Kutyaszorítóban

A német, brit és francia lapokban feltűnően sokat foglalkoztak Orbán Viktor évértékelőjével. Különösen azt a gondolatát tartották érdekfeszítőnek, amely szerint a Nyugat a végét járja. Nehezen tudják értelmezni e kijelentését annak fényében, hogy mindezt egy éppen a nyugati értékrendet képviselő uniós közösség egyik miniszterelnöke jelenti ki. Ám az említett államok lapjai roppant sarkosan látják az Unió, s benne Magyarország pozícióját: szerintük hazánk az EU-s pénznek köszönheti a gazdasági fejlődés egy nem is jelentéktelen hányadát. Mi legalább tudjuk, hogy ez nem így van, miniszterelnökünk már hónapok óta azt szajkózza: a fejlődés a magyar emberek munkájának eredménye, nem kell itt semmilyen külső tényezőt keresni.

Pedig ezek az ominózus külső tényezők egyre többször merülnek majd fel a következő hónapokban. Májusban az Európai Bizottság leteszi az asztalra a következő, 2021-től esedékes, hét éves uniós költségvetésre vonatkozó javaslatát, ám már most ádáz vita folyik arról, miként tömködjék be a britek távozása nyomán keletkező lyukat. Ezúttal is Németországtól vár mindenki segítséget, Brüsszel azt reméli, hogy Berlin 3-3,5 milliárd euróval emeli meg a közös kasszába szánt befizetésének összegét. A leendő német kormány a koalíciós szerződésben deklarálta, hogy valóban hajlandó nagyobb áldozatokra, legalábbis akkor, ha ezt a német költségvetés helyzete is lehetővé teszi.

Miért ne tenné? Bár a szeptemberi választás óta Németországot szokatlan belpolitikai bizonytalanság jellemzi, hiszen még mindig nem tudhatjuk minden kétséget kizáróan, hogy megalakulhat-e Angela Merkel kancellár negyedik kormánya, a német gazdaság él és virul. Berlin ugyan a nehézségek miatt egyelőre nem tud az EU reformfolyamatának élére állni, de minden uniós tényező az országra vár, hiszen nélküle semmilyen változás sem képzelhető el.

Abból a szempontból kissé túlzóak is a németországi instabilitásról szóló hírek, hogy a berlini kormánynak nem kell bizonygatnia, mennyire csodásan élnek az emberek, illetve sosem süllyedne olyan mélyre, hogy ellenségképeket kreáljon a szavazatok maximálása érdekében. A német társadalom nagy része valóban jól él.

Az új német kormányra ugyan még várni kell, de az már biztos: Berlin megkéri az uniós támogatás árát. Már nem az a fő vezérlőelv, mint korábban, hogy fel kell zárkóztatni a közép-európai államokat, hanem hogy meg kell követelni tőlük bizonyos játékszabályok betartását, ha valóban az uniós közösség tagjai kívánnak maradni. A héten egyértelművé vált, amit eddig is sejteni lehetett: Merkelék a kohéziós alapok lehívását a demokratikus alapértékek tiszteletben tartásához kötnék. Márpedig ha a kancellár ezt így akarja – mondjon erre bármit Jean-Claude Juncker bizottsági elnök -, akkor így is lesz.

Érdekes helyzet áll elő. Bár a magyar kormányfő több kísérletet tett arra, hogy keletről pótolja az EU-s pénzeket, erőfeszítései kudarcot vallottak. Lassacskán kutyaszorítóba kerül, s csak remélni tudjuk, hogy hatalma megtartásáért nem fogja az egész országot feláldozni.

2018.02.23 07:07

Megmentők

Most, sok évvel a devizahitelesek megmentése után (ami úgy kezdődött, hogy Kósa Lajos a de facto államcsődben lévő Görögországhoz hasonlította Magyarország pénzügyi helyzetét, amitől azonnal elszálltak a devizaárfolyamok, durván tovább nehezítve az adósok amúgy is reménytelen helyzetét), talán nem idő előtti a kijelentés: az Orbán-kormány zseniálisan csinálta. Mármint a maga szempontjából: briliáns választ adott arra a kérdésre, hogy kinek kell viselnie a devizahitelek árfolyamváltozásának kockázatát. Orbánék – nem méltányos, de praktikus – válasza így hangzott: bárkinek, csak nekik nem. (Azért mondjuk, hogy nem méltányos, mert anno még az első Orbán-kabinet kezdeményezte azt a törvénymódosítást, amely megalapozta a lakossági devizahitelek elburjánzását.) A hárítási stratégia mindmáig szinte tökéletesen működött, most azonban hajszál került a levesbe, miután az EU Bírósága egy magyar ügyben kimondta, amit sem a kormány, sem a parlament, sem pedig a hazai bíróság nem akart eddig deklarálni: hogy a bankoknak tájékoztatási felelősségük is van, és perelhetőek, ha a hitelfelvevő bizonyítani tudja, hogy nem informálták őt kellő mélységgel az árfolyammozgásokból eredő veszélyekről. A kockázat ezen a ponton visszaszáll a kormányzatra, több ok miatt is. Egyrészt a bankszektor nagyobbik hányada időközben beolvadt a NER-be. Másrészt az ügyletek nagyságrendje miatt – azok is 120 ezren vannak, akiknek már a lakásukat árverezik a bankok a fejük fölül – megborulhat a bankszektor, az állam konszolidációra kényszerülhet. Harmadrészt pedig, amennyiben tényleg perek tíz- vagy százezrei indulnak, megdől az a hazug, de mégis széles körben hangoztatott alapállítás, hogy a Fidesz mindenkit megmentett, az adósmentésnek vége van. Dehogy van vége: a java csak most jön.
2018.09.22 09:37

