Karácsony Gergely: Szociális demokráciát!

„A mi demokráciánkban nem a szabadság kevesebb, hanem az egyenlőség több.”

Kéthly Anna

Orbán Viktor 2010 után nemcsak felszámolta a liberális demokráciát, de 2014-ben az illiberális demokrácia korát is büszkén bejelentette. Azért tehette meg mindezt érdemi ellenállás nélkül, mert a 2010 előtti magyar köztársaság nem számíthatott az emberek érzelmi azonosulására és tömeges, aktív politikai támogatására.

A rendszerváltás utáni korszak mindenki számára elhozta a szabadságot, de ez nagyrészt negatív szabadság volt: a tiltások és kényszerek alóli felszabadulás. Nem járt együtt a „sorsválasztás szabadságával” (Ferge Zsuzsa), nem járt együtt az egyenlő életesélyekkel, nem vezetett el egy igazságos társadalomhoz és ezen keresztül egy erős, legitim, demokratákkal teli demokráciához.

Az orbáni dúlás után, a negyedik köztársaság felépítésekor nem szabad még egyszer elkövetnünk a rendszerváltás hibáit: a törékeny, elitista, liberális köztársaság helyett erős, populáris, szociális demokráciára van szükség!

Tekintsük át, miben kell változást hoznunk nemcsak a 2010-es, de az 1990-es modellhez képest is.

A liberális demokrácia korában a piacgazdaság jelzője volt a „szociális”: a kapitalista gazdasági működés által a társadalomnak és az egyes embereknek okozott sérüléseket próbálták jól-rosszul orvosolni. Nem hagyták éhen halni a munkanélkülieket, és célzott (de célját sokszor nem elérő) segélyezéssel próbálták enyhíteni a mélyszegénységet. A piacok, köztük a munkaerőpiac szabadságának kultuszát követve nem folytattak bérpolitikát, így a külföldi működőtőkére alapuló gazdasági modellben a versenyképesség az alacsony béreken alapult. A másik oldalon ez azt jelentette: kialakult és konzerválódott a dolgozói szegénység és a méltatlanul alacsony bérszínvonal.

Az illiberális államban már a szavak szintjén sem jelenik meg a szociális szempont. A legszegényebbeknek járó segélyeket durván megvágták, az álláskeresési támogatást a közmunka kényszerével váltották fel, a válság utáni kilábalás idején is csak nőtt a szegénység és a nélkülözés, különösen a gyerekek és az egyszülős családok körében. Minden korábbinál súlyosabb a perverz újraelosztás: a jómódúakat támogatják a nyomorgóktól elvont pénzekből. Csúcsra járatják a neoliberális gazdasági modellt, amely a munkavállalót letérdepelteti a nagytőke előtt: a dolgozók és szakszervezeteik ellenében írták az új munka törvénykönyvét, a nettó minimálbér a létminimum alatt van, a dolgozók negyede szegénységben él, és őszinte pillanataikban ki is mondják a fideszesek, hogy alacsony bérű összeszerelő-országot építenek.

A szociális demokráciában a feje tetejéről a talpára állítjuk az újraelosztás rendszerét, és újraszőjük a szociális hálót. Növeljük a mindenkit elérő támogatásokat, elsősorban a gyerekszegénységet hatásosan csökkentő családi pótlékot. Megduplázzuk az öregségi nyugdíjminimumot, és korrigáljuk az alacsony nyugdíjakat, így számolva fel az időskori mélyszegénységet. Visszaadjuk az aktív korúaknak az álláskeresési járadékot korábbi formájában, a közmunkát nem fegyelmezőeszközként használjuk.

A magára hagyott, vadkapitalista piac helyett a beágyazott gazdaságban hiszünk. Aktív bérpolitikát folytatunk: az adórendszeren keresztül növeljük a kis-közepes fizetéseket, dinamikusan emeljük az állami alkalmazottak bérét és megerősítjük a munkavállalók és a szakszervezetek pozícióit, így késztetve a magánszektort is arra, hogy elhagyják az alacsony bérek korát. Ezzel egyidejűleg elindulunk a tudásgazdaság, a magas hozzáadott értéken alapuló gazdasági modell felé.

Az oktatásban a rendszerváltás liberális demokráciája több tudást és nagyobb szabadságot hozott: többen szereztek érettségit és diplomát; a tanárok tanszabadságot, a szülők az iskolaválasztás szabadságát kapták. Ez utóbbi a gyakorlatban azt eredményezte, hogy kialakult az iskolai szegregáció: a „rossz környékek” iskoláiból kimenekítik a középosztálybeli gyerekeket, és mára nálunk a legnagyobb a különbség a leszakadó- és az elitiskolákba járó diákok teljesítményében.

