Átszavazás és politikai tudás

Az ellenzéki politikus tételmondata ismert: Orbán rendszere leváltható. Ez az egy cél hivatott szentesíteni azokat az eszközöket, amelyek Schrödinger macskájaként bár benne „állnak” a magyar politikai rendszerben, az éppen aktuális választásokhoz közeledve azonban időről időre megmutatják akár saját idegenszerűségüket is. Az összefogás, a közös lista és az esélyesebb jelöltek adekvátsága olyan ragasztóanyag, amely két voksolás között ugyan összetartja az Orbán-ellenes oldal retorikáját és szavazótáborát, de a döntő pillanatba kiderül(he)t, hogy az ellenzéki szereplők eltérő valóságértelmezése miatt nem a konszenzus alapja, hanem akár újabb konfliktusok forrása. A politikai tudás ugyanis a legösszetettebb dolgok egyike: a választók döntéseik során nemcsak azt nézik, mit mond a kormányváltó, hanem azt is, hogy ki mondja. A választónak is van előélete, előítélete, szocializációja, értékei, stb., egyszóval (privatizált) politikai tudása. Ennek tudatában az alábbiakban röviden áttekintem az esélyes jelöltre vonatkozó tudás magától nem értetődését.

Áprilisban is fennállhat annak lehetősége, hogy a választók - bár valamiféle tudás kialakul bennük az esélyes jelöltről -, az egyes ellenzéki politikusok teljesítményhiánya és következetlensége miatt továbbra is a "saját" pártjuk iránt mutatnak elkötelezettséget, és az alternatív választói edukáció ellenére se szavaznak át egy másik ellenzéki párt jelöltjére. Legalábbis kutatások engednek erre következtetni.

De a Közös Ország Mozgalom kétségkívül konstruktív kezdeményezése az egyes választókerületekben legesélyesebb ellenzéki induló felmérésére nemcsak a Fidesszel szembeni erők kompromisszumképtelenségén vérezhet el, hanem azon is, hogy az egyéni esélyekről való tudás a „NER” politikai terében (ld. média) csak nehezen alakulhat ki. Nem elégséges érv arra hivatkozni, hogy a választók a korábbi kétfordulós rendszerben is felismerték, hogy mi „a” taktika (tegyük hozzá: az egyes pártok tanították is szavazóikat, és erre volt csatornájuk is). Ez a gyakorlati tudás ma kevésbé lehet meg – annak ellenére, hogy elemzői választásirendszer-magyarázatokkal tele a főműsoridős sáv –, de ha megvan, úgy sem biztos, hogy a kezdeményezők által elvárt „linearitással” érvényesül.

Ugyanis a 2010-es választás után a szakirodalomban „kritikai választásként” rögzített cezúra a választók magatartásának jelentős változásáról adott számot. Nem magától értetődő az átjárás, mondhatni ennek a baloldalnak és ennek a Jobbiknak több kell, hogy a másik párt szavazója ne csak esélyesnek, hanem politikailag is „érdemesnek” tartsa. Mindebből, továbbá a politikai tér tagoltságából és az érzelmi elkötelezettségből következőleg megvan annak az esélye, hogy a legaktívabb választói csoportokban mindezek minimalizálják az átszavazás lehetőségét. Másképpen: az egy párt iránti elkötelezettségből fakadó választást kisebb mértékben írhatja majd felül a közvélemény egy része által elvárt politikai racionalitás. S ez nem belátás-hiány, ez éppúgy „politikai tudás”, mint mások részéről az átszavazás „könnyedsége”.

Teljesen érthető a szándék, hogy a jelenlegi, (kampány)dinamika nélküli és számos bizonytalansággal terhelt ellenzéki térben a közvélemény-kutatók hozzásegítsék a politikai közösséget döntési szempontjaik kikristályosításához. Ugyanakkor a majd hamarosan hozzáférhető eredmények nem alkalmasak politikai viták és konfliktusok eldöntésére. A politikának nem az a természete és logikája, hogy ilyen jellegű disputák politikai kimenetét egy-egy adatfelvétel döntse el. Az eredmények így – vélhetően a kezdeményezők szándéka is ez – csak a választópolgárokat informálják, nem pedig a pártokat „kényszerítik” cselekvésre. Ez utóbbi a politika kívülről irányítása, egy technokrata, depolitizált gyakorlat lenne.

S már azért is kérdéses ennek hatékonysága és értelme, mert nincsen előttünk az a kép, ahogyan egy éppen visszalépett (erre „ítélt”) jelölt a másik mellett kampányol. Mivel a választók figyelnek vezetőikre, ha az útmutatás lokális szinten elmarad, azaz a helyi MSZPDK/Jobbik nem nyilvánítja ki álláspontját a szavazási magatartást illetően, és az adott (kevésbé esélyes) jelölt nem tanítja választóit, úgy az átszavazás maximalizálására aligha nyílik mód. A tudás (helyesebben az eredmény) a médiából önmagától nem csorog le a helyi szintre. Abba bele se gondolunk, milyen kommunikációs és politikai zavart eredményez a médiatérben, ha lokális MSZP-sek jobbikos támogatása az országos hírek része lesz.