A pénz szaga

A pénznek igenis van szaga. Európában talán nem olyan büdös, mint Pinochet Chiléjében volt, a latin-amerikai „gazdasági csoda” éveiben. (Hitlerig, Sztálinig, Putyinig vagy a kínai piacig nem mennénk el.) Ha Chilében volt gazdasági csoda a 70-es években, az csak azért lehetett, mert a tőke nem csak a demokráciák piacgazdaságaiban tud kivirulni, hanem diktatúrákban is. Sőt, diktátorok szerint ez az egyetlen kivezető politikai út mindenféle válságból. Európában még nem ennyire szagos a pénz, de ahhoz már eléggé szaglik, hogy mondjuk Romániában sokaknak elviselhetetlen legyen. Aki viszont ezen eltöpreng, az rögtön a korrupció támogatója lesz, ugyanúgy, ahogyan Magyarországon is hazaáruló, aki szembe mer menni a regnáló hatalommal. Hazaárulóként most éppen azt kell kimondani, hogy ez a rendszer a demokratikus európai közösség adóiból (is) áll a saját lábán. Meg azt, hogy ha csöpp ész szorult volna Brüsszelbe, akkor már megvonta volna a felzárkóztatási pénzeket a magyar kormánytól. Miért nem gondolunk arra, hogy ennek az elkerülhetetlen kollektív büntetésnek az etikai hordaléka is nyomaszt sokakat arrafelé? Mikor írja vajon felül az európai közösség demokratikus érdeke és értékrendje a nemzetek (és nem a kormányok) iránt érzett európai felelősséget? A korrupció csak a bűz egyik része. Mert: milyen szaga van a Magyarországon állami búra alatt gyarapodó külföldi tőkének? Márpedig a német tőke, amely életben tartja a magyar gazdaságot, láthatóan immunis a bűzre.  Ahogy a minap a privátbankár.hu-nak mondták: „A német nagyvállalatok nem gondolják újra magyarországi befektetéseiket a magyar demokrácia állapota miatt. A cégeket az üzlet érdekli, nem a politika. Ez addig így marad, amíg a magyar kormány nem lép át egy határt, például nem veszélyezteti az ország EU-tagságát. Ugyanakkor az új befektetéseknél már felmerülhet, nem kényelmetlen-e üzletelni a magyar kabinettel.” Aki azt gondolja, hogy Merkel kancellár majd „leszól” és „beszól” a német nagytőkének, az csak az autoriter gondolatot exportálná. A német társadalmi berendezkedés viszont már csak olyan, amelyben - bár nyilván van sűrű személyes érintkezés is -, a politika és a gazdaság külön leírható pályán mozog. Meglehet a német tőke jól érzi magát Magyarországon, nem kell vesződnie még olyan ügyekkel sem, mint otthon. Ha mérhetetlen  hasznot húz a magyar dolgozókból, az nem csak a tőke lelkén pötty, hanem azokon a demokrácia- és piacellenes viszonyokon is, amelyeket az Orbán-kormány teremtett a nép szabadon manipulált akaratából. Mindazonáltal a befektetők figyelmébe ajánljuk, hogy a tőke gyarapodásának mindeddig a demokráciák nyújtották a legkedvezőbb körülményeket. Hogy a háború utáni békét és a nyugat-európai jóléti államokat nem a tőke és az autoriterek pacsija, hanem a tőke és a társadalom kiegyezése teremtette meg. A demokrácia a tőke ágyasa, nem a kényelmesebbnek tűnő, de kiszámíthatatlan, bizonytalan tekintélyuralmi rendszer. Azt pedig tudjuk, hogy a pénz a bizonytalanságot utálja a legjobban. Talán még a pénz szagánál is jobban.
2018.09.22 09:00
Frissítve: 2018.09.22 09:04