Ungváry Krisztián már évek óta próbálja elhitetni, hogy 1944-45-ben a pesti gettók megmenekülése Gerhard Schmidhuber vezérőrnagynak köszönhető, aki, miután Szalai Pál, a nyilasok rendőrségi összekötője figyelmeztette, megakadályozta a németek és a nyilasok által tervezett pogromot.
A pogrom-terv
Hogy létezett ilyen pogrom-terv, ezt Ungváry biztosan tudja. 1944 decemberében elkezdtek terjedni rémhírek Budapesten arról, hogy a németek és/vagy a nyilasok fel akarják robbantani/gyújtani a gettót, és/vagy le akarják mészárolni a zsidókat. Ungváry szerint „minden releváns személy” úgy tudta Budapesten, hogy létezik ilyen pogrom-terv. A magam részéről a „releváns” kételkedők táborába sorolom Solymossy János rendőrtörzsfőfelügyelőt (aki a nemzetközi és a nagy gettót 1944 november-decemberben megszervezte), és utódját, Lőcsey István rendőrfőfelügyelő, zsidóügyi miniszteri biztost. Őket most Ungváry könnyedén leantiszemitázza és hazugnak nevezi, pusztán azért, mert megcáfolták a rémhíreket. Egy bizonyítatlan és bizonyíthatatlan hipotézis (volt gettó elleni támadás, pogrom-terv) alapján tömeggyilkos terveket szövögetők cinkosának beállítani két rendőrtisztet, nem elegáns, nem történészhez méltó. A Zsidó Tanács vezetői akkor hittek nekik. Egykorú dokumentumok, iratok sem bizonyítják, hogy létezett volna német/nyilas pogrom-terv. Ungváry is tudja, hogy milyen tömegű eredeti irat, dokumentum maradt fenn a nyilas időkből. A Vádirat a nácizmus ellen c. dokumentum sorozat IV. kötetében több mint 1200 oldalnyi dokumentumot tettem közzé, édesapám több évtizedes kutatómunkáját eredményeire támaszkodva. Ezekből kiderül többek között az is, hogy a Zsidó Tanács vezetőinek eszük ágában sem volt védelemért a német katonai parancsnokokhoz fordulni. Ungvárynak maradnak a felszabadulás után a Politikai Rendőrségen, a népügyészségen, esetleg a népbíróság-, majd az ÁVH-tisztek előtt tett, nagyon is kétes, ellentmondásoktól nem mentes tanúvallomások. Karsai Elek, aki a nagy gettóban érte meg a felszabadulást, fennmaradt jegyzeteiben egyetlen szót sem ejt a gettó elleni német és/vagy nyilas tervről. A Vádirat a nácizmus ellen III. kötetének bevezetőjében édesapám megindokolja, hogy a háború utáni népbírósági, népügyészségi anyagokból, ellentétben az I. és II. kötettel, miért nem közöl egyetlen szót sem. Tudta, hogy az eseményekben lényeges szerepet játszott személyeknek akár mint tanúk, akár mint vádlottak vallomásait, visszaemlékezéseit "csak igen körültekintő, gondos kritikai elemzés után, több forrás egybevetése útján véljük felhasználhatóknak." Én sem közöltem egyetlen népügyészségi vagy népbírósági jegyzőkönyvet sem a IV. kötetben. Nem állítom, hogy nem lehet kellő forráskritikával ilyen forrásokat közölni vagy idézni. Ungváry nem tudja eldönteni, hogy egy nagy terv volt-e a gettó megtámadására, vagy sok kicsi, a németek vagy a nyilasok, esetleg a német és a nyilasok együtt akarták megtámadni a gettót. Egymásnak ellentmondó népügyészségi, népbírósági és ÁVH-s forrásait érdemes forráskritikával kezelni.
Szalai eszes, ügyes ember volt. Tudta, hogy 1945. februárjában a Vörös Hadsereg ellenőrzése alá került Budapesten jobb, ha önként jelentkezik az Andrássy út 60-ban. Így is népbíróság elé került, és 1945 októberi ítélete indoklásában egy szó sincs arról, hogy megmentette volna a pesti gettót. Ungváry rosszul emlékszik. Szalai felmentő ítélete indoklásában részletesen felsorolják, hogy miért, milyen zsidómentő érdemei miatt mentik fel a vádlottat. Ezért érdekes, hogy a fő „érdemét”, a nagy gettó megmentését most meg sem említik.
