Átszavazás és politikai tudás

Az ellenzéki politikus tételmondata ismert: Orbán rendszere leváltható. Ez az egy cél hivatott szentesíteni azokat az eszközöket, amelyek Schrödinger macskájaként bár benne „állnak” a magyar politikai rendszerben, az éppen aktuális választásokhoz közeledve azonban időről időre megmutatják akár saját idegenszerűségüket is. Az összefogás, a közös lista és az esélyesebb jelöltek adekvátsága olyan ragasztóanyag, amely két voksolás között ugyan összetartja az Orbán-ellenes oldal retorikáját és szavazótáborát, de a döntő pillanatba kiderül(he)t, hogy az ellenzéki szereplők eltérő valóságértelmezése miatt nem a konszenzus alapja, hanem akár újabb konfliktusok forrása. A politikai tudás ugyanis a legösszetettebb dolgok egyike: a választók döntéseik során nemcsak azt nézik, mit mond a kormányváltó, hanem azt is, hogy ki mondja. A választónak is van előélete, előítélete, szocializációja, értékei, stb., egyszóval (privatizált) politikai tudása. Ennek tudatában az alábbiakban röviden áttekintem az esélyes jelöltre vonatkozó tudás magától nem értetődését.

Áprilisban is fennállhat annak lehetősége, hogy a választók - bár valamiféle tudás kialakul bennük az esélyes jelöltről -, az egyes ellenzéki politikusok teljesítményhiánya és következetlensége miatt továbbra is a "saját" pártjuk iránt mutatnak elkötelezettséget, és az alternatív választói edukáció ellenére se szavaznak át egy másik ellenzéki párt jelöltjére. Legalábbis kutatások engednek erre következtetni.

De a Közös Ország Mozgalom kétségkívül konstruktív kezdeményezése az egyes választókerületekben legesélyesebb ellenzéki induló felmérésére nemcsak a Fidesszel szembeni erők kompromisszumképtelenségén vérezhet el, hanem azon is, hogy az egyéni esélyekről való tudás a „NER” politikai terében (ld. média) csak nehezen alakulhat ki. Nem elégséges érv arra hivatkozni, hogy a választók a korábbi kétfordulós rendszerben is felismerték, hogy mi „a” taktika (tegyük hozzá: az egyes pártok tanították is szavazóikat, és erre volt csatornájuk is). Ez a gyakorlati tudás ma kevésbé lehet meg – annak ellenére, hogy elemzői választásirendszer-magyarázatokkal tele a főműsoridős sáv –, de ha megvan, úgy sem biztos, hogy a kezdeményezők által elvárt „linearitással” érvényesül.

Ugyanis a 2010-es választás után a szakirodalomban „kritikai választásként” rögzített cezúra a választók magatartásának jelentős változásáról adott számot. Nem magától értetődő az átjárás, mondhatni ennek a baloldalnak és ennek a Jobbiknak több kell, hogy a másik párt szavazója ne csak esélyesnek, hanem politikailag is „érdemesnek” tartsa. Mindebből, továbbá a politikai tér tagoltságából és az érzelmi elkötelezettségből következőleg megvan annak az esélye, hogy a legaktívabb választói csoportokban mindezek minimalizálják az átszavazás lehetőségét. Másképpen: az egy párt iránti elkötelezettségből fakadó választást kisebb mértékben írhatja majd felül a közvélemény egy része által elvárt politikai racionalitás. S ez nem belátás-hiány, ez éppúgy „politikai tudás”, mint mások részéről az átszavazás „könnyedsége”.

Teljesen érthető a szándék, hogy a jelenlegi, (kampány)dinamika nélküli és számos bizonytalansággal terhelt ellenzéki térben a közvélemény-kutatók hozzásegítsék a politikai közösséget döntési szempontjaik kikristályosításához. Ugyanakkor a majd hamarosan hozzáférhető eredmények nem alkalmasak politikai viták és konfliktusok eldöntésére. A politikának nem az a természete és logikája, hogy ilyen jellegű disputák politikai kimenetét egy-egy adatfelvétel döntse el. Az eredmények így – vélhetően a kezdeményezők szándéka is ez – csak a választópolgárokat informálják, nem pedig a pártokat „kényszerítik” cselekvésre. Ez utóbbi a politika kívülről irányítása, egy technokrata, depolitizált gyakorlat lenne.

S már azért is kérdéses ennek hatékonysága és értelme, mert nincsen előttünk az a kép, ahogyan egy éppen visszalépett (erre „ítélt”) jelölt a másik mellett kampányol. Mivel a választók figyelnek vezetőikre, ha az útmutatás lokális szinten elmarad, azaz a helyi MSZPDK/Jobbik nem nyilvánítja ki álláspontját a szavazási magatartást illetően, és az adott (kevésbé esélyes) jelölt nem tanítja választóit, úgy az átszavazás maximalizálására aligha nyílik mód. A tudás (helyesebben az eredmény) a médiából önmagától nem csorog le a helyi szintre. Abba bele se gondolunk, milyen kommunikációs és politikai zavart eredményez a médiatérben, ha lokális MSZP-sek jobbikos támogatása az országos hírek része lesz.

