Innen nézve - Valahová tartozni

A közelmúltban a Klubrádió filmklubjában Szántó Erika Titok című filmjét vetítették, amely a Hajógyár 1990-es felszámolásáról szólt. Megdöbbentő képeket láthattak a nézők egy nagy múltú gyár és egy szakma haláláról, az utcára került munkások tragikus sorsáról. Ami leginkább szívbemarkoló volt, az a magányosság látványa, ami egyik napról a másikra rászakadt a munkahelyük nélkül maradt emberekre. Akik nemcsak az állásukat és a megélhetésüket vesztették el, hanem azt a közösséget is, ahová tartozhattak.

Innen nézve talán ez a rendszerváltás legnagyobb vesztesége. Az a magányosság, amely mindannyiunkra ránk szakadt. Azokra is, akik nem veszítették el a munkahelyüket, de elveszítettek valami mást: a közösséget. Amihez az idősebbek életében hozzátartozott a szocialista brigád, amelynek tagjai, ha nem voltak is szocialisták, de szerettek időnként együtt elmenni színházba, moziba, kirándulni, piknikezni; a fiatalokéhoz a KISZ szervezet, akik közül sokan ott találtak maguknak szerelmet, életre szóló társat. A rendszerváltással kicsit magányosak lettek az iskolások is, nem volt többé úttörőtábor, ingyen zánkai, csillebérci nyaralás, később építőtábor, de ugyanígy hiányzott az egyetemisták életéből is valamilyen „kovász”, ami a közösségi összetartozást erősítette volna.

A bezárt gyárakban arra hivatkoztak, hogy nem lehet eladni a korszerűtlen termékeket. Később kiderült, mindez csak ámítás volt. A Hajógyárnak 21 úszódarura lett volna rendelése, amit örömmel átvettek egy szlovák hajógyárban, de az IKARUS tervezői is már készen voltak egy korszerű buszcsaláddal, a GANZ villamosokat, metró- és vasúti kocsit készült gyártani, a Május 1 Ruhagyárnak amerikai, olasz megrendelőket kellett lemondania, a Csepel Művekben sem kellett volna szélnek ereszteni tízezer embert, a Magyar Posztógyár is megélt volna angol minőségű gyapjú kelméinek exportjából…

A felszámolt gyárak bezárt munkásszállásainak lakóiból sokan hajléktalanok lettek. A gyárakkal megszűntek a tanműhelyek is, nem volt hol szakmát tanulni, ellesni a mesterfogásokat az öregektől. Mivel nem kellettek segédmunkások sem, a fiatalok ráérő idejükben az utcán, a játéktermekben lófráltak, voltak, akik csak szipuztak, mások ennél is tovább léptek. Hónapok alatt több mint egymillió ember került utcára, a kilátástalanságba. Nem is értem, miért csodálkozunk azon, hogy mára nemzedékek nőttek fel úgy, hogy soha nem látták a szüleiket, nagyszüleiket reggelente munkába indulni.

A napokban találkoztam a nyolcvanéves Mária nénivel, aki valamikor gyógypedagógus volt, és azon csodálkozik, mi történt a fiával, a menyével, a 19 éves unokájával, akik egyik napról a másikra „hitesek” lettek. Soha nem voltak vallásosak, nem jártak templomba, s meg van róla győződve, hogy ma sem azt az istent keresik, akiről ott prédikálnak. Vasárnaponként szépen felöltöznek, elmennek a gyűlésbe, ahol már ismerőseik, barátaik lettek, leülnek a megszokott székükre és elönti őket a boldogság. A valahová tartozás boldogsága.

Szerző

Kövér lasztexben

Kifújt tojás az Országgyűlés: megvan még a vékony héj, de belül már régen nincs semmi. Ránézésre, főleg messzebbről, olyan, mintha lenne, de a tartalmat, a lényeget illetően nincsen. Magyarország már nemcsak nem demokrácia, de már nem is parlamenti köztársaság. Legalábbis nem jobban, mint a néhai Német Demokratikus Köztársaság. Tudták, hogy formálisan az is többpártrendszer volt? Ez akkoriban a keleti blokk egyik legkevésbé ismert furcsasága maradt, hiszen mindent az NDK-s "nemzeti egyetértés rendszere" irányított. Pedig voltak ott mindenféle pártok, még "jobboldaliak" is.

Mára ide jutottunk. A kormánypárti előterjesztések úgy futnak át a magyar parlamenten, mint hasmenéses gyereken a tejbegríz. Az ellenzék felvetéseire üres sorosozás, brüsszelezés, migránsozás, komcsizás a válasz. A kérdések érdemi megvitatása ellehetetlenült, a kormánypárti többség szemlátomást örömét leli a kisebbség megalázásában. Kövér László például nyugodtan felvehetne egy szadomazo lasztexszerkót, annyira élvezi Szél Bernadett korbácsolását, hogy arról már (beteg lelkű) pornót lehetne forgatni.