Szalairól tudni kell, hogy részletes tervet dolgozott ki a nagy gettó rabjainak lemészárlására. 1948-ban bevallotta, hogy amikor Domonkos Miksától és másoktól értesült arról, hogy a nyilasok valamit forralnak a gettó ellen, először rendőröket telepített a gettóba. Majd elhatározta, hogy: „a rendőrség kezén lévő kb. 12.000 drb. gyalogsági puskát megfelelő lőszerrel együtt a gettóba” juttat. Képzeljük el egy pillanatra, mi történt volna, ha nem 12.000, hanem csak 1200 puskát sikerül illegálisan a nagy gettóba bejuttatnia, és néhány forrófejű, talán éppen Szalai és Perjési bátorságától feltüzelt zsidó elkezd a gettóba rendszeresen betörő nyilasokra és a németekre lövöldözni. Akkor biztosan lett volna pogrom, vérfürdő. Talán ennyi elég is Szalai szavahihetőségéről és a gettó elleni támadás tervéről.
Perjési Ferencet Ungváry nem mutatja be és erre minden oka meg is van. Perjési Szalai gyerekkori barátja, cserkésztársa, 1944-ben pedig a helyettese volt. Az életét mentette meg Szalai azzal, hogy maga mellé vette. Ő is, mint Szalai is, az életét menti-félti. Kirendeltek az illetékesek 100 rendőrt és jó kéttucat nyilast a nagy gettó védelmére még január 9-én. Sajnos ezt túl korán „követte el” Szalai vagy Kubissy vagy Sédey (ugyanis mind a hárman később azt állították, hogy ők rendelték ki a rendőröket a nagy gettóba). Ehhez nem volt köze Schmidhubernek, tehát Ungváry úgy véli, jobb hallgatni róla. A gettóba rendelt nyilas őrség parancsnoka volt Perjési, és ha valakinek, neki aztán tudnia kellett volna arról, ha pogromot terveznek a németek vagy a nyilasok, esetleg a németek és nyilasok együtt (türelmesen várom Ungváry „végső megoldását”…). 1945-ben kihallgatásai során egyszer sem említette még a pogrom-tervet. Erre Ungvárynak nincs magyarázata. Nyilvánvaló, hogy Szalaival később egyeztették „hőstetteiket”, és 1948-ban már úgy vallanak mind a ketten, mint a parancsolat, mindenről, amit addig főleg Szalai terjesztett: pogrom-tervről, Wallenbergről, Schmidhuberről.
Forráskritika
Ungváry idézi Szalai 1945. február 17-i rendőrségi vallomását. Szalai azzal, hogy gettómentő tettet tulajdonított a német tábornoknak, semmit sem kockáztatott. Ha Schmidhuber életben és szovjet fogságban lett volna, ezt nem tagadja le, akár igaz, akár nem. Ungváry hazugnak nevezi Kubissyt, azon az alapon, hogy utóbbi magának tulajdonítja Schmidhuber felkeresését (Sédeyvel mentek volna el a német tábornokhoz). Lehet, hogy Kubissy nem mondott igazat. Népbírósági tárgyalásán az egyik mentőtanúja csak arra emlékezett, hogy Kubissytől a Palatinus-házak, vagyis a nemzetközi gettó rabjainak a megvédésre kapott szigorú parancsot. Maga Kubissy saját perében már egy szóval sem említette, hogy Schmidhuber segítségével megmentette a nagy gettót, és nem tud nyilas pogrom-tervről, szerinte a németek voltak azok, akik nyolc SS-katona meggyilkolása miatt páncélos támadást terveztek a nagy gettó ellen.