A helyzetet még inkább bonyolítja, hogy az esélyesebb jelöltről szóló viták nem minden választókerületben alakulnak ki, és ahol mégis, ott sem biztos, hogy rendelkezésre állnak azok a csatornák, amelyeken keresztül mindez eljuthat a politikai aréna egymáshoz oly közel, egymástól mégis távol álló szavazótáboraihoz. A Közös Ország Mozgalom által indított, kevés érintett által követett Facebook-közvetítések a jelölti vitákról egy szűk, jobbára városi közönséget érnek el; a hagyományos médiatér centralizáltsága, a vidéki sajtó fideszes gyarmatosítása miatt pedig a további rendelkezésre álló eszközök korlátoltak.

Az időközi választásokon a helyi érdekek mentén és a helyi specifikumok figyelembe vételével tető alá hozott, ad hoc megállapodások és koalíciók sem szolgálhatnak evidens kiindulópontként az országos esélylatolgatásban, vagy az esetleges visszalépések után átszavazók arányának meghatározásában. A helyi jelölt ismeretsége, a politikai részvétel vagy átszavazási hajlandóság régiónként változó sajátosságai mind-mind olyan összetevő, amely az egységes és fegyelmezett átszavazási hajlandóság gondolata ellen hat.

Hasonlóan az időközikre való hivatkozás (Veszprém, Tapolca) sem érv az általánosíthatóságra, mivel olyan választásokról beszéltünk, amelyek hetekig uraltak a beszélgetős-elemzős műsorokat, ciklikusan a híradókat is; véleményvezérkedők tanították a nézőket, és nem utolsó sorban egy darab, nem pedig 106 egy időben zajló választásról volt szó. Ekkora médiafigyelem nem vetül az egyes egyéni választókerületekre a következő hetekben, az eredmények átadás-hatékonysága ismét csak kérdéses.

Hogy a politikai tudás tényleg összetett, azt két, a napokban publikált kutatás is erősítette. Az IDEA Intézet januári felmérése szerint a baloldali szavazók 45 százalékban támogatnák saját jelöltjük visszalépését a jobbikos induló javára, hogyha ez szolgálná a kormányváltást, sőt 34 százalékuk egy ilyen szituációban még át is szavazna a radikális jelöltre. Ez az arány azonban fordított esetben lényegesen kisebb: míg a baloldali induló javára történő visszalépést csupán a jobbikosok 32 százaléka gondolja támogathatónak, addig 30 százalékuk nyilatkozott úgy, hogy a Fidesz leváltása érdekében hajlandó lenne az átszavazásra. A Závecz Research Indexen megjelent kutatása szerint is a baloldali pártoknál a legnagyobb az átszavazási hajlandóság, amennyiben az MSZP szavazóinak kétharmada, a DK támogatóinak pedig több mint a fele voksolna egy másik pártra, míg az LMP-seknél ez az arány csupán a biztos szavazó pártválasztók negyede, a Jobbiknál pedig az ötöde. A legfegyelmezettebb szavazótáborral bíró Fidesz támogatóinak mindössze 5 százaléka nyilatkozott úgy, hogy hajlandó lenne másik párt képviselőjelöltje mellé tenni az ikszet.

Az előbbi számok nyilván nem véletlenek: míg a jobbikos politikusok közül nem tudunk senkit se idézni, aki a baloldal pártokkal (nem szavazókkal!) akár formális vagy informális együttműködést emlegetett volna, addig a baloldali-liberális politikusok néha, a Facebook- és egyéb véleményvezérek gyakran elmélkednek erről hangosan, hozzájárulván ezzel saját oldalukra vonatkozó szavazatok csökkentéséhez. Hogy ezzel hibát követnek el vagy sem, nem elemezzük; mindez megint csak a politikai tudás komplexitásának jele.

S végezetül arra is érdemes utalást tenni, hogy ha egy párt visszalépteti az egyéni képviselő-jelöltjét, akkor valószínűsíthetően pártja listája is kevesebb szavazatot kap, és ezzel sem árt számolni.

Mindezek ellenére a Közös Ország Mozgalom kezdeményezése csak hozzátesz ahhoz a tudáshoz, amely az elemzők széles köre számára fontos. De a választók lehet, hogy a szakmánál politikusabban gondolkodnak.

