott már irodalmi kritikus társasággal – nekem a minap volt szerencsém hozzájuk –, az tudja, hogy még akkor se dühösek nagyon, ha a pincér késlekedik a sörökkel. Pedig az komoly vétek. De egy rossz költő? Ugyan, hát ki az egy rossz pincérhez képest?

Aztán lassan rájöttem, hogy ezt a furcsa embert a többiek velem ellentétben már biztosan régről és jól ismerik, azért nézik el neki a megjegyzéseit. Ez a normális, természetes és közvetlen ember belebeszél a társalgásba, és nem szól rá a kutya se. Ugyanez megtörtént a múltkor egy budai könyvbemutatón, ahol nagyszámú közönség előtt beszélgetett két író egymással. Meg ez az ember saját magával. Éppen mellettük. De mintha ott sem lett volna, az íróknak a szeme sem rebbent, amikor ez az úr váratlanul fel-felrikkantott. Mondom, a literátus népek valószínűleg ismerik és szeretik, azért nézik el neki ezt a szokását. Én nem ismerem ugyan, de ismeretlenül is szeretem, mert szabad ember, vagy legalábbis annak látszik. Okos, csillogó szeme van, és választékos modora. Gondolkodtam rajta, hogy kiféle-miféle ember lehet, és arra jutottam, hogy írónak biztosan nem író, mert ahhoz túlságosan normális. Tán orvos, erre jutottam. Hiszen kórházi orvosok között láttam már olyat, aki civilben is éppen olyan fesztelenül viselkedik, mintha megszeppent betegek között vizitelne, és kéretlenül is tanácsokat ad, ha gyomorbajos küllemű, potenciális pácienssel találkozik.

S tessék, erre mi történt?

Nem fogják elhinni.

Szokás szerint ülök a minap a pszichiátrián, leszedálva várok a soromra, és kit látok a váróba bejönni?

Na, kit?

Igen, őt. Az irodalmi rendezvényeken feltűnt urat.

Bejött fesztelenül, vidáman, lazán, és kézfogásra nyújtotta a jobbját az egyik betegnek, aki éppen egy könyvet olvasott. Ami a pszichiátriai váróban nem szokás. Mármint nem az olvasás, hanem ez a közvetlen kedvesség. Ott az ember meggörnyedve ül. Én is így ülök. A szemkontaktust kerülöm, igyekszem összehúzni magam, és remegő kezemet a zsebembe rejtem, mert igazság szerint utálok kezet fogni. Csak ezt sosem merem elmondani, nehogy megsértsek olyanokat, akik nem szolgáltak rá. Aki rászolgál, annak beszólok. De a kézfogás? Azért az sok.

Mondom, bejön ez az ember, lekezel az egyik beteggel, és cseveg. Fölnéztem, és bólintottam, na, tessék, megmondtam, hogy orvos. Már éppen megdicsértem volna magamat emberismeretből, mikor hallom ám, hogy az asszisztens nénivel miről beszélget ez a kedves úr. S kiderült, hogy kontrollra jött ő is, időpontra.

Kicsit elmerengtem akkor.

