A német gyakorlat

A német szociáldemokraták elbukták a 2017. szeptember 24-i szövetségi parlamenti választást, ennek ellenére február elején eredményesen zárták le a koalíciós tárgyalásokat. Most izgalmas időszak következik: február 20. és március 2. között pártszavazással véglegesítik a CDU-CSU-SPD együttműködés sorsát. Felemelő érzés lehet a 463 ezer szocdem párttag számára, hogy országos – mi több, európai szinten is érdemi – ügyben hozhatnak közvetlenül döntést.

A sikerért a párt vezetése minden megtesz: a többségük lelkesen kampányol a tagság igenlő szimpátiájáért, a korábbi pártelnök - a külügyminiszteri posztra egy rövid ideig komoly eséllyel aspiráló Martin Schulz – felajánlotta lemondását a már majdnem megszerzett bársonyszékről, mondván: a koalíció sorsa/stabilitása sokkal fontosabb az egyéni ambícióknál. A szocdemek – a választási veszteseiként – megszerezték a stratégiai fontosságú munkaügyi-, pénzügyi és külügyi tárcát. Keményen és következetesen tárgyaltak az elmúlt hónapokban, megteremtették annak reményét, hogy jobboldali parlamenti és kormányzati dominancia mellett is érvényesülhetnek a szociáldemokrata értékek.

Merkel és Seehofer nem kispályás játékosok, de az ország érdekében mindenkinek – nekik is – engedni kellett. Erről szól a konszenzuális demokrácia, ez az egyezség Németország eminens érdeke, így aztán arrafelé jó szívvel lehet kimondani: „A haza minden előtt”. A német politikusok ezt a szép és örökérvényűnek szánt Kölcsey-gondolatot a gyakorlatban akarták és tudták érvényesíteni. Nem mellékesen az EU számára sem közömbös, hogy alku- és megállapodás-képes politikusok vezetik a jövőben a 82 milliós országot.

Ugyancsak a napokban olvashattuk, hogy sztrájkfenyegetettséget és szintén hosszú tárgyalásokat követően a legnagyobb német szakszervezet (IG Metall) tartományi (Baden-Württemberg) szinten abban állapodott meg a munkaadók képviselőivel, hogy a munkavállaló kérésére – gyermek-, beteg- és idősápolás címén, legfeljebb kétéves időtartamra - 28 órára csökkenthető a heti munkaidő. A szakszervezet azt a kompromisszumot vállalta, hogy aki ehhez hozzájárul, annak a munkaidejét a mostani 35-ről 40 órásra növelheti a cég. Németországban nemcsak kormányzati/parlamenti szinten gyakorlat a permanens dialógus, hanem ágazati/regionális szinten is érdemi párbeszéd van a szociális partnerek között. A hatályos törvényeket tisztelve kemény küzdelem folyik (ha kell, munkabeszüntetéssel párosulva, viszont soha nem vérre menően), de az ellenérdekű felek leginkább a tárgyalásban, a másik érdekeinek megértésében, az őszinte érvelésen nyugvó vitában hisznek. Ezért jöhetett létre az előbb említett, ma még szokatlannak tűnő munkaügyi megállapodás.

Mindezeket (kicsit irigykedve) azért írtam le, hogy igazoljam: a fejlett vitakultúra és a megállapodások bonyolult rendszere nem gátolja egy ország hatékony irányítását és gazdaságának fejlődését. Ellenkezőleg: a Német Szövetségi Köztársaság sikerének egyik biztosítéka, hogy a közélet meghatározó szereplői igyekeznek – a sokszor egymással ellentétes – szociális és gazdasági követeléseket letisztult közérdekként megjeleníteni. Ez rengeteg munkával, gyötrődéssel és lemondással jár. De nem kétséges, hogy megéri.

A kerítés harmadik oldala

Kezdetben volt az „Országzászló”, majd jött az „ország-kerítés". Ez utóbbi választási csatasorba állításának kockázatait azonban rosszul mérte föl a Fidesz. Kiváltképp, amikor a kormány gyűlölet-propagandájának kitüntetett „hordozóeszközét” saját választási kampányának szolgálatába állítja. Ezzel ugyanis a sokmilliárdnyi közpénzből bevezetett „sorosozó” kormányzati plakátkampány politikai üzenetét ingyen veszi át és szajkózza tovább. Ami legalábbis fölveti a választási visszaélés gyanúját.

„És ez nemcsak afféle szerény vélemény, hanem határozottan állítom, hogy tény, tény, tény.” Különösen annak fényében, hogy egy hasonló ügyben a Kúria korábban már azonos következtetésre jutott!