Az illiberális áldemokrácia erre hivatkozva államosított minden önkormányzati iskolát, de a különbségek nem csökkentek, sőt: egyre nagyobbra nyílik az olló, ahogy az Orbán-rezsim az egyházi iskolákból – közel háromszoros finanszírozás mellett – keresztény-konzervatív szellemiségű elitiskolákat csinál, miközben hagyja, hogy tovább erősödjön a szegregáció, és reményt sem ad a hátrányos helyzetű régiókba született gyerekeknek a jó oktatásra.

A szociális demokráciában a gyerekek köré szervezzük az iskolát, visszaadjuk a tanszabadságot, valamint az önkormányzatok fenntartói szerepét, így közel visszük a döntéseket az érintett családokhoz, és segítséget adunk a legnehezebb helyzetben lévő iskoláknak: bérkiegészítést, kisebb terhelést a tanároknak, több szociális munkást, pszichológust, mentort a gyerekek mellé. Mágnes-iskolákat hozunk létre, ahova a középosztálybeli családok is visszahozzák a gyerekeiket, így számoljuk fel a szegregációt.

Az egészségügyben a liberális demokrácia a privatizációval és a több biztosítós rendszerrel kacérkodott, ezzel erős kételyeket ébresztett a nemzeti kockázatközösség fenntarthatóságával kapcsolatban. Az illiberális rezsim az összeomlás szélére lökte a közegészségügyi ellátórendszert, a fizetőképes felsőközéposztályt pedig a haveri körnek kijátszott magánegészségügyi ellátás felé szorítja.

A szociális demokrácia megerősíti a nemzeti kockázatközösséget; újjáépítjük a közegészségügyet a megelőzéstől az alapellátáson keresztül a szakrendelésekig és a kórházi ellátásig. Több forrást kell tenni a rendszerbe, hogy elérjük a célt: a mindenki számára elérhető, minőségi egészségügyi ellátást.

A liberális demokrácia alkotmányos rendszere éltanuló volt a fékeket és ellensúlyokat tekintve, de elégtelenre vizsgázott az állampolgárok érdemi bevonását illetően.

Az illiberális áldemokrácia elsöpörte a fékeket és ellensúlyokat, pártállammá silányította a köztársaságot, és – cinikus módon a népakaratra hivatkozva – leuralja, megvezeti, passzivitásba taszítja vagy semmibe veszi az állampolgárokat.

A szociális demokráciában visszaállítjuk az egyenlők köztársaságát, újjáépítjük a független intézményeket, és újakat teremtünk a társadalmi részvétel, az emberek közös döntésekbe való bevonása érdekében. Csak erős társadalmi alapzaton lehet tartós egy politikai építmény, csak egy részvételi elemekkel megtámogatott képviseleti demokrácia tud sikerrel ellenállni az önjelölt diktátorok támadásainak.

Mélyen hiszek abban, hogy az emberek – a megfelelő információk és tudás birtokában – képesek felismerni és követni saját maguk és közösségük érdekeit. Ezért a legjobb, amit tehetünk, ha támogatjuk egymást önös és közös céljaink elérése érdekében, ha mindenkinek megadjuk a „sorsválasztás szabadságát”. Ha olyan helyzetet teremtünk minden magyar ember számára, amelyből kiindulva kibontakoztathatja a tehetségét; ha mindenki hozzá tud járulni közös sikerünkhöz, Magyarország fejlődéséhez.

Ezért kell visszaadnunk az embereknek a hatalmat a saját életük felett – a szabadság, biztonság és egyenlőség erősítésén és az emberi tőkébe való befektetésen keresztül. Ezért kell lebontanunk az Orbán-rezsim illiberális áldemokráciáját, hogy a helyén felépítsük a szociális demokrácia magyar modelljét.

Sokan azt gondolják, hogy minden népnek olyan kormánya van, amilyet megérdemel. Én ezzel nem értek egyet. Magyarországnak az elmúlt nyolc évben sokkal rosszabb kormánya volt, mint amilyet érdemeltünk volna. Nem a népet, hanem a kormányt kell leváltani – és olyan politikusokat választani, akik nem uralkodni, hanem szolgálni akarnak.

Hiszek abban, hogy megérdemlünk, és közösen képesek leszünk létrehozni egy igazságos, szabad és boldog Magyarországot. Én Széchenyivel értek egyet, aki azt mondta: „A nemzet nagysága, boldogsága mindig csak magában a nemzetben rejtezik.”

