Stop, bánya! – olvasom a kisteherautó motorháztetőjére mágnesezett feliratot. A jármű mellett Kánnai István szikvizes, a platón szódásüvegek sokasága.
A férfi türelemmel várja, amíg a többiek beszélnek, ám amikor rákerül a sor, szinte kirobban:
– A kommunisták 1960-ban elvették a földeket az apáinktól, most meg ezek akarják.
A többiek inkább riadtan néznek rá, mint csodálkozással.
– Mi nem politizálunk – fordul egyikük hozzám.
– Nem politika ez, hanem a valóság! De tőlünk nem veszik el, mert kiegyenesítjük a kaszát.
Az arcokon most már inkább mosoly.
– Ő nem viccel, tényleg kiegyenesíti – hallgatom a magyarázatot. – 2005-ben a gazdatüntetésen a földvári hidat is kaszával a kezében zárta le. Fényképe be is járta a sajtót.
Madocsa határában álldogálok öt-hat gazdával a csípős hidegben, a Duna gátján. Tekintélyt parancsoló védmű, egyik oldalán a hullámtér, mögötte galériaerdő, majd a folyam sejlik, a másikon sík, hatalmas földek, távolabb a templom tornya, házak. Madocsa kétezer lakójának az otthona, csaknem három kilométerre.
– A 139 hektáros területnek több mint száz tulajdonosa van – magyarázza Laposa János agronómus. Többségük bérbe adja. Így összesen 17 gazdaságban dolgozó 40 embernek jelent kenyeret a föld. Vannak közöttük őstermelők, egyéni vállalkozók, családi gazdaságok és társas vállalkozás is. Meg tudnak élni a földből, különösen, ha máshol is van birtokuk.
– De nem csak ez a 139 hektár a tét, ezt se felejtse! – szólal meg az eddig hallgatag Hajdók Gábor, aki Bölcskén 30 hektáron gazdálkodik. – A bánya leszívná a vizet a környékről is. Várhatóan legalább öt kilométeres körzetben.
– A bánya négy település 10 ezer lakójának az életét nyomorítaná meg – toldja meg a szót Rácz István. – Madocsa, Bölcske, Dunaföldvár és Harta érintett. Délegyházán jártam a hétvégén, tudja, ott rengeteg kavicsbánya ékteleníti a tájat. Megnyitásuk óta két és fél méterrel csökkent a víz szintje. Ehhez mit szól? Azt tudja, ugye, hogy alattunk található az ország második legfontosabb vízbázisa?
Mielőtt visszatérnénk a faluba, kerülünk még egyet a határban Magyar Zsolt vadászmester társaságában, aki a szlavón tölgyesből álló galériaerdőben réti sas fészkét mutatja az ágak között. Fokozottan védett madár, költési ideje alatt még a gát építését is felfüggesztették. Ha ugyanis egy autó kilométeres távolságban megáll, már elhagyja a fészkét.
– Mondják azt, is, hogy ha vízen szállítanák a kavicsot, akkor a Natura 2000-es területet vágná ketté a szállítószalag – említi. – Mi maradna akkor a természetből, mondja meg nekem?
– És gondolja, hogy a természetvédelemnek van még akkora ereje, amely által visszatartható egy bányanyitás?
– Csak remélni tudom…
A terepjáró lassan zötykölődik a saras, hepehupás dűlőn.
– És mi van akkor – fordulok a férfihoz –, ha a cég szép sorban felvásárolja a földeket a bérbeadóktól? Ígér érte jó pénzt, áron felül, amennyit a bérleti díjból egy életen át nem termelnének ki?
– Nem fogják eladni.
– Biztos benne?
– Biztos vagyok.
– Van olyan földtulajdonos, aki az erőműben dolgozik?
– Van.
– És abban is biztos, hogy közülük sem adja el senki? Egyszer csak valamilyen ok miatt mégis úgy gondolná, hogy neki is ez az érdeke.
Azt hiszem, sikerül elbizonytalanítanom a vadászt. De nem:
– Nézze, aki eladja a földjét, az jobb, ha a házát is eladja és elköltözik Madocsáról. Ebben biztos lehet.
Rácz István tavaly tavasszal érzékelte, hogy valami nem kerek a földjei körül. Lakásának konyhájában ülünk le, ő pedig összefoglalja a kezdeteket:
– Tudja, van egy kis boltom, amellett minden reggel megállt néhány idegen, ivott egy kávét vagy egy felest, aztán odébbállt. Madocsa kis falu, itt mindenki ismer mindenkit, azonnal feltűnt, hogy nem ide tartoznak. Persze szóbeszéd tárgya volt, mit akarhatnak, amikor mondja Laposa János agronómus: hát nem is tudtad, hogy kutatófúrásokat végeznek? Nem én! A mi földjeinken? Igen. És mit keresnek? Nem csak keresnek, már találtak is. Mit? Kavicsot. Mert a kiváló termőréteg alatt homok van, az alatt pedig kavics, 25 méter mélységig.
Így szembesültek a madocsaiak azzal, hogy a földjeik művelése akár véges is lehet…
– Én akkor nem voltam itthon, Olaszországban nyaraltunk, aztán Németországban jártam üzleti úton. A lányom telefonált, hogy van valami értesítés a földdel kapcsolatban. Jól van, majd, amikor hazajövök. De azért kértem a sógort, menjen már el, tájékozódjon. Ekkor ismertük meg a valódi szándékot.
Rácz István hangjában először érzek indulatot.
– Öt generációra visszamenőleg a földből élünk. Amiről csak én tudok. Érti, ugye?
A rendszerváltás után ugyanazt a földet kapták vissza, mint amit az őseik műveltek. A terület átlagos értéke 19 aranykorona fölötti, tájékoztatott később Laposa János, de van rajta még értékesebb is. Nem Rácz gazda az egyetlen Madocsán, aki 140(!) mázsa kukoricát is betakarított már egy hektárról.
– Hazudoznak összevissza, ez a helyzet. Azt írják például, hogy belvizes a terület. Belvizet a bánya tervezett területén még nem látott senki. Bementem a polgármesterhez, és mondtam, azt sem tudja a falu, milyen merénylet készül ellene. Mindenféle bálokról, frincfrancról lehet olvasni a helyi újságban, de erről semmit. Hát miféle tájékoztatás ez?
– Nem tudom, hogy mi lesz – sóhajt fel Gelencsérné Tolnai Klára polgármester, miközben hellyel kínál. – Tényleg nem tudom.
Két tűz közé került. Minél többet beszélgetünk, annál inkább ez a benyomásom.
– A Bet-Bau Kft. tavaly augusztusban kérelmet nyújtott be. Azt szerették volna, ha az önkormányzat azt a 139 hektárt mezőgazdasági területből bányatelekké minősítse át.
– Mit mondtak, miért?
– Mert kavicsbányát szeretnének nyitni.
– Mire a testület?
– Átminősítette a területet.
– Akkor tehát nincs akadálya…
– De van. Néhány hét múltán visszavontuk az átminősítő határozatot.
Hogy közben mi történt? Hazaérkezett Rácz István, bement a polgármesterhez, és letett az asztalra háromszáz tiltakozó aláírást. Fél nap alatt gyűjtötte össze a gazdatársaival.
– A visszavonó határozatról értesítettük a céget, és azt gondoltuk, hogy az ügy ezzel le is zárult.
