Kinek higgyünk?

Most, amikor az Iszlám Állam terrorkalifátusa katonailag megsemmisült, úgy tűnt, végre elérkezett az idő arra, hogy elhallgassanak a fegyverek Szíriában, és minden nemzetközi – kért vagy kéretlen – segítő is letegye a fegyvert, támogatottjait pedig a zöldasztalhoz terelje. De nem, a szíriai légtérben és a szárazföldön a polgárháborúnak induló, de már régen proxyháborúvá vált konfliktusban egyre több nagy- és középhatalmi érdek ütközik, és már nem is csak a helyettesek vívják. És ez az, ami igazán veszélyessé teszi a helyzetet.

Törökország beavatkozását kezdetben legalább a szavak szintjén a „terrorizmus”, az Iszlám Állam ellen harccal indokolta. Valójában akkor is a kurd milíciák voltak az elsődleges célpontjai mind Szíriában, mind Irakban, de még el lehetett bújni az üres szavak mögé. A most januárban kezdődött, a szíriai kurd milícia - az amerikaiak által is támogatott YPG - elleni hadjárat, és a szír hadseregnek címzett nyílt fenyegetés, miszerint a török hadsereg nem fog habozni szembeszállni Aszad erőivel, ha azok megpróbálják megvédeni a kurdokat, teljesen új helyzetet teremtett. Ezzel nem tud mit kezdeni a nagyvilág. Formálisan Aszad seregének kötelessége megvédeni az ország területét és állampolgárait minden külső támadással szemben. Aszad mögött ott van Oroszország és Irán, Recep Tayyip Erdogan újkeletű szövetségesei, a kurdok mögött pedig mindeddig ott volt Amerika és a nyugati koalíció megannyi NATO tagországa. Melyik szövetségese fogja megállítani az agresszor Törökországot, vagy mindenki tétlenül nézi tovább az Iszlám Állam legyőzésében kulcsszerepet játszó kurdok halomra bombázását?

Eközben újra folyik a vegyifegyverek használata fölötti nemzetközi vita is, amely egyszerre juttatja eszünkbe 2013-at és 2003-at. Amikor a minap Emmanuel Macron francia elnök bejelentette, hogy Párizs kész akár önállóan is bombázni az Aszad erőket, mert a vegyifegyver használata az a vörös vonal, amelynek átlépését nem tűrheti szó nélkül, egyszerre emlékeztetett a 2013-as Obamára és a 2003-as Tony Blairre. Obama az utolsó pillanatban visszalépett, Tony Blair karrierje pedig ráment saját titkosszolgálata manipulációjára.

Pillanatnyilag ugyanis egyetlen dolog biztos – Szíriában mindkét oldalon használtak vegyifegyvert. Minden eddigi jelentés teljes bizonyossággal csak egy dolgot tudott megállapítani, jelesül azt, hogy a hadsereg korábbi készletéből származó gázról van szó; de soha senki nem tudta bizonyítani, ki dobta le. És az is biztos, hogy az iszlamista, dzsihádista ellenzék felszerelésének jó része a kormányhadsereg raktáraiból származik (Szíriában, Irakban egyaránt), mert kezdettől folyt az átállás, a fegyverbiznisz, és a menekülő katonák hátrahagyott fegyverzetét senki sem hagyta az útszélen, mint ahogy az elfoglalt katonai bázisok fegyverraktárait sem őrzik hét lakat alatt. A hírek között pedig szinte elsikkad, hogy a napokban Idlib tartományban egyesültek a dzsihádista és iszlamista erők, hogy újra közösen vegyék fel a harcot a damaszkuszi diktátor ellen.

Csak nekem van deja vu érzésem?

Szerző
Gál Mária

Huszadik

Ne engedjünk a külsőségek csábításának. Még akkor sem, ha két egymás mellé tett kép mindennél többet elmondana arról, aki rajta látható. Az egyiken egy sikeres ifjú ember, ereje teljében, láthatóan tele tettvággyal. A másikon ugyanő, 19 évvel később, jelentős túlsúllyal, a hatalom bűvöletében. Belemagyarázni persze sok mindent lehet a fotókba. Ám melléjük kell tenni a beszédeket is: az első - hagyományteremtő - és a legutóbbi, a 20. - a hagyományokban gyökerező - évértékelőt. És ez így már túl sok is. Lesújtó a végeredmény.

