- Nem titok, hogy fiatalon hitt a kubai forradalomban és a kommunizmusban. Mikor kezdtek kétségei támadni?
- Hosszú folyamat volt. Kamaszkoromban katonai iskolába jártam, s az első sokk akkor ért, amikor életemben először elhagytam a szülővárosomat, Santa Clarát, és 1980-ban Havannába utaztam. Akkor zajlott a Marieli válság, amikor kubaiak tömegei kértek menedéket a perui követségen, majd 125 ezren menekültek el az országból. Először tettem fel magamnak a kérdést: miért akarnak ennyien elmenni Kubából? Addig azt hittem, hogy tökéletesen működik az ország. Aztán Angolába küldtek, és ott személyesen láthattam, hogy a kubai kommunista erők milyen kegyetlenek. Ekkor újabb kétségeim támadtak. Végül a Szovjetunióba küldtek, amit akkoriban a paradicsomként festettek le nekünk. Tambovban állomásoztam, ami egy kommunistaellenes régió volt, gyakoriak voltak a lázongások. Láttam, ahogy katonák nőket erőszakoltak meg, fiatalokkal végeztek. Ott lettem antikommunista, de katonaként nem mertem megosztani senkivel a nézeteimet. Szerencsére gyakorlatozás közben balesetet szenvedtem, hazaküldtek és leszereltek. Végül 1989-ben, Arnaldo Ochoa kivégzésekor „szakítottam” hivatalosan a kubai kormánnyal, azóta tart a nyílt szembenállás.
- Milyen az élet ellenzékiként Kubában?
- Ami engem illet, a hatóságok eleinte azt akarták, hogy spicli legyek, de amikor látták, hogy ez nem fog menni, kezdődött a fizikai agresszió, a kínzások és a verések, ahányszor csak letartóztattak valami miatt. Akkoriban azt akarták kiprovokálni, hogy emigráljak. De nem mentem, úgyhogy hosszabb időszakokra börtönbe csuktak, köztörvényes bűnözők közé. A katonai múltamnak hála túléltem a börtönt. Mióta az Európai Unió 2010-ben nekem ítélte a Szaharov-díjat, a kormány stratégiát váltott, és kommunikációs háborút folytat. Megpróbálják hitelteleníteni a személyemet, az éhségsztrájkjaimat. A bántalmazást azonban már kerülik, még akkor is, amikor őrizetbe vesznek. De az ellenzékiek többségének más sors jut. Az Asszonyok Fehérben tagjait hetente megverik. Jelenleg 146 politikai fogoly van börtönben.
- Tart még az éhségsztrájkokat?
- Ha a kormány okot ad rá, akkor nem fogok habozni, és ismét éhségsztrájkba kezdek. Kész vagyok éhen halni.
- De ha meghal, hogyan szolgálja az ügyet, amire feltette az életét?
- Ha ez bekövetkezne, az olyan foltot ejtene a kubai rezsim imidzsén, amelyet sosem tudnának helyrehozni. De rajtam kívül is sokan vannak, akik keményen dolgoznak az ellenzék soraiban. Mi mind Isten kezében vagyunk.
- Mit gondol, a közeljövőben lesz változás? Fidel Castro 2016-ban meghalt, Raúl Castro pedig ígéretet tett, hogy idén távozik az elnöki székből.
- Nagyon érdekes időszakot élünk most Kubában. Sokan azt hiszik, azért, mert Fidel Castro meghalt. De nem értek ezzel egyet. Azért egyedi a mostani helyzet, mert 60 éve most először nem szívesen látják a kubaiakat az Egyesült Államokban. Az elmúlt évtizedekben a kubai kormány a társadalmi robbanásokat megelőzendő az USA-t használta szelepként, oda menekülhettek, akiknek elegük volt a rendszerből. De amióta Barack Obama véget vetett az ezt lehetővé tevő „száraz láb-nedves láb” politikának, a kubaiaknak már nem olyan könnyű legálisan letelepedni Amerikában. A washingtoni adminisztráció intézkedései miatt pedig a marielihez hasonló tömeges migráció egyenesen ellenséges cselekedetnek minősülne. Ennek eredményeképp Kuba most olyan, mint egy kukta. Egyre nagyobb a nyomás, és egyszer csak bekövetkezik a robbanás. Ha a rezsim fő politikai-gazdasági szövetségese, Venezuela teljesen összeomlik, Kubában is leáll majd a gazdaság, fennakadások lesznek a közlekedésben, az áramellátásban. Ekkor bekövetkezik egy társadalmi robbanás.
- Meglehet, de a kubai emberek jó ideje elfordultak a politikától, fásultan figyelik, hogy mi történik. Nehéz elképzelni, amit most elmondott. A többség nem azon fáradozik, hogy megdöntse a rezsimet, hanem azért küzd, hogy a jobb élet reményében elmenjen az országból.
- Ez igaz, de most már nincs nagyon hova menni. Guyanába, Trinidad és Tobagóba, meg néhány más országba lehet már csak könnyen utazni egy kubai állampolgárnak. Szerintem még idén ezek a lehetőségek is bezárulnak. S amikor nem lesz hova menni, az emberek majd követelni fogják a jogaikat, s a kormány kénytelen lesz tárgyalni. Van egy másik forgatókönyv, amit még el tudok képzelni: minél inkább teret nyernek Kubában a privát vállalkozások, a magánzóknak annál nagyobb politikai hatalmuk lesz. S ekkor a társadalom elindulhat az átmenet irányába. Ha bekövetkezik a gazdasági átmenet, akkor azt egy politikai követheti.
- Mit gondol, mikor indulhat el Kubában egy demokratikus rendszerváltás?
- Szerintem három-hét éven belül. Több olyan esemény is zajlik jelenleg, amelyek ezt vetítik előre. A történelmi vezetői generáció lassan kihal Kubában, minden héten meghal egy-két legendás figura. Aztán ott vannak a venezuelai események. Illetve, ha megnézzük, egész Latin-Amerikában visszaszorult a baloldal. A geopolitikai történések hatással vannak a totalitárius kubai rezsimre. Bárcsak megérném a demokráciát, még ha a börtönből is. 60 éve élünk diktatúrában. Már maguk a vezetők sem hisznek ebben az egészben.
1962-ben született Santa Clarában. Katonai pályára készült, ám egy baleset miatt leszerelték. Pszichológus lett belőle, majd pedig “főállású” ellenzéki aktivista. Több éhségsztrájkot is folytatott az elnyomás ellen, egészségi állapota emiatt igen megromlott. 2010-ben neki ítélték az Európai Unió legrangosabb emberi jogi díját, amelyet Andrej Szaharovról neveztek el. 2016-ban tagja volt annak az ellenzéki csoportnak, amellyel a Havannába látogató Barack Obama tárgyalt. Jelenleg is Kubában él.
*Az interjú a genfi emberi jogi csúcson készült.
