Kezdjük a szenzációs hírrel: a 68. Berlinale zárógáláján elismerték Bucsi Réka filmjét, a Solar Walkot, jelesül a húszezer euróval járó Audi Short Film Awardot kapta meg. Ez nem a kategória fődíja, azaz az Arany Medve, de így is óriási elismerés, hiszen elképesztő ritkán ismernek el magyar animációs alkotót nagy, A-kategóriás fesztiválon. A magyar rendezőt neve kimondása előtt úgy méltatta Marc Toscano, a zsűri nevében, hogy egy olyan hatalmas vizuális fantáziával megáldott alkotóról van szó, aki az elmúlt években már letette a kézjegyét. Eredeti tehetség, akinek a művei mélyen humanisták – erre pedig most nagy szüksége van a filmművészetnek. Ez már csak azért is nagyon fontos szavak, mert Toscano, mindamellett, hogy animációs rendező, az amerikai filmakadémia kísérleti filmekre szakosodott restaurátora, tehát nagyon is tudja, hogy mit beszél.
Bucsi Réka köszönőbeszédében elmondta: a Solar Walk egy galaktikus utazás a kedvességről és a másikkal való törődésről, a teremtésről szól. Hozzátette: kifejezetten nem a díjakért készíti a filmeket, ám független animációs filmkészítőként fantasztikus, ha elismerik. A hangsúly pedig itt a függetlenen van. Bucsi Réka szemmel láthatóan ott készít filmet, ahol támogatják, ez pedig a Solar Walk esetében Dánia volt, így nem véletlen, hogy a dán alkotóközösségnek dedikálta az elismerést, ahol alkothatott. A Solar Walk óriási nemzetközi karrier előtt áll, elvégre élőszereplős mezőnyben ismerték el, tehát most egy hosszú út következik a fesztiválok és a díjikosztók világában. Legyen ez arra apropó, hogy jelezzem a döntéshozóknak: itt lenne az ideje, hogy megadják az első egészestés mű elkészítésének a lehetőségét Bucsi Rékának.
Ami a fesztivál nagyjátékfilmes versenyét illeti, igazi fesztiválos döntés született. Azaz egy olyan mű – a román Adina Pintilie rendezte Touch Me Not (Ne érints meg) – kapta a patinás Arany Medvét, illetve a legjobb első filmnek járót, mely mind a hagyományos, mind a szerzői filmes történetmesélést mellőzi. Valóban eredeti dokumentarista-experimentális műről van szó, mely a pornográfia határait kóstolgatva mutatja be az emberi testet és ezen keresztül az emberi lélek mentális és emocionális állapotait. A filmben feltűnő testek közül végül egy nő és két férfi válik főszereplővé – mindhármuknak van valamilyen testi hibája. Dialógusaikból, monológjaikból, szexuális tevékenységeikből kiderül, hogy nem tudják elválasztani a lelkiállapotot a testi mivoltuktól, azaz az érzelem nem elválasztható az érintéstől – a kettő csakis együtt létezhet. Pintilie filmjének ezen felül nincs klasszikus narratívája és a rendező szemmel láthatóan a nézhetőség határait sem tartotta szem előtt: valóban sokszor nem komfortos az az intimitás, amit a kamera megmutat. Így nem véletlen, hogy sokan zsigerből elutasítják a filmet (a sajtóvetítésen is kisebb népvándorlás volt), mivel az a médium kereteit is feszegeti. A zsűri döntése így tökéletesen érthető, mert hagyományos keretek között irreálisan nehéz lesz terjeszteni a művet.
Bár a versenyprogram idén kifejezetten kiábrándító színvonalú volt (reménykedünk egy erős Cannes-ban), az elismert művek azért megérdemelten kerültek reflektorfénybe. A zsűri nagydíját például bezsebelő Malgorzata Szumowska műve, a Twarz (Mug) kőkemény társadalmi szatíra a mai Lengyelországról. A fikciós történet kiindulópontja az a tény, hogy Świebodzinban felépítették a világ legnagyobb Krisztus szobrát. Szumowskát azonban nem a szimbólumok, hanem az átlagemberek érdeklik. Egy falu lakóit ismerjük meg – akik közül sokan dolgoznak a szobron – akik „élik az életüket”. Igazi konzervatív kockafejek roma viccekkel, a rendező képes ezt a világot őszintén és objektívan ábrázolva alkotása tárgyává tenni. És ahogy az alkotótól megszokhattuk, az egyházi személyek is megkapják a magukét. Frenetikus pillanat, amikor a katolikus pap nem tud különbséget tenni a romák és a muszlimok között. Magyarországon is sokan vannak, akik nem is akarják ezt a különbséget észrevenni – na, róluk szól ez a mesterien intelligens és érzelmes film.
Külön öröm, hogy a zsűri nem hagyta elismerés nélkül az amerikai Wes Andersont: ő lett a legjobb rendező a Kutyák szigetével. A képzeletbeli japán metropolisban játszódó műben a kutyákat egy, a várostól nem messze lévő szigetre száműzik, mely elsősorban szeméttelep, másodsorban egyfajta történelmi tablója annak, amit az ember el tudott követni a természet ellen a fejlődés jegyében. Egyik nap ide érkezik lopott repülővel egy tizenkét éves kisfiú, aki egykori pajtását keresi – és egy csapat eb a segítségére siet. A Kutyák szigete játékos társadalomkritikus film, Anderson találta el a legjobban az átmenetet a szórakoztatás és a szerzőiség között. A gála fénypontja volt a díjat átvevő Bill Murray, aki azzal poénkodott, hogy idejött kutyaként, hogy aztán hazavigyen egy medvét.
Az elismert filmek közül még kiemelném a Las Herederas-t (Az örökösnők), a paraguayi Marcello Martinessi művét, mely az Alfred Bauer-díj (a legújítóbb filmnek) mellett a legjobb női alakítás kategóriájában is diadalmaskodott Ana Brun révén, aki egy leszbikus nőt alakít. A film lassan csordogáló dráma, melyben Chela (Brun) néhány hét alatt – amíg a párja börtönben van adósság miatt – rájön, hogy van „más” élet is és bizony ki lehet szeretni egy emberből, bármennyire is erős kötelék fűzte őket össze korábban. Martinessi erőssége, hogy úgy tud rengeteget adni és mesélni, hogy a szó klasszikus értelmében nem mesél szinte semmit.