Sigmar Gabriel német külügyminiszter kijelentése a müncheni biztonságpolitikai konferencián, miszerint lazítani kellene az ukrán válság miatt bevezetett, Oroszország elleni szankciókon, egy nem újkeletű, de kevésbé nyilvánvaló nemzetközi feszültséget hozott felszínre. Éspedig az Egyesült Államok és Németország, részben az USA és az Európai Unió közötti gazdasági érdekellentétet. Ha hozzátesszük Jens Stoltenberg NATO-főtitkár szavait, aki azt hangsúlyozta, hogy az unió nem, csupán a NATO képes biztosítani Európa védelmét, és a közös uniós védelem kiépítését célzó terveket úgy kell kivitelezni, hogy ne a NATO „alternatívája”, hanem kiegészítő képződmény legyen, sőt kitért arra is, hogy az USA nem fordult el Európától, hanem éppen ellenkezőleg - nem kell összeesküvés-elmélet rajongónak lenni, hogy lássuk: a felszín alatt fortyognak az ellentétes érdekek keltette indulatok.
Amióta 2013-ban kiderült, hogy az NSA lehallgatta Angela Merkel mobiltelefonját is, tudható volt, hogy ezt Berlin zokon veszi. De a tavaly június 15-én hozott amerikai szankciók óta, amelyek nemcsak az orosz, hanem az Északi Áramlat-2 gázvezeték kiépítésében érdekelt európai cégeket is sújtják, s amelyek ellen azonnal tiltakozott Berlin és Bécs is (hangsúlyozva, hogy az európai gázszállítás kérdése európai, nem pedig amerikai ügy), ez a konfliktus egyre érik. Január végén Rex Tillerson amerikai külügyminiszter varsói látogatása során sajtótájékoztatón jelentette be, hogy az Északi Áramlat-2 fenyegetést jelent Európa energetikai biztonságára nézve, miközben az orosz gáz kockázatmentesen helyettesíthető lenne az amerikai cseppfolyós gázzal.
Vagyis ez valójában gáz- és fegyvercsata, amely egyre láthatóbban kerül felszínre. Az orosz vagy amerikai cseppfolyós gáz kérdése azonban az EU országokat is megosztja, mint ahogy a közös európai védelem és a NATO-n keresztül a Washingtontól való függőség kérdése is. Csak remélhetjük: nem annyira, hogy 2019-ben a müncheni konferencián nyílt téma legyen. Az már tényleg gáz lenne.
