Valahonnan az orosz kilencvenes évekből, Jelcin második elnökválasztási kampánya idejéből emlékszem egy klasszikus klipre. Tengerpart, késő este, fúj a szél, esik az eső. Emberek sorban állnak. Valakik mernek a tengerből, a sor adogatja egymásnak a vízzel teli vödröket. A sor végén állók visszaöntik az egészet a tengerbe. Megjelenik egy füzet a képernyőn, egy kéz időnként valamit kipipál a munka feleslegességét bizonyítva. Mi erre nem szavaztunk - ordít fel valaki. De igen - válaszolja egy hang –, ti nem voltatok ott, de én igen. Ti is szavazhattatok volna. “Szavazz, vagy veszítesz” - szólal meg egy kórus a kor fő liberális jelszavával.
A részletek érdektelenek. Még csak '96-ban vagyunk. Lehet, hogy a design orosz, lehet, hogy a kampány szponzorai hoztak valahonnan ötletembereket. Mindegy. Azóta a rendszerváltás éveit végigkísérték az emlékezetben megragadt politikai reklámötletek. A magyar politikai lökdösődés utolsó éveiből azonban egyre sem emlékszem. Nincs szellemes anti-Orbán reklámspot sem. A márciusban soron követező Putyinozáshoz már van másfél tucat, a közösségi médiában is elérhetőek.
Mi azonnal, tulajdonképpen már két választási ciklussal ezelőtt a végső érvvel kezdtük: remény nincs, csak rémület. Ebben sokat segítettek Orbánék, akik rögön, már kezdetben is büntettek, fenyegettek, szigorúskodtak, kizártak. Később ellenfeleiket megpróbálták eltávolítani a magyar történelemből, majd a pozitív jogból is. Ha az ellenzékkel szemben gyűlölködnek, akkor annak sem marad más, mint gyűlölködni. Virtuális fogért virtuális fogat, virtuális szemért virtuális szemet. A társadalom nem kis részének - ha kezdetben még nem is a többségnek - azonban tetszett a gyűlölködés műfaja, függetlenül attól, hogy kik voltak a kezdeményezői és kik lettek a tárgyai. S nemcsak azoknak a sokaknak, akik nem olvastak újságot, nem néztek híradót, hanem annak a kis csoportnak is, amely adott pillanatban az ideológiákért, a mozgósításért felelt az elitekben. Hiszen így egyik oldalon sem volt szükség fantáziára.
A kormányoldal propagandistáinak most sincs szükségük fantáziára. Ők úgyis csak azt tudják mutatni, ami összejött. Az ellenzéknek pedig most is, máskor is, mindig fantáziára van szüksége. Vágyakat és félelmeket kell kevernie. Kedvező esetben sok-sok vágyat valamilyen rémülettel összeturmixolva. Rosszabb esetben fordítva.
Rémülettel, elkeseredéssel kell lealapozni a választási festményt is, és hozzá kell adagolni valamennyit a jövőbeli vágyakból. A választástervező itt is egyfelől saját vágyaival, rémületével dolgozik: másként nem lenne hiteles. Ha egy icipicit sem hisz, hogyan fog mégis lelkesíteni? De ugyanakkor tudnia kell, hogy a választónak április után is élnie, sőt némely pillanatokban örülnie is kell majd. Az nem jövőkép, különösen nem most és itthon, hogy a világvégére készítünk fel.
Hallgatom Bolgár György délutáni betelefonálóit, akik már mentális kómában vannak. (Nem ő gerjesztette be őket, hanem inkább maga a közeg egymást, meg az ellenzéki sajtó - érdekes módon nem elsősorban az ellenzéki politikusok.) Még néhány hét, és itt a világvége, minden még rosszabb, visszavonhatatlanul rosszabb lesz. Sajnálják magukat, remeg a hangjuk a rémülettől és a felháborodástól. A világ minden pénzéért se maradjanak otthon, és szavazzanak, szavazzanak! De közben azért gondolkozniuk kéne azon is, milyen lesz egy hétvége április végén, meg júniusban és októberben. Hogy hogyan finanszírozzák majd akkor ők is a demokratikus projekteket (amelyeket természetesen Orbán csapata nem fog egyszerűen és hirtelen betiltani), hogyan működtessenek maguknak hálózatokat, s próbáljanak demokratikus önkormányzatokat támogatni. Vagyis élni és nem előre gyászolni. Elég sok baja lesz temérdek embernek, de úgyis azt fogják csinálni, amit eddig: keresik maguknak a kiskapukat. A fantáziákat rájuk, és nem az ellenzéki médiamunkásokra kellene méretezni. De hát ehhez valóban fantázia kellene.
Pártakaratokhoz köthető rémítő eshetőségből van elég. Soroljuk a legegyszerűbbeket.
Mi történne, ha hirtelen be kellene fizetni pár milliót az egyetemre a felvételért, vagy esetleg már az érettségi felkészítésért? Súlyos állami adót is kellene fizetni a hétvégi házért? A környezetvédelemre való tekintettel teljesen betiltanák a használt autók kereskedelmét? Megdupláznák a városi közlekedési bérletek árát? És még nem is engedtem el a fantáziámat. Az átlagszavazónak mindez elég rémületes, és nincs sok köze az újabb négy évről való merengéshez. Pedig ez még ebben az erőtérben is jobban foglalkoztatná, mint mondjuk az alkotmánybíróság mozgásterének szűkítése. A törzsellenzéket lehet riogatni, sőt talán mozgósítani is a “kétharmaddal”, de a többieket még vagy már: nem.
Nincs kész választásifantázia-képeskönyvünk. De asszociációs játékokkal azért próbálkozhatnánk. Egyik sem rémítget: az első vad humor, a másik egy realista ösvény felrajzolása a demokráciahiányos levegőjű alagútból. Humorügyben képregény-rajzolókhoz, esetleg képregény-történészekhez lehetne fordulni. Szó sincs hosszú történetekről, de két jól megrajzolt ellenlábas és néhány fegyverhordozójuk azért elkelne. (Nem Orbán-, vagy ellenzéki vezér-karikatúrák!) De ma egyik oldalnak sincsenek szerethető figurái: a kormányoldal nem is akarja, hogy szeressék, és különben is, van egy szupererős profilúra mángorolt politikusa. Nagyobb baj, hogy az ellenzéknek nincs semmi ilyenje, pedig jó lett volna egy szimbólummá fújható alak. Áprilisig persze már nincs erre elég idő, legfeljebb tesztelni lehetne. Rendesen meg kellene rajzolni, mozgatni kellene, hogy megfürdethető legyen az eseményekben. Közben talán valami tényleg vicces is eszükbe jutna a rajzolóknak, a sztori-fogalmazóknak. Olyasmi, amire ma még nem gondolnánk. Ami engem illet, nem is hinnék valamiféle Batmanben vagy szerethető óriásgorillában, pedig az ellenzéki média másban, mint egyszemélyes megmentőben - bármennyire fantasztikus legyen is -, régóta nem gondolkozik.
Egy szerethető kis vasgyúró, valamilyen gömböc azonban akkor is jól jönne.
