Pillantás a kilencedikről - Szilárd, a bunkó

Semmit nem tanult a hódmezővásárhelyi vereségből a Fidesz - néhány nap bizonytalankodás után ez nagyjából megállapítható. Maradt a migránsozás – kiterjesztve immár az ENSZ-re is -, és maradt a helyenkénti bunkó stílus. Ennek megszemélyesítője és megtestesítője Németh Szilárd, akinek lassan a védjegyévé válik ez a mentalitás. Azt magától Gulyás Gergelytől tudom, hogy a szereposztás abszolút tudatos a Fideszben; a frakcióvezető képviseli az értelmiségi attitűdöt, a Németh Szilárd-féle utat pedig a miniszterelnök jelölte ki. Nyilván abból a feltételezésből kiindulva, hogy a magyar emberek egy jelentős részének tetszik, ha valaki ormótlan módon bánik a másikkal, s a beszédmodora az alsó néprétegek megnyilvánulásaihoz közelít.

Németh Szilárd ugyan azt állítja magáról, hogy tanárember, és nincs jogunk ezt megkérdőjelezni, legfeljebb csodálkozhatunk, hogy van olyan igazgató, aki hajlandó – volt – gyerekeket rábízni. De ne személyeskedjünk, sőt azt is szívesen mondanám, egyáltalán ne foglalkozzunk a Fidesz alelnökével - de nem tehetem. Ő ugyanis folyamatosan sértegeti a kollégákat, úgy bánik az újságírókkal, mintha nem tudom, honnan rángatta volna ki őket. (Persze tudom, de le nem írhatom, ennyire azért nem idomulhat az ember Németh Szilárdhoz.) Mostanság azt a stílust vette fel, hogy szelektál az újságok és újságírók között. Akár door-stepről, akár meghirdetett sajtótájékoztatóról van szó, önkényesen dönt arról, hogy kinek válaszol és kinek nem.

Tegyük félre egy pillanatra az amúgy félretehetetlent, hogy tudniillik ez az ember a mi pénzünkből – közpénzből – él, és nézzük csak az emberi oldalt. Vajon milyen megfontolásból érzi magát arra felhatalmazva, hogy látványosan megalázza azon orgánumok képviselőit, akikkel nem szimpatizál? Miként engedheti meg magának, hogy kerek-perec kijelentse, ráadásul nagyképűen, fölényeskedve, hogy én magának, vagy a maga által képviselt médiának nem vagyok hajlandó válaszolni? (Feltehetően erre is Orbán Viktor ad engedélyt neki.)

És ezen a ponton forduljunk egy kicsit a saját szakmánk felé. Vajon miként jutottunk el odáig, hogy tudomásul vesszük: a kormánypárt szemezget, válogat, eldönti, hogy kit informál és kit nem? Mi az a fontos információ, ami ott tartja a kollégákat az ilyen tájékoztatókon? Hogy nem állnak fel egyemberként, hátat fordítva az olyan politikusoknak, akik nem tanultak meg tisztelni másokat? Például azokat, akiktől pedig éppen azt várnák, hogy tájékoztassák a közvéleményt. Miért nem szólal meg egy pici vészcsengő a kollégák fejében, hogy eddig és ne tovább? Miért fogadják el, hogy valaki, pusztán azért, mert személyiségzavaros, feltörölheti velük a padlót? Illetve miért nincs a többiekben – a kiválasztottakban - annyi kollegialitás, hogy visszautasítva a megkülönböztetést, látványosan ellehetetlenítsék az adott politikust?

Valószínűleg azért, mert semmi közük a szakmához. Mert feladatot teljesítenek. Mert nincs bennük semmi más, mint megfelelni vágyás. És talán soha nem fogják megtanulni, hogy nem a Németh Szilárdoknak kell megfelelni.