Szerző
2018.02.22 07:05

Kutyahecc

Egészen az első magyar nyelvű Nemzeti Színház megnyitásáig a pesti plebejus szórakozás bevált, csaknem egyedüli formája volt az idomított vagy csak fölheccelt kutyák mutogatása, utcákon-tereken. Nem túl igényes kultúra, de ha nincs más …
Az ellenzéknek csúfos vereséget ígérő EP-választás kampánya közben bizonyos aggasztó, bár talán még nem végleges körvonalak kezdenek láthatóvá válni az őszi helyhatósági választások frontját illetően. Nem csak a régi, jól bevált lúzerek jelölése okán kevés a remény. Nem véletlenül írtam le a rossz csengésű helyhatóság kifejezést: azt szeretném észrevétetni, hogy szó sem lesz önkormányzati választásról. Akiket megválaszt majd a „gondra bátor, okos” budapesti és vidéki polgárság, azok bizony csak helyhatóság lesznek. 
Önkormányzatként működni nem fognak tudni, még ha akarnának sem, ami persze egyáltalán nem biztos. A Fidesz-KDNP esetében például az a biztos, hogy nem is akarnak. Rájuk hivatás vár, a vezér arra hívatja őket, hogy parancsait teljesítsék. A parancs pedig nem más, mint az adott település minél erőteljesebb kifosztása - az önkormányzatiság látszatának fenntartásával. 
Ez utóbbi jól megy: a helyi lapok és elektronikus médiumok szemérmetlen és blőd hazugsággyárai összehasonlíthatatlanul eredményesebben altatják és hülyítik az Orbán hitűeket, mint anno a létezett szocializmus propagandája az MSZMP-seket. (Igaz, közülük sokan gondolkodtak). Az húzódik meg az eredményesség mögött, hogy az MSZMP propagandistái amatőrök voltak, hittek maguknak. Az orbánista propaganda profi, ők ismerik az igazságot, és - Esterházytól tudjuk – az igazság tudatában már könnyű hazudni. Ez ugyan erkölcsi probléma lenne, de náluk ez a diszciplína nem játszik. Ők Krisztusról is csak az adópénz dolgában hallottak.
A majd évtizedes illiberál-demokrácia után úgy állunk, hogy 
ha győz is az ellenzék, nem képzelhető el, hogy a kormánypárt elveszítse meghatározó szerepét a következő helyhatóságokban.
Ugyanis ha kisebbségbe szorul, a NER-kormány hátországával továbbra is diktálni tud. Két fontos okból: először, mert az önkormányzatok saját pénzforrásokkal alig rendelkeznek, noha a nagyvárosoknak és különösen a fővárosnak bőségesek a bevételei. Azonban minden megy a közösbe (Orbán zsebeibe), és vissza annyit kapnak, ami semmire sem elég. A látszat persze itt is kitűnően meg van szerkesztve: kapnak stadiont minden utcasarokra, meg kokárdát minden trafikra.
Másodsorban azért marad minden a majdnem régiben, mert az önkormányzati döntések a képviselő-testületekben születnek, ahol a nagyobb településeken a főszerep csaknem kivétel nélkül a pártfrakcióké, különös tekintettel a kormánypárti frakciókra. Hiába nyilvánvaló nekünk, hogy a pártkatonák számára az adott település érdekét rendre felülírja a központi pártérdek, ezen mégsem akar senki változtatni. Nem titok, miért: mi, magyarok szeretjük a tanács-rendszert. A kerületi vagy városi tanács azért van, hogy a kormány kinyújtott keze legyen: felfelé tartott tenyérrel, vagy fölemelt mutatóujjal - ahogy éppen kell. 
De igazságtalanság lenne mindenért a Fideszt hibáztatni, mert ők csak a visszaélés legmagasabb szintjét valósítják meg. A jelenlegi törvényi helyzet kialakításában elég jelentős szerepet játszottak a régebbi nagy pártok: az SZDSZ és az MSZP. Az is valószínű, hogy kormányra kerülve a jelenlegi ellenzék sem nagyon szeretne változtatni a helyzeten. Nem hiszem, hogy az MSZP és a DK új generációja ne tudná: az őszi választás így csak kutyakomédia, amiből persze a tragédia folytatása fog kikeveredni.
Az LMP és Puzsér Róbert belépője pedig fölteszi a pontot az operett i-re. A magam részéről becsületsértésnek érzem, hogy engem ebbe a kutyaheccbe akarnak bevonni. Karácsony Gergely – sokunk potenciális jelöltje – kitűnő ember, talán túlságosan is jóhiszemű, okos, egyenes. De teljes erőből beszállt a kutyaheccbe. Azt hiszi, lehet úgy együttműködni a mindenféle pártfrakciókkal, hogy közben a lakosság érdekei ne szenvedjenek csorbát. A jelenlegi kormánypárt krakélerei (kutyapecérei) naponta futtatják lesre Karácsonyt, a bíró bemutatja a sárga lapot, és ő még reklamál is. Ebből piros lap lesz, ki fogják állítani a legjobb csatárunkat, ki fogunk kapni. 
A vereség ugyan nem szégyen, de olyan csalóktól kikapni, akik egyébként nem is tudnak focizni - ez a szurkolótábor elárulása.
2019.04.24 09:38