Ungváry nagyon kétségbeesett lehet, ha még Per Anger, Wallenberg munkatársának emlékiratait is megpróbálja vitánkban felhasználni. A svéd diplomata 1979-ben vetette papírra emlékiratait, melyek megírásakor egyetlen történelemkönyvet vagy eredeti dokumentumot nem nézett meg. Emlékirataiban nem csak napokat, hanem heteket, hónapokat téved. Szerinte a nyilasok 1944. október 11-én jutottak hatalomra, valójában október 15-16-án. Azt írja, hogy 1944 december elején járták végig a Budapest-Hegyeshalom utat, valójában november 23-24-én, erről Wallenberg részletes jelentést írt a magyar Külügyminisztériumnak. Úgy emlékszik, hogy Románia 1944 végén állt át az antifasiszta szövetségesek oldalára, a valóságban ez 1944. augusztus 23-án történt. Wallenbergről nem csak azt írta, amit Ungváry idéz tőle. Ha hihetnénk emlékiratainak, akkor Wallenberg minden bizonnyal sűrűn felkereste Schmidhubert, ami teljesen kizárt. Egyik látogatása alkalmából (ennek dátumát január 10-re teszi Per Anger), csak arra próbált garanciát kérni, hogy a nemzetközi gettóban a svéd védett házak lakóit az utolsó pillanatban nem fogják elpusztítani. Az alázatos, könyörgő, félénk nyuszi Wallenberg egy-két nap múlva már a német vezérőrnagyot halálosan megfenyegető vérengző tigris diplomata lesz – Per Angernél. Tapintatból nem idézem, hogy Per Anger miféle mentőakciókat tulajdonított Wallenbergnek. Lajos Attila kiváló Wallenberg-monográfiájában szedte ízekre Per Anger képtelenebbnél képtelenebb történeteit, például a pályaudvarokon a vagonok tetején szaladgáló, onnan svéd menleveleket a vagonokba zsúfolt munkaszolgálatosoknak osztogató Wallenbergről.
Nem érdemel sok szót Veres Tamás és az ő 80 példányban sokszorosított nyílt parancsa sem. Ha ilyen létezett volna, és ezeket kirakják a nagy gettóban és/vagy a nemzetközi gettóban, erről a Zsidó Tanács „naplójában” biztosan említést tettek volna. Milyen érdekes, hogy ebből a 80 példányból egy sem maradt az utókorra…
Szabó Károly tanúvallomását sem ártott volna Ungvárynak több forráskritikával olvasnia. Ő ebben a kérdésben boldogan együttműködött a háború után Szalaival. Ha ő adja az ötletet Szalainak, hogy mit is kellene csinálni, akkor ő még nagyobb hős lesz, de Szalai érdemeit sem csökkenti, ha a svéd diplomata egyik munkatársával kart karba öltve menti a gettót.
Szalai megérdemelte, hogy a Yad Vashem a Világ Igaza kitüntetésben részesítse. Volt szerepe abban, hogy Stöckler Lajost és családtagjait szabadon engedjék. Lehetséges, hogy abban is, hogy a nagy gettóba kirendeljenek 100 rendőrt. De arra semmiféle komolyan vehető bizonyíték nincs, hogy valóban létezett komolyan vehető terv a nagy gettó és/vagy a nemzetközi gettó megtámadására.
Mit tett Schmidhuber?
Schmidhuber semmit sem tett, egyetlen rendfenntartó katonai járőrt sem küldött ki azokban a hetekben, amikor a nyilasok, a német és magyar katonák, nyilas karszalagot öltött lumpen elemek rendszeresen végigrabolták a védett házakat, betörtek a nagy és a nemzetközi gettóba, százával, ezrével gyilkolták a zsidókat. Schmidhuber fegyelmezett katona volt, felsőbb parancsra vágóhídra vitte a katonáit, és ameddig kitartottak, addig is pusztult Budapest. A nácik által megszállt Európában sehol nem emlékeznek meg kegyelettel, gyásszal a Nagynémet Birodalom katonáiról. Miért kellene éppen Budapesten ezt nekünk elkezdeni? Schmidhuber haláláig a népirtó náci rendszer tábornoka, a Führer katonája volt. Nem próbálta lefogatni az állítólagos pogrom kitervelőit, nem küldött katonákat a nagy gettó védelmére. Ha hihetnénk Szalainak, akkor Schmidhuber egyszer, amikor talán hallott valamilyen pogrom tervről, lefegyverzett egy német őrmestert. Kicsit kevésnek tűnik ahhoz, hogy emléktáblát kapjon a Wesselényi utcában.
