A férfi gyorskorcsolya váltó aranyérmének köszönhetően Magyarország sportszerető közönsége mindig emlékezni fog a vasárnap befejeződő pjongcsangi játékokra, hiszen hazai sportolók tiszteletére előzőleg sosem szólt a Himnusz a dobogó tetején. Amennyiben azonban nem kizárólag a magyarok sportteljesítményét figyelembe véve értékeljük a 2018-as téli olimpiát, máris ellentmondásos képet kapunk a játékok sikerét illetően, hiszen amint arra számítani lehetett, Dél-Koreában finoman szólva sem minden sporteseményt övezett kiemelt helyszíni figyelem.
Az esemény amúgy nem kezdődött rosszul, a programban a megnyitó előtti napon debütáló vegyespáros curlingre ugyanis - telt házat jelentő - 3500 néző volt kíváncsi. Habár a beszámolók szerint a hangulat nem volt fergeteges, a későbbiek fényében kijelenthető: legalább sikerült megtölteni a nézőteret.
A téli olimpiákon rendre komoly népszerűségnek örvendő műkorcsolya-versenyeken már más volt a helyzet. A kezdési időpontokat az Egyesült Államokban határozták meg, ez pedig az érdeklődésen is meglátszott. A televíziós jogdíjakra óriási összegeket áldozó NBC tévétársaság az amerikai keleti parti időszámítás szerinti főműsoridőben indította élő közvetítését, ez az időpont viszont Dél-Koreában délelőtt 10 órának felelt meg: ha ehhez azt is hozzávesszük, hogy munkanapról beszélünk, aligha meglepő, hogy nem közönségsikerről tanúskodtak a világsajtót bejáró felvételek. A szokatlanul korán kezdődő versenynap egyébként a sportolók számára is újdonság lehetett, hiszen a műkorcsolya-versenyek kezdési időpontja hagyományosan inkább a délutáni, esti sávban van. Kis túlzással kicsit olyan ez, mintha az amerikai nézők kedvéért egyszer éjjel háromkor kezdenék a labdarúgó Bajnokok Ligája egy-egy mérkőzését.
A csarnokból kifelé kacsintgatva aztán még lehangolóbb volt a helyzet: a síversenyekre például gyakorlatilag senki nem volt kíváncsi. Pedig az alpesi sí, a sífutás vagy éppen a síugrás Európában rendre tízezreket csalogat ki a tribünre, Pjongcsangban viszont a legjobb esetben is alig néhány ezren verődtek össze. Persze, ez sem véletlen: Dél-Koreában egyszerűen nem ismertek, így nem is népszerűek ezek a sportágak. Volt olyan döntő, ahol kivezényelt iskolások lézengtek a lelátón, egészen addig, míg meg nem unták a szakágak legjobbjainak küzdelmét, s haza nem mentek.
Az egyetlen igazi sikert a kangnuni korcsolyaközpontban regisztrálhatták a szervezők, a gyorskorcsolyázók többnyire telt ház előtt rendezett számaira alighanem Dél-Koreában is jó szívvel emlékeznek majd vissza. Itt azonban fontos megjegyezni, hogy a rövidpályás gyorskorcsolya nemzeti sportnak számít arrafelé, ez megmagyarázza a kiemelt figyelmet.
A felsorolás már csak azért is érdekes, mert a helyszínt kijelölő 2011-es döntés előtt a dél-koreaiak pályázatában a téli sportok iránti növekvő ázsiai érdeklődést hangsúlyozták. Inkább valószínűbb, hogy befolyásolta a szavazást, hogy Pjongcsang lényegében egy teljesen új, egyúttal hatalmas piacot jelentett a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) számára, ez pedig szinte olyan választáshoz vezetett - maradva a focis példánál -, mint a 2022-es futball-világbajnokság egészen elképesztő téli lebonyolítása a sportágban zéró hagyományokkal rendelkező, ámde dúsgazdag Katarban (a vb-ről természetesen nem a NOB, hanem a „megvásárolhatóságáról” szintén híres Nemzetközi Labdarúgó-szövetség döntött).
Hogy a fentiek mire engednek következtetni? Nos, aligha arra, hogy a NOB-nak nincs mit mérlegre tenni, amikor jövőre dönt a következő kiadó téli helyszín, a 2026-os játékok rendezőjének kilétéről. Négy év múlva a téli sportok iránt Pjongcsanghoz hasonló érdeklődést mutató Peking lesz a házigazda, amely a kazah Almati városa ellenében nyerte el a rendezési jogot, miután a kandidálók többsége menet közben kiszállt – leginkább a NOB minden észszerűséget felülmúló, túlzóan kapzsi igényei miatt.
Az olimpiai mozgalom régi renoméját, a játékok hangulatát visszasírók mindenesetre a friss élmények hatására is bölcsebb, nem kizárólag az anyagi érdekeket szem előtt tartó döntésben bíznak.