Szánalmas magyarázkodás

Három nap alatt senkinek nincs se kapacitása, se tudása arra, hogy a szignók hitelességét megvizsgálja. Ráadásul felhatalmazás sincs arra, hogy az aláírások valódiságát a választási irodák ellenőrizzék - állította Gáva Krisztián, a Nemzeti Választási Iroda helyettes elnöke a pártoknak adott ajánlásokról a Népszavában megjelent interjúban
Bár ezzel az állítással lényegében azt ismerte el: nem képesek arra, hogy biztosítsák az ajánlások törvényességét, mégis vitatkozom kell vele. Azt elhiszem és elfogadom, hogy nincs erre kapacitás, bár - megjegyzem - amikor egy választási eljárást kezdeményezőnek vannak hasonló problémái, akkor ez valahogy nem szempont. Fenntartásokkal azt is el tudom képzelni, hogy tudásuk sincs az aláírások hitelességének vizsgálatára. Azt azonban a leghatározottabban cáfolnom kell, hogy nincs felhatalmazás az aláírások valódiságának ellenőrzésére. Ugyanis kifejezetten törvényi kötelezettségük van erre vonatkozóan. Ráadásul annyi törvénymódosításra tettek már javaslatot a törvényalkotó felé, speciel ebben a jogkérdésben miért nem, ha változtatást szeretnének?
Vegyük a fordított esetet. Amikor a választási bizottság olyan döntést hoz, amellyel szemben bírósághoz lehet jogorvoslatért fordulni, akkor ez esetben is három napja van a kezdeményezőnek a jogorvoslatot benyújtani. De a három nap nem a határozat kézhez vételétől számít, hanem a határozat meghozatalától. Amikor a választási bizottság például csütörtök este 22 órakor hoz döntést, akkor a törvény szerint vasárnap 16 óráig lehet jogorvoslattal élni. Ilyenkor még a három nap sincs meg. A választási bizottság 2014-ben is és 2018-ban is a határozatait legtöbbször csütörtök és/vagy péntek este hozta meg. Ezekkel szemben vasárnap, ill. hétfő délután 16 óráig lehetett bírósághoz fordulni. Kötelezően ügyvéddel!
Tessék végiggondolni: ilyenkor hétvégén, e nem egészen három napos határidőn belül az érintettnek először is tudomást kell szereznie a határozatról, kell szereznie egy ügyvédet, akinek el kell készítenie a beadványt, és be is kell nyújtania. Miközben (talán nem véletlenül) mindvégig hétvége van. Ilyenkor azonban nem fáj a szíve a választási irodának a három napos rövid határidő miatt. És a kapacitás miatt sincsenek aggályai. Nem véletlen, hogy sokan ilyenkor nem tudnak élni a bírósághoz fordulás jogával. Pedig nem egy esetben talán nagyon is jogos és indokolt lenne.
Döbbenetes kontraszt: amikor a törvényi szabályozás korlátai miatt az állampolgár nem tud élni a jogaival, ez senkit sem érdekel, mert a törvény, az törvény. De a választási iroda elnökhelyettese elvárja, hogy értsük meg és fogadjuk el, hogy  praktikus, kényelmi, vagy éppen célszerűségi okok miatt nem tesznek eleget törvényi kötelezettségüknek. Mindezek miatt nem tartom hitelesnek Gáva Krisztián panaszait. Mindez sokkal inkább csak szánalmas magyarázkodás.
Azonban ha a törvény alapján nem ellenőrzik az ajánlásokhoz tartozó aláírásokat, a jelölt az aláírás ellenőrzésének hiányából következően jogszerűen nem jelölt. Nem is lesz az mindaddig, amíg az aláírásokat nem ellenőrzik. 
Ha ezt elfogadjuk, akkor be kell látnunk, hogy mindazok az országgyűlési és  önkormányzati jelöltek, akik a 2014-es és a 2018-as választásokon felkerültek a szavazólapokra, éppen az aláírások ellenőrzésének hiánya miatt nem feleltek meg a jelöltté válás törvényi követelményeinek. Vagyis ebből a szempontból sem volt legitim egyik választás sem. Nem törvényes jelöltekkel pedig nem lehet jogszerű választásokat lebonyolítani. 
Mindebből az is következik, hogy a 2014-es választások óta alkotmányos keretek között Magyarországon nincs sem legitim kormány, sem pedig legitim Országgyűlés.
2019.04.24 09:37