1999-ben, miniszterelnökként töltött első évének végén Orbán Viktornak volt mondandója. Még csak próbálgatta a lehetőségeit, még úgy érezte, szüksége van minél több ember támogatására, hogy megszilárdíthassa hatalmát. Felelősséget érzett, de legalábbis mutatott az ország minden polgára iránt. Akkor még tudta, hogy az első számú vezetőnek ez a dolga. Hiszen alig háromnegyed évvel korábban nem nyerte meg a választásokat, csak a kisgazdákkal volt képes kormányt alakítani. Még volt tétje annak, amit mond.

2018-ra mindebből a hatalmi gőg maradt. Úgy érzi, biztosan ül a helyén, senki és semmi nem mozdíthatja el onnan. Nincs szüksége az országra - úgyis az övé -, már válogathat a polgárok között, ki a jó, ki a rossz. Csak a híveknek beszél, de már nincs mondandója számukra sem. Csak a jól ismert panelek, amikre - régóta - építik a kampányt. Már nem akar meggyőzni senkit - nincs is mivel -, a megvezetett tömeg úgyis mögötte áll (jobb híján), a többiek meg nem számítanak.

Felelőssége még lenne, az általa teremtett helyzetben a korábbinál is nagyobb, de már nem törődik vele. 1999-ben még azt mondta, "tisztességes és becsületes országban akarunk élni". Ezen már túllépett, ez ma már nem célja.

Övé az ország. Évet is csak azért értékel, hogy ezt erősíthesse.

Szerző

Koraérett számháború

Stanislaw Lem már 1964-ben, a Summa technologiaeban szólt az adattömegek eljövendő civilizációjáról és arról, hogy az adatokon keresztül különböző módokon lehet az embereket befolyásolni. Kezdetben meglepett, hogy sem a választási kampány alatt, sem annak előkészítésekor nem beszélt senki a nagy technológiai változásokról - vagy legalább erkölcsi, politikai vonatkozásaikról -, ahogyan az a fejlett ipari országok nyilvánosságában szokás. E tekintetben még a brazilok, chileiek, dél-afrikaiak is céltudatosabbak nálunk. E tematikus lyukat érzékelve azt hittem, riadót kellene fújni: végül is csak néhány évente tudatosíthatók a fontos fejlesztési dilemmák, és mikor fontos ez, ha nem a választások idején?

Azután rájöttem, hogy éppen ellenkezőleg. Hogy szörnyű lenne, ha efféle nem "igen-nem" kérdéseket beleerőszakolnánk a magyar választási húsdarálóba. Itt mindenkit úgyis csak az érdekel, hogy ő mondja hangosabban és először. Akkor már jobb, ha ezekről a kérdésekről most megfeledkezünk.

De közben az adatok tovább fojtogatnak a gazdaságban, iparban, iskolában, orvosi ügyekben, mindenütt. Hogyan húzzunk - ahol lehet - hasznot belőlük? Hol lehet az állam, sőt a kormányzat nélkül, és hol nem? A szabadság, igazságosság és szolidaritás a digitális metszetekben ugyanolyan fontos, mint korábban volt. Ezért ki kell alakítanunk valamilyen adatpolitikai alapelveket. Az ipari gazdaságokban kialakult megoldásokat is “le kell fordítani magyarra”, akár választunk közben, akár nem. Erről szól ez a hét sarokpont.

Először. Meg kell határozni az adatok elérhető színtereit. A nagyvállalatoknak, állami intézményeknek meg kellene adniuk, hogy náluk nyilvánosan milyen információforrások hozzáférhetőek, és hogy azokkal a továbbiakban mit lehet kezdeni. Ez igazi transzparenciát jelentene az eddigi gyakorlathoz képest. Külön kellene jelezni, hogy milyen egészségügyi és jóléti adatok nyílnak meg, amelyeket azután – persze segítséggel - a laikusok is használhatnának.

Másodszor. Ezeket az adatokat, amennyire csak lehet, szét kell telepíteni. Az állami adatmonopóliumoknak sajnos mindenütt vannak hagyományaik: a Monarchia, az államszocializmus, a kelet-európai EU-felfogások itt mind inkább negatív hagyományoknak számítanak, ma már technológiailag legnagyobb részt nem védhetőek, vagy nem szükségesek. Az adatok tulajdonlása változik, hálózatok és adatátrakodási csomópontok működnek, de az adatok egyre inkább nyilvánosak.

