Jó korán és hallatlan hidegben rendezték az első hazai előkészületi futballmérkőzést 1969-ben. Január 8-án, mínusz 8 fokban. Azért kellett a zimankóban is mozogni, mert a ligaválogatottnak nevezett együttes másnap elutazott Dél-Amerikába.
Hogy aztán az A csapat január 22-én induljon, szintén a szubkontinensre.
A „ligásokat” a Kenderesi (Mészáros) – Bakos, Mathesz, Vidáts, Somogyvári – Nell, Müller, Fister (Antal) – Molnár (Török), Puskás, Radics (Tóth Bálint) összetételű Vasas várta a Fáy utcában (2:2). A piros-kékek kezdő tizenegyében öt olyan labdarúgó – Bakos Sándor, Mathesz Imre, Fister Ferenc, Molnár Dezső, Puskás Lajos – szerepelt, aki játszott már a nagyválogatottban, de ezúttal még a B keretbe sem kapott meghívót. Képzelhetik, a kvintett tagjai miként fogadták a hírt, hogy maradnak itthon, a röpködő mínuszokban, noha két garnitúra is plusz harminc fok körüli időben telel...
A meghívott Vasas-játékosok közül is csak Ihász Kálmán, Menczel Iván és Farkas János nem morgott; Mészöly Kálmán nehezen tűrte, hogy Sós Károly kapitány csupán a ligaválogatottban szorított neki helyet. Minden idők legellentmondásosabb szövetségi szakvezetőinek egyike hamarosan az A csapat kapitányának tette meg a „szőke sziklát”, és egy zürichi próbamérkőzés, a Grasshoppers elleni 9:2 után elégedetten kérdezte tőle a repülőgépen: „Ugye, Kálmánkám, megy ez? – Hogyne menne, Karcsi bácsi – felelte a világklasszis védő –, ha egyszer többen vagyunk az ellenfélnél! - Hogyhogy többen vagyunk? – Úgy, Karcsi bácsi, hogy a meccs előtti taktikai értekezleten tizenkét magyar figurát tetszett feltenni a mágneses táblára..."
De januárban még nem volt ennyire édes a Sós-sztori.
Mészöly, aki kilencedszer repülte át az óceánt, a következő társakhoz csatlakozott: Szentmihályi, Szarka; Káposzta, Keglovich, Dunai, Konrád, Juhász, Bánkuti; Szalai, Oláh József, Menczel; Szőke, Sárközi, Branikovits, Szurgent, Zámbó. E játékosok közül standard A válogatott volt vagy azzá vált Szentmihályi Antal, Káposzta Benő, Juhász Péter, Szőke István, Branikovits László, Zámbó Sándor, és megfordult a legjobbak között Dunai Lajos, Bánkuti István, Szalai Miklós is. A győri Keglovich László, az angyalföldi Menczel Iván vagy a Hungária körúti Sárközi István csak olimpiai bajnok volt, válogatott nem... A másik Dunai, Antal – aki nem az MTK-s Lajos, hanem bátyja, a pécsi Dunai I János miatt lett II – sérülése miatt nem utazhatott, igaz, nem számlált még válogatottságot, pedig ő nem „csupán” ötkarikás aranyérmes, hanem európai ezüstcipős is volt már. Hatvanhétben, amikor 36 bajnoki góljával kiérdemelte a kontinentális csukát, járt már ugyan a válogatottal Dél-Amerikában, de hiába szerzett gólt Santiagóban a Chile–Magyarország meccsen (4:5), a mérkőzést nem nyilvánították hivatalos találkozónak. Azon a partin Farkas János triplázott, és tizenhat hónapon belül negyedszer ért el legalább mesterhármast a nemzeti együttesben. Előzőleg a franciáknak (4:2) négyet, míg az osztrákoknak és a keletnémeteknek (mindkétszer 3:1) egyaránt hármat vágott... Ő speciel tizenkettedik alkalommal utazott Dél-Amerikába 1969 elején, mégpedig e fiúk társaságában: Fatér, Bicskei; Novák, Solymosi, Páncsics, Szűcs, Noskó, Ihász; Dunai III, Göröcs, Rákosi; Fazekas, Bene, Albert, Nagy László.