Akkor történetesen az elhíresült kormányszlogen, a „Magyarország jobban teljesít” került a jognak asztalára. A beadványozók álláspontja szerint a hivatkozott műsorszám jelmondata azonosságot, vizuális megjelenésében pedig nagy hasonlóságot mutatott a Fidesz és a KDNP által kiadott politikai hirdetésekkel. A két jelölő szervezet részére a Miniszterelnökség kifejezetten átengedte a „Magyarország jobban teljesít” kommunikációs kampánnyal összefüggő jogokat.

Az inkriminált reklám közzétételével  megsértették a választási eljárásnak a jelöltek és a jelölő szervezetek közötti esélyegyenlőségre vonatkozó alapelvet – mondta ki a Kúria, eltiltva a kormány-közeli műsorszolgáltatót a további jogsértéstől. Egyébiránt arra is rámutattak: „a jogi értékeléskor nem a megrendelő személyének, hanem a műsorszám tartalmának van jelentősége”. Egy műsorszám látszólag hiába felel meg a társadalmi célú reklám fogalmi elemeinek, azt politikai reklámnak kell tekinteni, ha egyébként a politikai reklám fogalmának megfelel.

Az óriásplakátot ábrázoló dokumentumot is megvizsgálta a bíróság, s megállapította, hogy az nyilvánvalóan alkalmas volt a FIDESZ és a KDNP mint jelölő szervezetek (!) népszerűsítésére, támogatására való ösztönzésre, a szóban forgó szervezetek kommunikációját felerősíti, és ez kampányidőszakban az esélyegyenlőség megsértéséhez vezet.

Amennyiben a mostanában postázott újabb Orbán-leveleket és fideszes plakátokat vesszük, nehéz nem észrevenni: ott folytatják, ahol négy éve abbahagyták. Ha pedig a kerítés harmadik oldalát nézzük, nincs ez másként az „ország-kerítéssel” sem. A Fidesz továbbra is a kormány (közpénzből finanszírozott és „jól bevezetett”) sorosozó kampányára kívánja építeni saját kampányát. Így alkalmasint kimondható: a párt közvetlen támogatást fogad el a kormánytól. Márpedig egy (még) hivatalban lévő kormány és a kormányzó pártok szoros, ám vitatható pénzügyi szimbiózisa és „fonódó kampánya” rombolja az esélyegyenlőség alkotmányos alapelvét. Érzékeny ponton érinti a választások tisztaságát, végső soron megkérdőjelezve annak legitimitását is.

A gyűlölet szennyhullámán

A sárkányfog-vetemény újabb hajtásai felnövőben. Mára a televízióban jóformán sikk a testi fenyítésről mint alkalmas „pedagógiai eszközről” szólni. Egy pofon, egy maflás, egy tasli, egy koki… Nem árt az a gyereknek, akárki adja is. Liptai Claudiát hivatalból védte meg a Médiahatóság a tiltakozó jogvédők felszólamlása után, az egyház nem átkozta ki azt a plébánost, aki a verés mellett foglalt állást, újabban az étkezésireform-bajnok tett közzé pofonbarát nyilatkozatot, s a közösségi médiában gyülekeznek támogatói.

A magyar nevelésügy régi hagyománya a testi fenyítés ellen szót emelni, a lélektani kutatások rendre kontrafunkcióiról szólnak. Nem érv az, hogy „engem is vert az apám, mégis rendes ember lettem”. Vélhetően nem a pofonok hatására alakult így a vallomástevő sorsa. Ráadásul a nemzetközi és hazai jog is tiltja a növekvő-fejlődő gyermeket megalázó fegyelmezési eljárást. Aki tehát mellette szól, az bizony bűnt pártol.

Mi a magyarázata a verést támogató megnyilatkozások gyarapodásának a nyilvánosságban? Hiszen bizonyos nevelők (legyenek szülők, edzők, óvónők, tanárok, cserkészparancsnokok stb.) mintha gyakrabban találkoznának nehezen megoldható, korábban ritkább nevelési helyzetekkel, gondokkal, akár nevezzük így: gyermeki, kamaszos rosszaságokkal, pimaszkodással, agresszióval.

A kormányzat agresszivitása, gyűlöletbeszéde, megannyi gyűlöletcselekménye szabadította, szabadítja el az indulatokat, teszi a társadalmi gyakorlatban egyre alacsonyabbá az agresszió elutasításának küszöbét. Így lesz az illiberális demokrácia „rejtett tantervében” a verés elfogadott nevelési módszer.

Vagyis: a gyerekeket érő agresszió ellenében nincs más eszközünk, mint az agresszív kormányzat eltávolítása.