Szerző
2018.02.17 07:01

Digitális diktatúra Kínában

Publikálás dátuma
2018.09.21 12:00

Fotó: EYEPRESS NEWS/
Kínában a Kommunista Párt által „társadalmi elismerésnek” nevezett digitális megfigyelő rendszer 2020-ban már teljes kapacitással fog működni.
A "társadalmi elismerés" mindenkiről részletes feljegyzést fog vezetni az 1,4 milliárd lakosú országban. A 200 millió kamera országos hálózata a nap 24 órájában követ majd nyomon mindenkit, nem lesz olyan sötét sarok, ahová el lehet rejtőzni előlük. Az egyik, már működő nyilvántartó program próbaverziója összesen 800 pontot adhat. A sikeres, gazdag üzletemberek, akik sok „állampolgár-pontot” szereznek, VIP ellátást kapnak a hotelekben, repülőkön, olcsó kölcsönökhöz juthatnak, a legjobb egyetemekre járhatnak, és gyorsan kapnak munkát. A kevés pontszámmal rendelkezőket gyakorlatilag kizárják a társadalomból, nem utazhatnak, nem kaphatnak kölcsönt, állami munkát. A mindent átfogó nyilvántartást a legmodernebb megfigyelőrendszer üzembe helyezése teszi lehetővé. A kamerák arcfelismerővel, testletapogatóval és nyomkövető rendszerrel lesznek felszerelve, állandó megfigyelés alatt tartva minden állampolgárt. Emellett az okostelefonok is monitorozzák a tulajdonosaik tevékenységét napról-napra. A társadalmi elismerést, amely a fejlesztés különböző fokozatában van, már legalább egy tucat városban tesztelik. Az is tudható, ki, mit vesz a szupermarketban, túl sok alkohol vásárlása például pontvesztéshez vezet, míg a pelenkavásárlás, amely felelősségtudatról tanúskodik, plusz pontokat hoz, ami azonnal megjelenik a rendszerben. Pontvesztéshez vezethet az is, ha valamelyik szülő vagy barát negatív megjegyzést tesz a kormányra. És természetesen pontokban jelentkezik az is, kikkel randevúzik, kivel házasodik össze a kínai állampolgár. Az ABC News által megszólaltatott Dandan Fan, aki jól menő üzletasszony, és 770 pontja van a lehetséges 800-ból, nem tiltakozik a mindent átfogó megfigyelés ellen, mint mondja, minden ember minden országban stabil és biztonságos társadalmat akar, ezért ha mindenhol kamera van, nem érzi veszélyben magát. Mivel Kínában a polgárok megfigyelése hagyományos gyakorlat, az emberek hozzászoktak, hogy a kormány meghatározó szerepet játszik magánéletükben is. A privát szférának nincs akkora értéke, mint nyugaton, a közjó előbbre való, mint az egyén érdeke. Vannak azonban a rendszernek már kárvallottjai is. Liu Hu oknyomozó újságírót, aki kormányzati korrupciós ügyekre hívta fel a figyelmet, és sorozatgyilkosságokat oldott meg, a kormány ellenségnek tekinti, és elvesztette szociális hitelét. Karrierje tönkrement, elszigetelődött, félti családja jövőjét. Szeretné, ha a világ megértené, milyen veszélyt jelent a "társadalmi elismerés". 
Szerző
2018.09.21 12:00
Frissítve: 2018.09.21 12:00