A helyzetet még inkább bonyolítja, hogy az esélyesebb jelöltről szóló viták nem minden választókerületben alakulnak ki, és ahol mégis, ott sem biztos, hogy rendelkezésre állnak azok a csatornák, amelyeken keresztül mindez eljuthat a politikai aréna egymáshoz oly közel, egymástól mégis távol álló szavazótáboraihoz. A Közös Ország Mozgalom által indított, kevés érintett által követett Facebook-közvetítések a jelölti vitákról egy szűk, jobbára városi közönséget érnek el; a hagyományos médiatér centralizáltsága, a vidéki sajtó fideszes gyarmatosítása miatt pedig a további rendelkezésre álló eszközök korlátoltak.

Az időközi választásokon a helyi érdekek mentén és a helyi specifikumok figyelembe vételével tető alá hozott, ad hoc megállapodások és koalíciók sem szolgálhatnak evidens kiindulópontként az országos esélylatolgatásban, vagy az esetleges visszalépések után átszavazók arányának meghatározásában. A helyi jelölt ismeretsége, a politikai részvétel vagy átszavazási hajlandóság régiónként változó sajátosságai mind-mind olyan összetevő, amely az egységes és fegyelmezett átszavazási hajlandóság gondolata ellen hat.

Hasonlóan az időközikre való hivatkozás (Veszprém, Tapolca) sem érv az általánosíthatóságra, mivel olyan választásokról beszéltünk, amelyek hetekig uraltak a beszélgetős-elemzős műsorokat, ciklikusan a híradókat is; véleményvezérkedők tanították a nézőket, és nem utolsó sorban egy darab, nem pedig 106 egy időben zajló választásról volt szó. Ekkora médiafigyelem nem vetül az egyes egyéni választókerületekre a következő hetekben, az eredmények átadás-hatékonysága ismét csak kérdéses.

Hogy a politikai tudás tényleg összetett, azt két, a napokban publikált kutatás is erősítette. Az IDEA Intézet januári felmérése szerint a baloldali szavazók 45 százalékban támogatnák saját jelöltjük visszalépését a jobbikos induló javára, hogyha ez szolgálná a kormányváltást, sőt 34 százalékuk egy ilyen szituációban még át is szavazna a radikális jelöltre. Ez az arány azonban fordított esetben lényegesen kisebb: míg a baloldali induló javára történő visszalépést csupán a jobbikosok 32 százaléka gondolja támogathatónak, addig 30 százalékuk nyilatkozott úgy, hogy a Fidesz leváltása érdekében hajlandó lenne az átszavazásra. A Závecz Research Indexen megjelent kutatása szerint is a baloldali pártoknál a legnagyobb az átszavazási hajlandóság, amennyiben az MSZP szavazóinak kétharmada, a DK támogatóinak pedig több mint a fele voksolna egy másik pártra, míg az LMP-seknél ez az arány csupán a biztos szavazó pártválasztók negyede, a Jobbiknál pedig az ötöde. A legfegyelmezettebb szavazótáborral bíró Fidesz támogatóinak mindössze 5 százaléka nyilatkozott úgy, hogy hajlandó lenne másik párt képviselőjelöltje mellé tenni az ikszet.

Az előbbi számok nyilván nem véletlenek: míg a jobbikos politikusok közül nem tudunk senkit se idézni, aki a baloldal pártokkal (nem szavazókkal!) akár formális vagy informális együttműködést emlegetett volna, addig a baloldali-liberális politikusok néha, a Facebook- és egyéb véleményvezérek gyakran elmélkednek erről hangosan, hozzájárulván ezzel saját oldalukra vonatkozó szavazatok csökkentéséhez. Hogy ezzel hibát követnek el vagy sem, nem elemezzük; mindez megint csak a politikai tudás komplexitásának jele.

S végezetül arra is érdemes utalást tenni, hogy ha egy párt visszalépteti az egyéni képviselő-jelöltjét, akkor valószínűsíthetően pártja listája is kevesebb szavazatot kap, és ezzel sem árt számolni.

Mindezek ellenére a Közös Ország Mozgalom kezdeményezése csak hozzátesz ahhoz a tudáshoz, amely az elemzők széles köre számára fontos. De a választók lehet, hogy a szakmánál politikusabban gondolkodnak.

Szerző

Innen nézve - Valahová tartozni

A közelmúltban a Klubrádió filmklubjában Szántó Erika Titok című filmjét vetítették, amely a Hajógyár 1990-es felszámolásáról szólt. Megdöbbentő képeket láthattak a nézők egy nagy múltú gyár és egy szakma haláláról, az utcára került munkások tragikus sorsáról. Ami leginkább szívbemarkoló volt, az a magányosság látványa, ami egyik napról a másikra rászakadt a munkahelyük nélkül maradt emberekre. Akik nemcsak az állásukat és a megélhetésüket vesztették el, hanem azt a közösséget is, ahová tartozhattak.