Tizenegyedszer akkor járt arrafelé, amikor a brazilok az első világbajnoki címük tizedik évfordulóján a világválogatottat fogadták. Ez 1968 novemberében, tehát a tizenkettedik túra előtt két hónappal történt, és a FIFA All Stars tizenhatos keretének negyede (Albert Flórián, Novák Dezső, Szűcs Lajos és Farkas) magyar volt. Az ötödiket, Bene Ferencet a keret szűkítésekor hagyta ki Dettmar Cramer német szakvezető. Az újpesti középcsatár – aki a válogatottban jónéhányszor a jobb oldalon játszott, mert a hatvanas években hat virtuóz: Göröcs János, Varga Zoltán, Albert, Machos Ferenc, Tichy Lajos, Farkas tolongott belül – így is megőrizte nimbuszát: az 1969-es portya szervezői kikötötték, hogy amennyiben a Bene, Albert, Farkas hármasból akár csak az egyik futballista nem játszik, úgy a magyar szövetség bánatpénzt köteles fizetni.
Az A csapat három mérkőzést vívott Brazíliában, de egyet sem a válogatottal. Meccset így sem sikerült nyernie, igaz, nem is kapott ki: az FC Sao Paulóval és az Atletico Mineiróval 2:2-t, a Sport Recifével 3:3-at játszott. Belo Horizonte városában, ahol 80 ezer néző szurkolt az Atleticónak, 2:0-ás előnyt adott le a Solymosi Ernő és Farkas góljával elhúzó együttes, amely február 9-én egy másik földrészen is fellépett, és a Marokkó válogatottja elleni 4:1 annyit tett, hogy nem kellett győzelem nélkül hazakullogni... A csapatot így sem várták repesve Ferihegyen: a 35 ezer kilométert maga mögött hagyó kompánia gépe nem kapott leszállási engedélyt, mert a repülőteret másfél méteres hó borította.
A másik brigádnak kedvezőbb fogadtatásban volt része, mivel a ligaválogatott öt meccset megnyert, kettőt döntetlennel zárt, és csak egyet veszített el (a magyaroknak az 1986-os világbajnokságról is ismerős mexikói Leonban). Bogotában negyvenórás repülőút után mutatkozott be a csapat, s úgy nyert 2:0-ra a Millonarios ellen, hogy Mészöly már a találkozó előtt rosszul lett, majd sorra dőlt ki Szentmihályi, Keglovich, Dunai Lajos, Szalai, Sárközi, Zámbó és dr. Lakat Károly szakvezető. A második mérkőzésre minden gyomorpanaszos felgyógyult, így sima 5:2 következett Santa Fében, az El Tiempo című kolumbiai lap pedig azt írta: „Kár, hogy elutaznak a magyarok, mert hosszú hetekig gyönyörködnénk élvezetes, szép játékukban.” Még Argentína, Mexikó, majd El Salvador következett, és a salvadori 3:1 értékét utóbb emelte, hogy a vendéglátó együttes – a Honduras elleni, szó szerint háborút kiváltó selejtező után – részt vett az 1970-es vb-n. (Miként az 1982-esen is, amelyen 10-1-es vereséget szenvedett honfitársainktól.) A ligaválogatott huszonegy turnédugójából a Szőke (5), Szurgent Lajos, Menczel (4–4), Branikovits László (3) kvartett tizenhatot ért el, Dunai II pedig úgy felépült idehaza, hogy február 23-án Varsóban győztes gólt szerzett a deynás, gadochás Legia elleni Vásárvárosok Kupája-nyolcaddöntőn (1:0). Majd három nappal később, a 13 668 néző előtt rendezett Megyeri úti visszavágón (2:2) megint beköszönt. Akárcsak 1969 májusában a csehszlovákok ellen (2:0). Hivatalosan akkor volt először válogatott.
Alig tizenkét perc kellett hozzá, hogy feliratkozzék a 80 ezer nézővel zsúfolt Népstadion eredményjelző tábláira mint góllövő...