Miközben a kormányfő a hegyektől ölelt pici országunkra fenekedő borzalmas külső veszélyekkel ijesztget, a kulcsfontosságú nemzetbiztonsági bizottságot már össze sem lehet hívni. Nem lehet kivesézni, hogy miként fosztogathatta egy bűnszövetkezet évekig az önkormányzatokat és az EU-t, hogyan juthatott állampolgársághoz egyszerűsített honosítással több ezer büntetett előéletű személy, miért van még mindig "migrációs veszélyhelyzet", amikor alig érkezik határainkra menekült, hogyan kerül a propagandaminiszter a nemzetbiztonsági kabinetbe, miért van szükség éppen most az egész országra kiterjedő öt hónapos fokozott rendőrségi ellenőrzésre, és nem kellene-e lépéseket tenni a magyar választásokba való orosz beavatkozás ellen.

Orbánnak is mindig akkor támad külföldi tennivalója, amikor idehaza kérdésekre kellene válaszolnia. Már a látszatra sem adnak.

Kinek higgyünk?

Most, amikor az Iszlám Állam terrorkalifátusa katonailag megsemmisült, úgy tűnt, végre elérkezett az idő arra, hogy elhallgassanak a fegyverek Szíriában, és minden nemzetközi – kért vagy kéretlen – segítő is letegye a fegyvert, támogatottjait pedig a zöldasztalhoz terelje. De nem, a szíriai légtérben és a szárazföldön a polgárháborúnak induló, de már régen proxyháborúvá vált konfliktusban egyre több nagy- és középhatalmi érdek ütközik, és már nem is csak a helyettesek vívják. És ez az, ami igazán veszélyessé teszi a helyzetet.

Törökország beavatkozását kezdetben legalább a szavak szintjén a „terrorizmus”, az Iszlám Állam ellen harccal indokolta. Valójában akkor is a kurd milíciák voltak az elsődleges célpontjai mind Szíriában, mind Irakban, de még el lehetett bújni az üres szavak mögé. A most januárban kezdődött, a szíriai kurd milícia - az amerikaiak által is támogatott YPG - elleni hadjárat, és a szír hadseregnek címzett nyílt fenyegetés, miszerint a török hadsereg nem fog habozni szembeszállni Aszad erőivel, ha azok megpróbálják megvédeni a kurdokat, teljesen új helyzetet teremtett. Ezzel nem tud mit kezdeni a nagyvilág. Formálisan Aszad seregének kötelessége megvédeni az ország területét és állampolgárait minden külső támadással szemben. Aszad mögött ott van Oroszország és Irán, Recep Tayyip Erdogan újkeletű szövetségesei, a kurdok mögött pedig mindeddig ott volt Amerika és a nyugati koalíció megannyi NATO tagországa. Melyik szövetségese fogja megállítani az agresszor Törökországot, vagy mindenki tétlenül nézi tovább az Iszlám Állam legyőzésében kulcsszerepet játszó kurdok halomra bombázását?

Eközben újra folyik a vegyifegyverek használata fölötti nemzetközi vita is, amely egyszerre juttatja eszünkbe 2013-at és 2003-at. Amikor a minap Emmanuel Macron francia elnök bejelentette, hogy Párizs kész akár önállóan is bombázni az Aszad erőket, mert a vegyifegyver használata az a vörös vonal, amelynek átlépését nem tűrheti szó nélkül, egyszerre emlékeztetett a 2013-as Obamára és a 2003-as Tony Blairre. Obama az utolsó pillanatban visszalépett, Tony Blair karrierje pedig ráment saját titkosszolgálata manipulációjára.

Pillanatnyilag ugyanis egyetlen dolog biztos – Szíriában mindkét oldalon használtak vegyifegyvert. Minden eddigi jelentés teljes bizonyossággal csak egy dolgot tudott megállapítani, jelesül azt, hogy a hadsereg korábbi készletéből származó gázról van szó; de soha senki nem tudta bizonyítani, ki dobta le. És az is biztos, hogy az iszlamista, dzsihádista ellenzék felszerelésének jó része a kormányhadsereg raktáraiból származik (Szíriában, Irakban egyaránt), mert kezdettől folyt az átállás, a fegyverbiznisz, és a menekülő katonák hátrahagyott fegyverzetét senki sem hagyta az útszélen, mint ahogy az elfoglalt katonai bázisok fegyverraktárait sem őrzik hét lakat alatt. A hírek között pedig szinte elsikkad, hogy a napokban Idlib tartományban egyesültek a dzsihádista és iszlamista erők, hogy újra közösen vegyék fel a harcot a damaszkuszi diktátor ellen.

Csak nekem van deja vu érzésem?

Szerző
Gál Mária