Innen nézve talán ez a rendszerváltás legnagyobb vesztesége. Az a magányosság, amely mindannyiunkra ránk szakadt. Azokra is, akik nem veszítették el a munkahelyüket, de elveszítettek valami mást: a közösséget. Amihez az idősebbek életében hozzátartozott a szocialista brigád, amelynek tagjai, ha nem voltak is szocialisták, de szerettek időnként együtt elmenni színházba, moziba, kirándulni, piknikezni; a fiatalokéhoz a KISZ szervezet, akik közül sokan ott találtak maguknak szerelmet, életre szóló társat. A rendszerváltással kicsit magányosak lettek az iskolások is, nem volt többé úttörőtábor, ingyen zánkai, csillebérci nyaralás, később építőtábor, de ugyanígy hiányzott az egyetemisták életéből is valamilyen „kovász”, ami a közösségi összetartozást erősítette volna.

A bezárt gyárakban arra hivatkoztak, hogy nem lehet eladni a korszerűtlen termékeket. Később kiderült, mindez csak ámítás volt. A Hajógyárnak 21 úszódarura lett volna rendelése, amit örömmel átvettek egy szlovák hajógyárban, de az IKARUS tervezői is már készen voltak egy korszerű buszcsaláddal, a GANZ villamosokat, metró- és vasúti kocsit készült gyártani, a Május 1 Ruhagyárnak amerikai, olasz megrendelőket kellett lemondania, a Csepel Művekben sem kellett volna szélnek ereszteni tízezer embert, a Magyar Posztógyár is megélt volna angol minőségű gyapjú kelméinek exportjából…

A felszámolt gyárak bezárt munkásszállásainak lakóiból sokan hajléktalanok lettek. A gyárakkal megszűntek a tanműhelyek is, nem volt hol szakmát tanulni, ellesni a mesterfogásokat az öregektől. Mivel nem kellettek segédmunkások sem, a fiatalok ráérő idejükben az utcán, a játéktermekben lófráltak, voltak, akik csak szipuztak, mások ennél is tovább léptek. Hónapok alatt több mint egymillió ember került utcára, a kilátástalanságba. Nem is értem, miért csodálkozunk azon, hogy mára nemzedékek nőttek fel úgy, hogy soha nem látták a szüleiket, nagyszüleiket reggelente munkába indulni.

A napokban találkoztam a nyolcvanéves Mária nénivel, aki valamikor gyógypedagógus volt, és azon csodálkozik, mi történt a fiával, a menyével, a 19 éves unokájával, akik egyik napról a másikra „hitesek” lettek. Soha nem voltak vallásosak, nem jártak templomba, s meg van róla győződve, hogy ma sem azt az istent keresik, akiről ott prédikálnak. Vasárnaponként szépen felöltöznek, elmennek a gyűlésbe, ahol már ismerőseik, barátaik lettek, leülnek a megszokott székükre és elönti őket a boldogság. A valahová tartozás boldogsága.

Szerző

Kövér lasztexben

Kifújt tojás az Országgyűlés: megvan még a vékony héj, de belül már régen nincs semmi. Ránézésre, főleg messzebbről, olyan, mintha lenne, de a tartalmat, a lényeget illetően nincsen. Magyarország már nemcsak nem demokrácia, de már nem is parlamenti köztársaság. Legalábbis nem jobban, mint a néhai Német Demokratikus Köztársaság. Tudták, hogy formálisan az is többpártrendszer volt? Ez akkoriban a keleti blokk egyik legkevésbé ismert furcsasága maradt, hiszen mindent az NDK-s "nemzeti egyetértés rendszere" irányított. Pedig voltak ott mindenféle pártok, még "jobboldaliak" is.

Mára ide jutottunk. A kormánypárti előterjesztések úgy futnak át a magyar parlamenten, mint hasmenéses gyereken a tejbegríz. Az ellenzék felvetéseire üres sorosozás, brüsszelezés, migránsozás, komcsizás a válasz. A kérdések érdemi megvitatása ellehetetlenült, a kormánypárti többség szemlátomást örömét leli a kisebbség megalázásában. Kövér László például nyugodtan felvehetne egy szadomazo lasztexszerkót, annyira élvezi Szél Bernadett korbácsolását, hogy arról már (beteg lelkű) pornót lehetne forgatni.

Miközben a kormányfő a hegyektől ölelt pici országunkra fenekedő borzalmas külső veszélyekkel ijesztget, a kulcsfontosságú nemzetbiztonsági bizottságot már össze sem lehet hívni. Nem lehet kivesézni, hogy miként fosztogathatta egy bűnszövetkezet évekig az önkormányzatokat és az EU-t, hogyan juthatott állampolgársághoz egyszerűsített honosítással több ezer büntetett előéletű személy, miért van még mindig "migrációs veszélyhelyzet", amikor alig érkezik határainkra menekült, hogyan kerül a propagandaminiszter a nemzetbiztonsági kabinetbe, miért van szükség éppen most az egész országra kiterjedő öt hónapos fokozott rendőrségi ellenőrzésre, és nem kellene-e lépéseket tenni a magyar választásokba való orosz beavatkozás ellen.

Orbánnak is mindig akkor támad külföldi tennivalója, amikor idehaza kérdésekre kellene válaszolnia. Már a látszatra sem adnak.

Szerző
Horváth Gábor