Témák
2018.02.10 08:30

Meglepetések érhetnek, ha tévét nézünk az ünnepen

Publikálás dátuma
2018.08.19 12:33

Fotó: rtlklub.sajtoklub.tv/
„Talán már a mostani hosszú hétvégén is az lehet a nézőknek ünnep, hogy be sem kapcsolják a tévét. A műsorokat elnézve ez sem lenne meglepő.”
Nemzeti ünnep, vagy össznemzeti tévénézés. Ez a dilemma március 15-én, vagy október 23-án éppúgy felbukkan, mint most, augusztus 20-a alkalmából. A hatalmat minden tekintetben kiszolgáló, egykor közszolgálatinak indult, ma már csak annak csúfolt tévéknek persze nincs sok választásuk. Az M1 hírcsatorna, a Duna TV és a Duna World már csak azért is kénytelen nyomon követni az ünnep eseményeit, nehogy a politikusok fontos üzenetei ne jussanak el a széles néprétegekhez. Az más kérdés, hányan nézik ezeket az – általában – élő közvetítéseket, de végül is nekik a nézőszám úgysem számít. A kereskedelmi adók viszont ilyenkor beleadnak apait-anyait, hogy kiszolgálják a közönséget. Úgy tesznek, mintha az egész ország a készülékek előtt ülne, s nekik csak az a dolguk, hogy jobbnál-jobb filmekkel szórakoztassák a nagyérdeműt.
Az alkotmány, az új kenyér egykori, Szent István újjáéledt mostani napja is eme megosztás jegyében telik a tévékben. Jó hazafiak, hívők és Orbán-hívek már reggel fél 9-kor láthatják az ünnepélyes zászlófelvonást, aztán végigkísérhetik a tisztavatást, a légi és vízi parádét, megnézhetik, kik kapják idén a Szent István Rendet, délután szemtanúi lehetnek a Szent Jobb körmenetnek, a nap betetőzését pedig a Budavári Palotakoncert című operett-gála jelenti a Dunán. Amikor meg épp nem történik semmi, az ünnephez méltó filmekkel próbálják maradásra bírni őket. Bizonyára kevesen tudnak ellenállni e kínálatnak. Ha véletlenül mégis kezükbe kerülne a távirányító, bőséggel ütközhetnek magyar filmekbe. A TV2 délután például leadja Várkonyi Zoltán immár klasszikus Egri csillagokját, utána pedig a Macskafogót. Az M3-on este az István király című 1992-es magyar tévéjáték (nem a musical) látható, az RTL Klubon éjszaka pedig a Csak szex és más semmi című vígjáték. A többiek már bevált amerikai filmekkel keresik a nézők kegyeit. Ami azért érthető, hiszen az ünnepnap sem múlhat el reklámok nélkül, márpedig azokat közönségvonzó műsorok között tanácsos leadni.
Csak a sorozatok és szappanoperák hívei maradnak hoppon, ahogy az már ilyesfajta ünnepi alkalmakkor szokásos. Hétfő lévén a Dunán következne a Kártyavár újabb epizódja, de nem jön, egy hetet várni kell rá. Nem lesz Barátok közt, valamint Éjjel-nappal Budapest sem az RTL-n, valamint Jóban-rosszban a Super TV2-n. Még a Cool-on is elmarad az örök délutáni program, a Cobra 11 című, egyébként remekül megcsinált német krimi-sorozat néhány folytatásának ismétlése. Jó hír viszont e film kedvelőinek, hogy a következő vasárnaptól már vadonatúj részek láthatók az RTL Klubon: a 22. évad epizódjait kezdik vetíteni és várhatóan újabb bravúrosan felvett autópályás üldözések és tömegkarambolok színesítik a jól kitalált történeteket.
És nem ez az egyetlen meglepetés a jövő heti kínálatban. Ugyancsak az RTL Klubon szombat és vasárnap kora délutánonként lesz látható egy 1986-ban forgatott és világszerte vetített sorozat. A simlis és a szende hozta meg Bruce Willisnek az első átütő sikert. Pedig akkor még - a Taxisofőr egyik főszereplőjeként - a női főhős, Cybill Shepherd sokkal ismertebb volt nála. Kettejük remek játéka mellett szellemes ötletek, humoros párbeszédek jellemzik ezt a krimit, amely indulása után nem sokkal megkapott szinte minden jelentős tévésorozat-díjat (Emmy, Golden Globe). Ennél is váratlanabb viszont a TV2-ben esedékes változás. A jövő héten ugyanis - a Tények után - főműsoridőben azonnal jó filmeket vetítenek: bevált, sikeres hollywoodi alkotásokat. Látható lesz a Beverly Hills-i zsaru mindhárom része - Eddie Murphyvel. Megismétlik a Krokodil Dundee két részét, sőt műsorra tűzik még a Csonthülye című dél-afrikai vígjátékot is.
Nem valószínű, hogy ezekkel igyekeznek ellensúlyozni az RTL Klubon menő sorozatokat, mert azokkal úgysem tudnak - a jelek szerint talán már nem is akarnak - versenyezni. Viszont úgy látszik, egyelőre feladták az egész nyarat végigkísérő próbálkozásukat, hogy saját gyártású ál-vetélkedőkkel igyekezzenek magukhoz vonzani a nézőket. Előbb Kasza Tibor játékvezetésével két celeb próbálta - általában sikertelenül - hat hosszú fordulón át kitalálni, hány éves az eléjük állított személy. De nem ez volt a mélypont, hanem az utána következő Extrém Activity, amelyben Ábel Anita irányításával ugyancsak celebek szenvedtek a kitalálandó feladatok dzsungelében. Náluk csak a nézők szenvedtek jobban, hiszen ez a játék (?) egy-két este még akár lehet is szórakoztató, de minden hétköznap egy kicsit (nagyon) sok.
Attól tartunk azonban, hogy a pihenő nem tart sokáig. A nagy kereskedelmi tévék egymást felülmúlva - néha egymás orra elől - vesznek külföldön bevált licensz-műsorokat, hogy aztán a hazai környezethez applikálva azokat, szórakoztassák (hülyítsék) a nagyérdeműt. Így azon sem lehetnek meglepve, hogy a nézők lassacskán megtanulnak válogatni a műsorok között és mindig a kezük ügyében van a távirányító. A nagy hírveréssel beharangozott durranásokról meg előbb-utóbb kiderül, hogy nem nagyok és még kevésbé durranások. Talán már a mostani hosszú hétvégén is az lehet a nézőknek ünnep, hogy be sem kapcsolják a tévét. A műsorokat elnézve ez sem lenne meglepő.
2018.08.19 12:33

Nézzünk hátra, hogy lássunk előre!

