A passzivitás okai

Karácsony Gergely miniszterelnök-jelölt programadó írásában (Szociális demokráciát!, február 17.) azt állapítja meg, hogy Orbán Viktor önnön tekintélyelvű rendszerének kiépítésekor lényegében azért nem ütközött a társadalom érdemi ellenállásába, „mert a 2010 előtti Magyar Köztársaság nem számíthatott az emberek érzelmi azonosulására és tömeges, aktív politikai támogatására.” E passzivitás okainak feltárása elengedhetetlen ahhoz, hogy a Fidesz alkotmányozó többséghez való jutása, mely minden jel szerint nemzeti katasztrófával ért fel, többé ne ismétlődhessen meg.

Ma már közhely, hogy a Szovjetunió és az Egyesült Államok szembenállásán alapuló jaltai világrendet a máltai csúcstalálkozón, 1989 decemberében közös megegyezéssel bontották le a két érintett nagyhatalom vezetői. Moszkva lényegében elengedte az addig általa uralt keleti blokk pártállami vezetőinek kezét, így a szóban forgó országokban többnyire véres kísérőjelenségek nélkül mehetett végbe az úgynevezett rendszerváltozás. Mivel e módon hazánk társadalma ugyancsak ajándékba kapta, s nem kivívta szabadságát, később sem érezte szükségét annak, hogy küzdjön érte. A rendszerváltó generáció diktatúrában szocializálódott, beléivódott túlélési reflexei pedig lehetővé sem tették, hogy egy önjelölt akarnok autokratikus törekvéseivel szembeszálljon. „A szabadságot nem lehet ugyanott megélni, ahol a rabságunkat éltük” – írja Kertész Imre. Kizárólag e szentenciával magyarázni társadalmunk passzivitását nyilvánvalóan bűnös leegyszerűsítés lenne, de az okok megértéséhez e szavak kétségtelenül hozzájárulnak.

Legalább ennyire fontos az a differencia, mely „a legvidámabb barakk” népét Kelet-Európa többi nációjától megkülönböztette. 1956 folyományaként az újabb forradalomtól rettegő kádári vezetés gazdasági értelemben az átlagosnál sokkal nagyobb mozgásteret kapott a moszkvai apparatcsikoktól, s egy viszonylagos jólétet biztosított a magyar társadalom számára az elszenvedett presszióért cserébe. A rendszerváltozás után azonban az egyenlősítő törekvésekkel szemben az időközben kontrollját vesztett nagytőke érdekei elsőbbséget élveztek. A pártállam iránti nosztalgiát csak növelte, hogy a hazai baloldal pártjai a korabeli nyugat-európai gyakorlatnak megfelelően, Blair és Schröder nyomán maguk is a „harmadik útra” léptek. Azzal, hogy a szociáldemokrata kormányok idehaza is letették a fegyvert a nagytőke előtt, s eltávolodtak önnön ideológiai tablójuktól, lényegében elveszítették legitimációjukat. Orbán Viktor a „szociális népszavazás” kierőszakolása révén, groteszk módon balról előzte az MSZP-t. Mindez persze nem akadályozza meg abban, hogy miniszterelnökként kormányprogram szintjére emelje azt a neoliberalizmust, amelynek kudarca a hatalomba lökte őt nyolc esztendeje.

Karácsony Gergely írásának elején a Kéthly Anna-idézet mindenesetre reményt ad arra, hogy a mögötte álló pártok megértették: támogatottságuk érdemi növeléséhez az egyenlősítő törekvések reneszánszának meghirdetésén át vezet az út.

2018.02.24 07:01

Számlák

Két villanyszámlát kaptam szerdán. Az egyik a szokásos hatezer-valahányszáz forintos, melyet havi átalányban fizetek, a másik kicsit vaskosabb: 13 milliárd. Az utcai közvilágításé szerte az országban, ahol a miniszterelnök veje LED-lámpái pislákolnak. 
Eredetileg persze nem nekem kellett volna fizetni érte, de kiderült, annyira tróger melót végzett a Pista cége, hogy még a rinocérosz arcbőrrel megáldott illetékeseknek sem volt pofájuk benyújtani a számlát Brüsszelnek. Valahol persze érthető, hiszen az unió csalás elleni hivatala már előre jelezte, komoly gondokat lát az elszámolásban: nemcsak szarok az új lámpák, de arcátlanul drágák is. Olyannyira, hogy akár egy nyomozást is megérne az hazai ügyészség részéről. 
Az eljárásról szóló tudósítások helyett azonban csak arról érkezett hír, hogy a Tiborcz-lámpákra kipengetett milliárdokat házon belül rendezi a kormány. A hazai büdzséből, azaz többek között az adómból. Ezerháromszáz forint jut rám, ahogy minden határokon belüli magyarra, ötezer-hétszáz, ha a szűk családot vesszük. Végül is kibírjuk, egy kisebb hétközi bevásárlás ára. Vagy az elsős fiam éves iskolai színház- és mozibérlete. Ennyit bizonyosan megér, hogy kikerüljék a finnyás uniót, nehogy már Brüsszel látványosan visszadobja a számlákat. Mert aztán megint tele kellene plakátolni az országot, mit üzenünk neki. Helyette szavak és óriásplakátok nélkül üzent, csak éppen nekem, nekünk. 
Megtehetjük, ezt is megtehetjük, birka népség – szólt hozzám a kormány, és persze ahhoz a kevesebb mint hárommillióhoz is, akik összeadták neki a harmadik kétharmadot. Utóbbiakat valószínűleg kevésbé érdekli, mint engem, több is eltűnt már a nagy közösből, s azt is szó nélkül hagyták. Esetleg lelkesen tapsoltak a magyarázathoz: a mi tolvajunk a ti tolvajotok is, legyetek rá büszkék!
Mert nem csak a Tiborcz-lámpák miatt ilyen nagy a sötétség…
2019.02.16 09:26
Frissítve: 2019.02.16 09:29

