Most kellene eldönteni, hogy miről is szóljon a kampány. Kicsit későn ugyan, merthogy az Orbán-kormány – pénzesővel, plakáterdővel, egyperces migránshíradókkal, a közmédia hírgyártásának eltérítésével, a megyei lapokkal, a közpénzből jobboldalra magánosított Origóval, TV2-vel, Figyelővel stb. - évek óta a bevándorlással és Soros Györggyel kampányol. De ha egyszer csak most szóltak (mármint a nép), hogy rossz az irány, akkor most.
Márpedig a nép elég hangosan szólt, hogy Soros bizonytalan millióinál jobban aggasztják Tiborcz István zsebre tett milliárdjai, amelyekért nekünk kellett megdolgoznunk, és amelyeknek jobb helyük lenne az egészségügyben, mint a trónörökös házaspár bankszámláján. De ez csak a kisebbik baj. A nagyobbik az, hogy amíg mi Sorossal, az ENSZ-szel, az IMF-fel, a liberálisokkal, a kommunistákkal meg a többi aktuális képzelt ellenséggel voltunk elfoglalva, addig a világ elhúzott mellettünk. Lengyelország megcsinálta Európa egyik legjobb oktatási rendszerét. Románia szép csöndben átállt nagyrészt megújuló energiára. Szlovákia a béreket tekintve fölzárkózott Ausztria keleti régiójához, Csehország pedig immár nyugat-európai színvonalú egészségügyi ellátást nyújt a polgárainak. Ezek azok az eredmények, amelyekre egy ország (akár még egy kormány is) büszke lehet, nem pedig az, hogy melyik havernak sikerült átjátszani az adónkból konszolidált bankrendszert vagy a kisegített bankok pénzén fölvásárolt állami földvagyont. És attól tartok, hogy az utóbbi nem is kárpótol minket az előbbiek hiányáért.
A legújabb „elmúltnyolcévben” Közép-Európa megérkezett a XXI. századba, mi pedig az intenzív sorosozás közben itt ragadtunk az előző évezredben. (Konkrétabban: az sem jó, hogy Csepregen a Fidesz az új aszfaltra térdepeltette a gyerekeket, de talán még rosszabb, hogy a szóban forgó út kilométerára drágább volt a Forma 1-énél.) És a kétféle kimenetel egyáltalán nem független egymástól: amíg a legszemérmetlenebb lopástól a legvállalhatatlanabb kórházi statisztikáig minden problémára elfogadja magyarázatul a közvélemény, hogy „mert Soros”, addig senki sem fogja számon kérni, hogy az Orbán-rendszer és a Matolcsy-közgazdaságtan páratlan sikerei a valóságban az egész régió leglassabb gazdasági növekedéséhez és legrosszabb versenyképességéhez vezettek.
Amikor Magyarország lakossága fölébred a Soros-hipnózisból – mintha most jött volna el ez a pillanat – álmélkodhat, hogy a sztrádák ugyanolyan kátyúsak, az iskolatáskák ugyanolyan nehezek, a kórházi fejadagok ugyanolyan szánalmasak, mint mielőtt a varázslat elkezdődött. Elköltöttünk tízezer milliárd forint európai ajándékpénzt úgy, hogy nem épült belőle semmi, ami a magyar jövő szempontjából igazán fontos lenne. Csak egy drótkerítés, pár néptelen stadion, meg egy a tatárjárás mohóságával faló új elit. És ha már ébredés: most, hogy a fedezet nélküli osztogatástól a gátlástalan fosztogatásig mindent kipróbáltunk, a következő kormány megpróbálkozhatna akár a közjóra fókuszáló kormányzással is. Hátha a nemzetnek bejön.