Harmadszor. Mindenképpen védeni kellene az egészségi és szociális ellátásokhoz felhasználható adatok hozzáférését, akármilyen módon állították is elő azokat, és akármilyen erőközpontokhoz tartozó szervezetek hiszik, hogy azoknak ők “tulajdonosaik”. Hiszen az igazi tulajdonos az, akire az adott egészségi adat vonatkozik, és aki azt például a saját további gyógyulásához felhasznál(hat)ná.

Negyedszer. A társadalmi megkülönböztetés módozatai egyre inkább rejtettekké, nehezen felismerhetőekké válnak, mert a méltányossági adatok egyre inkább olyan számítási módokra, utakra épülnek, amelyek gépiek, és a gépeken kívül nem is igazán láthatóak. A “gépi számítások magától értetődésével” szembeni egészséges bizalmatlanságnak így a védőpolitikákba egyre inkább be kellene épülnie.

Ötödször. Az ügyet mégsem úszhatjuk meg választások idején: előbb vagy utóbb ide is elérnek a nyilvános (vagy legalábbis nem titkos) adatforrásokból kiinduló személyes választói profilépítés technikái. Ne gondoljunk szörnyűségekre: egyesületi tagságaink, újság-előfizetési vagy médiavásárlási szokásaink, bónuszkártyáink használata a bevásárlóközpontokban, sőt egészségi adataink kifejezetten együtt érdekesek, mert már tudjuk azokat együtt értékelni, s mindezek összevetését elvben megtiltani sem lehetséges. Az ilyen technikákat hívjuk microtargetingnek, bonyolultságuk nem mérhető az űrkutatáséhoz. Igaz, az ellenzék ilyeneket még láthatóan nem alkalmaz, pénze sincs rá, pedig a politikai célbalövési pontossága sem lenne ilyen szörnyű, ha már használna efféléket. A Fidesz politikai marketingje viszont hagyományosan profi, pénzük is van, nem lepődnék meg, ha már próbálkoztak volna ilyesmivel, bár a mi szétszórt adatforrásaink mellett ez nem lehet nagyon könnyű. Nyilvános viták nélkül viszont nem deríthető ki e tekintetben sem semmi, legfeljebb az sejthető, hogy a legkifinomultabb technikákkal, nagyon alapos személyes profilokkal elsősorban a nem-választókat próbálják mégis az urnákhoz csábítani. Az egyébként választani szándékozókat ilyen technikákkal valószínűleg nem érdemes átprogramozni: nekik nagyobbrészt kikristályosodott a véleményük.

Hatodszor. Különböző politikai rendszerekben különböző mértékben nyilvános ezen adathalmazok használata. Az amerikai gyakorlatban Trump és Clinton egyaránt használt ilyen technikákat. Ezek fejlesztői jelentős részben britek, de a brit rendszerben mintha kulturálisan

olyan tagolt lenne a választói térkép, hogy a bonyolult technikák nem is feltétlenül szükségesek a politikai mikro piacok azonosításához. A legutóbbi választások előtt az e tárgyú körkérdések elől a német pártok pedig inkább kitértek, bár senki sem állította, hogy ezt elvből ellenezné. A magyar választói térkép a mostanában sokat vitatott amerikainál kétségtelenül tagoltabb, és még mindig működnek a hagyományos választóvonalai. De Facebook-adatokat valószínűleg már itt is használnak a választási szakértők.

Hetedik. Miután adatpolitikai vitáink igazán nincsenek, így fogalmunk sincs arról (ez egyébként Nyugat-Európában sem közismert), hogy kinél - a politikai pártoknál, vagy inkább közvélemény-kutató és politikai marketing cégeknél - vannak-e inkább a felhasználható készségek. Ismereteink szerint kezdetben inkább a cégeknél voltak, de újabban a pártok is szeretnének ezekben az ügyekben jobb szakértőkké válni. De úgy tűnik - hiszen a hagyományos média és a statisztikai hivatalok is manipuláltak eleget -, hogy e tekintetben még nem léptünk be semmiféle új, veszélyes szakaszba. És ahogy a választási vereségeket, úgy a győzelmeket is értelmetlen lenne nagymértékben az adatpolitikának tulajdonítani.