Aki szegény, az is lesz

Bár Orbán Viktor legfrissebb évértékelője óta tudjuk, hogy fel fogják számolni a szegénységet, gazdasági növekedés ide, családtámogatások oda, ismét sikerült valamennyivel fokozni a nyomást azon az amúgy sem szűk rétegen, akik a nélkülözés határán egyensúlyoznak. Becslések szerint ők mintegy 1,5 millióan vannak.
Akár örülni is lehetne a napokban közzétett inflációs adatoknak, csakhogy az jó eséllyel újratermeli az említett körben a szegénységet, sőt az érintettek még rosszabb helyzetből indulva futják a rossz köröket. A KSH azt mérte, hogy januárban a fogyasztói árak átlagosan 2,7 százalékkal voltak magasabbak az egy évvel korábbinál. A gond itt, ahogy sok más területen, az átlag szóval van. Ez olyan, mintha azt mondanánk, hogy én két szendvicset ettem, másvalaki meg egyet sem, és akkor átlagban egyet fogyasztottunk mindketten, csak a másik éhes maradt. Az átlagban megszépült infláció jelenti a szegények valódi gyötrését. Különösen akkor, ha olyan termékek ára száguld, amire érzékenyek.
Átlag felett emelkedett például a burgonya, a zöldség és a gyümölcs ára, ezekért 20,5 százalékkal kellett többet fizetni, mint tavaly ilyenkor. A liszt ára 8,7, a kenyéré pedig 5,8 százalékkal nőtt. Persze mindenkit sújt ez, csak nem egyformán érzik. Aki például nagyvárosban él és árérzékeny (értsd: szegény), könnyen megteheti, hogy a különböző boltok vagy szupermarketek között válogat. Egy kistelepülésen azonban, ahol egyetlen bolt van, annyit kérnek az alapvető élelmiszerekért, kenyérért, burgonyáért, amennyit akarnak, hiszen a helyiek vagy ott vásárolnak, vagy sehol.
Ugyanígy a szegény rétegeket sújtja igazán a háztartási energia árának emelkedése, ami átlagban alig 1,2 százalékos volt, de ezen belül a palackos gázt használók 12,3, a fával fűtők 7,8 százalékkal fizethetnek többet. Márpedig palackos gázt vagy fát jellemzően a kisebb településen élő szegényebb rétegek használnak.
A vagyoni szélsőségek a társadalom felső és alsó rétegeiben is egyre élesebben jelentkeznek, de míg felül (többnyire) jól látható a busás gazdagodás, a nyomor nehezen tetten érhető. A szegénység egyre inkább falura megy, ahová meg politikus nem jár vagy csak elvétve. A hatalomnak ez a réteg láthatatlan, és a hangzatos ígéretek ellenére sem nyúlnak a 22 800 forintos foglalkoztatást helyettesítő támogatáshoz, a 28 500 forintos minimálnyugdíjhoz és a családi pótlék összege sem változott 11 éve, miközben az árak jó 20-25 százalékkal nőttek. A közmunkások nettó bére is maradt 54 ezer forint. A nyugdíjakat idén 2,7 százalékkal emelték, amivel, hacsak nem marad vagy csökken az infláció év közben, az idősek rosszul járnak, hiszen sok alapvető termék ára ennél gyorsabban nő.
Tavaly novemberben a 3,1 százalékos itthoni infláció az egyik legmagasabb volt Európában az Eurostat adatai szerint. Akkor Szlovákiában 2, Csehoszágban 1,6, Lengyelországban pedig 1,1 százalékos volt a pénzromlás. A V4-es átlag tehát jó volt. Az átlag árnyoldalát meg a magyar szegények érezték a saját bőrükön.
2019.02.16 09:26
Frissítve: 2019.02.16 09:29