Kofi Annan maga volt az ENSZ

Az Egyesült Nemzetek Szervezetének korábbi főtitkára, Kofi Annan halála okozta megrázkódtatás óta az a kérdés foglalkoztatott, hogy mi tette őt ennyire kivételessé. Véleményem szerint egyszerűen az, hogy Kofi Annan egyszerre volt páratlan és mégis közülünk való. Különleges globális vezető volt, akiben jóformán bárki megláthatta saját magát. A messzi szegénységben, válságok között és reménytelenségben élők szövetségesükre találtak benne, a kezdő ENSZ-kollégák nyomdokaiban járnak, úgy a fiatalok is, akiknek a végsőkig azt mondta, hogy „mindig emlékezzetek arra, hogy soha nem vagytok túl fiatalok ahhoz, hogy vezessetek, mi pedig soha nem leszünk túl idősek ahhoz, hogy tanuljunk”. Korunkban csak kevesek tudták úgy összehozni, megnyugtatni és egyesíteni az embereket egy közös cél iránt a közös emberiségünk érdekében, mint Kofi Annan tudta. Egy régi vicc szerint a diplomácia művészete az, hogy semmit nem mondunk, különösen úgy, hogy közben beszélünk. Kofi Annan mindent ki tudott fejezni néha még anélkül is, hogy akár egy szót is kiejtett volna. Ez a benne mélyről jövő méltóságból, erkölcsi meggyőződésből és emberiességből fakadt. Gyengéd, ütemes hangja mindenkit mosolyra csalt és zenének hallottuk. Szavai viszont erősek és bölcsek voltak. És minél súlyosabb volt egy helyzet, hangja annál halkabb lett. Mi pedig egyre jobban figyeltünk, ahogy a világ is. Cserébe mindannyian részesültünk bölcsességéből. Kofi Annan bátor volt és minden helyzetben felszólalt miközben intenzív önvizsgálatot tartott. Miként elődje Dag Hammarskjöld ENSZ-főtitkár, úgy ő is szinte misztikusan hitt abban, hogy az Egyesült Nemzetek Szervezete a jó előmozdítója a csapásokkal teli világban. Ezek mind hozzájárultak ahhoz, hogy figyelemreméltó eredményeket érjen el. Kofi Annan számos ötletet és kezdeményezést indított el, ideértve a millenniumi fejlesztési célokat és a „Nagyobb szabadságban” című jelentésében foglalt korszakalkotó reformokat. Kinyitotta az Egyesült Nemzetek Szervezetének ajtaját és közelebb hozta az emberekhez világszerte. Új partnereket vont be a környezetvédelembe, az emberi jogok védelmébe, valamint a HIV/AIDS és más gyilkos betegségek elleni harcba. Kofi Annan maga volt az Egyesült Nemzetek Szervezete és az Egyesült Nemzetek Szervezete maga volt Kofi Annan. Kofi jó barátom is volt. Életünknek számos pontján közösen haladtunk. Amikor Kelet-Timorban az emberek önrendelkezést akartak, akkor Kofi Annan az ENSZ részéről, én pedig Portugália miniszterelnökeként, közösen dolgoztunk azon, hogy támogassuk helyzetük békés megoldását. Amikor az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának új vezetésre volt szüksége, akkor Kofi bízva bennem felkért arra, hogy én vezessem a főbiztosságot, majd rendületlenül támogatta a leginkább rászorultak védelmét és azt, hogy menedéket kapjanak. Most, hogy Kofi irodájában ülök, folyamatosan ösztönöz az ő tisztessége, dinamizmusa és elkötelezettsége. Számára a közöny volt a világ legerősebb mérge. Még főtitkári kinevezését követően is tovább dolgozott a diplomácia élvonalában. Segített a kenyai választásokat követő erőszak enyhítésében és mindent megtett, hogy politikai megoldást találjon a Szíriában zajló kegyetlen háborúra, valamint segített a mianmari rohingyákat megillető igazságszolgáltatás és jogok biztosításában. Kofi számos világot fogott össze, északot és délt, keletet és nyugatot. Mégis számára a legbiztosabb kapocs mindig afrikai gyökerei és identitása maradt. A nagy Nelson Mandelának, akit Madibának is hívtak, saját beceneve volt Kofi számára. Úgy hívta, hogy “vezetőm”. Ez nem tréfa. Kofi mindannyiunk vezetője volt. Mindig úgy fogok emlékezni rá, ahogy legutóbb az ENSZ-ben láttam. Nyugodt volt, mégis határozott, aki készen áll a nevetésre, de mindig érzi a súlyát annak a munkának, amit végzünk. Eltávozott közülünk és mérhetetlenül hiányozni fog nekünk. Ugyanakkor biztos vagyok abban, hogy ha nagyon figyelünk, akkor hallani fogjuk Kofi Annan szavait és bölcs tanácsait. Hallom, ahogy mondja, hogy „kérlek, folytassátok”. „Tudjátok, mit kell tennetek. Vigyázzatok egymásra. Vigyázzatok a bolygónkra. Vegyétek észre az embert mindenkiben. És támogassátok az Egyesült Nemzetek Szervezetét, a helyet, ahol mindannyian összegyűlhetünk, hogy megoldjuk problémáinkat, és ahol egy jobb jövőt építhetünk mindannyiunk számára”. Gondosan figyeljünk a kegyelem és az ész hangjára, amely az erkölcs és a szolidaritás hangja. Erre a hangra világunknak nagyobb szüksége van, mint valaha. Amikor nyugtalan és zavaros időnkben ellenállásba ütközünk, akkor mindig Kofi Annan öröksége inspiráljon bennünket és vezessen az a tudat, hogy ő továbbra is beszél hozzánk és sürget, hogy elérjük azokat a célokat, amelyeknek az életét szentelte és valóban előremozdította világunkat.
A szerző az Egyesült Nemzetek Szervezetének főtitkára. Beszédét a Kofi Annan életútjának szentelt megemlékezésen mondta el szeptember 21-én, az ENSZ Közgyűlésben.
2018.09.21 11:52