Publikálás dátuma
2018.08.19 12:14

Fotó: /
Az angol nyelv villámgyorsan fejlődik. Manapság még annál is gyorsabban, mint az elmúlt évszázadokban. A magyar sokkal konzervatívabb.
Valamikor a történelem homályába vesző iskolás koromban, úgy emlékszem,  tanáraink meglehetősen szigorúan vették helyesírásunkat (és természetesen helyes beszédünket). Ma már talán furcsa, de egy írásbeli dolgozatot, vagy írásban megoldott házi feladatot három szempontból értékeltek: fogalmazás, helyesírás, külalak. Az első kettő kapcsolatos a nyelvhelyességgel, vagy hogy ne legyek olyan nagyképűen tudományos: anyanyelvünk tisztességes használatával. Hiszen utódainknak azt a nyelvhasználatot adjuk tovább, amely belénk rögzült. A gyerekek a családban a szülőktől hallott nyelvet beszélik, ezt alakítja tovább az óvodai, iskolai, majd később a munkahelyi közegben hallott és beszélt gyakorlat.
Közhely, hogy az angolok milyen konzervatívak. Mennyi mindenhez ragaszkodnak egyéni és társadalmi életükben, amin más nemzetek már rég túlléptek. Ugyanakkor az angol nyelv, mindenütt, ahol használják, villámgyorsan fejlődik. Manapság még annál is gyorsabban, mint az elmúlt évszázadokban. Az is közhely, hogy az angol nyelvű színházakban, ahol Shakespeare darabokat adnak elő, nem az eredeti szöveget mondják, hanem megújított, a mai angol közönség számára érthetőbb "fordítását" – vagy ha az eredetit, akkor a közönség a mai nyelvű átírásban kinyomtatott változatot olvassa előadás közben. Esetleg a színpadnyílás fölé helyezett kivetítőn olvasható a mai átirat.
Szerintem a magyar nyelv sokkal konzervatívabb. A néhány évtized múlva ezeréves nyelvemlékünk, a Tihanyi Alapítólevél (1055) latin nyelvű sorai közt több tucat magyar szó, rag, névutó mellett egy egész mondatot lehet olvasni, amelyet ma is értünk: feheruuaru-rea meneh hodu-utu-rea. Mai magyarsággal: a Fehérvárra menő hadi útig. Vagy itt a Halotti Beszéd, amely 1192 és 1195 közt keletkezett, és az első, elejétől a végéig magyar nyelvű írásos dokumentum. Több, mint 820 éves szöveg, azonban kis odafigyeléssel jól érthető. Az eredeti, gótbetűs szöveg ilyen volt: „Latiatuc feleym ʒumtuchel mic vogmuc. ýſa pur eſ chomuv uogmuc”. (Amiben az „ʒ” betű a mai „sz” hangnak, az „ſ” betű pedig – amely nem f, nézzük csak meg alaposan! – a mai „s” hangnak felel meg). Tanítják az iskolában is. Ma így mondanánk: Látjátok, feleim, szemetekkel, mik vagyunk: íme, por és hamu vagyunk.
Nos, az államalapítás utáni évszázadokból jó ha száz évenként maradt egy-egy ilyen írásos nyelvemlék, (a Halotti Beszéd utáni évszázad végén az Ómagyar Mária-siralom) ami egyebek közt azért is hasznos, mert láthatjuk: miként és mennyit változott hosszabb távon a beszélt nyelvünk. Természetesen változott, de aránylag lassan. Az írni-olvasni tudás elterjedése után pedig a kialakult nyelvtani és helyesírási szabályok megtartása és betartatása tovább fékezte a gyors nyelvváltozásokat (amelyek főként a beszédben utolérhetők). Dokumentálásuk azonban folyamatosan utolérhető a legmagasabb színvonalú szépirodalmi szövegektől kezdve az élő, beszélt nyelvhez legközelebb álló hírlapi szövegekig, mindenütt.
Nekem hasznos szerszámom, kedvelt eszközöm a magyar nyelv, amikor írok. Élvezem munka közben. Simogat, dédelget, miközben anyanyelvem szavait magamhoz ölelem, és ahogy leírom, észre sem veszem, hogy szinte ösztönösen illesztem őket anyanyelvem szerkezetébe, hogy mondataimat lehetőleg minél többen és jobban értsék. Tudom, nem én vagyok az első ebben a műfajban és bizonyára még sokan foglalkoznak majd effélével. Meg azzal, hogy ezt a gyönyörűséget: az anyanyelvünkön kifejezhető szépséget hogyan törik kerékbe, naponta ezerszer. A tréfa az, hogy nem tudatosan teszik. Csak úgy jön a szájukra, mint fejükre a galambfos.
De hogy ne meneküljek DURVA általánosításba, legközelebb folytassuk ezzel a durvasággal.
2018.08.19 12:14