A február 25-i hódmezővásárhelyi eseményt követően teljesen egyértelművé vált, hogy a parlamenti választásokig már nem lesz igény és lehetőség a gazdasági programok ütköztetésére, az eltérő szakmai álláspontok megvitatására. Nyilvánvalóvá vált: egyetlen kérdésre szűkült az április 8-i – erősen népszavazás jellegű – döntés, nevezetesen arra, hogy a következő négy évben ki lesz az úr a házban, az országban.
Február 27-én rövid időre örömmel töltött el, hogy a nemzetgazdasági miniszter nyilatkozatában a foglalkoztatás helyzetéről beszélt. Megemlítette, hogy 4 millió 436 ezer ember dolgozik az országban, a foglalkoztatási ráta javul, a munkanélküliek száma 174 ezerre (3,8 százalék) csökkent, és a külföldön dolgozók száma 19 ezerrel mérséklődött. Itt egy kicsit meghökkentem (később elkomorultam), mivel – a bonyolult és bizonytalan statisztikai számbavételi szabályok, valamint a külföldön dolgozók munkavállalásának eltérő jellege miatt (ingázó vagy családostul kitelepült) - még soha senki nem tudta pontosan megmondani, hogy hány honfitársunk vállal munkát a határokon túl. Forrástól függően 300 ezertől 600 ezerig terjed a skála, ami azért elég tág intervallum ahhoz, hogy valaki a 19 ezres hazatérési értéket ilyen magabiztosan bejelentse. Mennyiből is? Egyébként ennek a folyamatnak az ellenkezőjét látszik igazolni a SOTE Magatartástudományi Intézetének friss vizsgálati eredménye, miszerint az ötöd- és hatodéves orvostanhallgatók 38,1 százaléka (négy orvosegyetem diákjait kérdezték) kijelentette, hogy a diploma megszerzését követően el akarja hagyni az országot.
A miniszteri közlemény azt is kiemeli, hogy hogy a munkanélküliség nálunk a negyedik legalacsonyabb az unióban. De felhívom a figyelmet arra, hogy az álláskeresési támogatás (régen munkanélküli segély) időtartama mindössze három hónap. Ezt a legjobb esetben nyíltpiaci munkahelyre való visszatérés követ, kevésbé kedvező helyzetben közfoglalkoztatás, legrosszabb megoldásként szociális ellátás (segély) és/vagy – kikerülve a regisztrációból - a „csellengés” következik.
Ugyanezen a napon a Magyar Időkben a Takarékbank elemzője kijelentette, „a magyar gazdaságnak továbbra is közel 600 ezres munkaerő-tartaléka van”. Rövid matek következik: van pontosan 174 ezer álláskeresési támogatáson lévő személy, van kb. 170-180 ezer közfoglalkoztatott, és létezik 200-250 ezer olyan honfitársunk, akinek bejelentett állása, közmunkás státusza és munkanélküli segélye nincs. Így jön ki, csak így jöhet ki az elemző által közzétett, a munkaerő-tartalékra vonatkozó cca. hatszázezres szám. (Remélem, hogy a külföldön dolgozókkal nem számolt az elemző.) Ha ezeket az adatokat is figyelembe vesszük, akkor már nem olyan vonzó az európai szinten előkelő helyezést biztosító 3,8 százalékos munkanélküliségi ráta, hiszen a valós helyzetet hitelesen mutató érték ennél jóval magasabb, azaz sokkal kedvezőtlenebb.
Érdemes lett volna arról is beszélni, hogy a közfoglalkoztatottak jelentős hányada (egyes becslések szerint 15-20 százaléka) teljes állásnak megfelelő feladatokat lát el állami vagy önkormányzati szervezeteknél, elsősorban kulturális intézményeknél. Garantált bérminimum (bruttó 180.500 forint) helyett garantált közfoglalkozatási bért (bruttó 106.555 forint) fizetni egyébként sem túl elegáns dolog, de főként akkor nem, ha a 3-4 hónapja elbocsájtott könyvtárost, kulturális menedzsert, rendezvényszervezőt stb. teljes munkaidőben visszafoglalkoztatja korábbi munkáltatója, így az előző kereseténél jóval kevesebbért ismét alkalmazza. Ne feledjük: számos munkavállalót érintő, megalázó és diszfunkcionális gyakorlatról van szó, amiről illene szólni, ha foglalkoztatási kérdésekről értekezünk. De arra sem ártana kitérni, hogy az ország keleti megyéiben (Szabolcs, Borsod) az összes foglalkoztatotthoz viszonyítva a közfoglalkoztatottak aránya több mint 10 százalék, míg ez az érték az Észak-Dunántúlon 1-3 százalék között mozog. Szabolcsban 30 ezer, Borsodban közel 30 ezer a közfoglalkoztatottak száma, ami azt jelenti, hogy e két megyében él az ország összes közfoglalkoztatottjának egyharmada.
Tisztelettel tudomásul veszem, hogy finisébe érkezett a választási kampány. Mindenki „lő” mindenkire, a józan megfontolás, a kímélet és a korrekt tájékoztatás igénye már régen száműzetésben van. Mégis azt gondolom: az elért foglalkoztatási eredmények bemutatása mellett indokolt lett volna néhány mondattal utalni arra, hogy az itthoni munkaerő-piaci helyzet közel sem ideális. Az alacsonyan képzettek tömegei – elsősorban a hátrányos helyzetű észak és kelet-magyarországi településeken – tétlenül vagy közmunkán várják sorsuk jobbra fordulását, míg a vállalkozó szellemű szakmunkások és a magasan kvalifikált értelmiségiek számottevő része továbbra is Budapesten és külföldön keresi boldogulását. A feldolgozóiparban, a bolti kiskereskedelemben és a kereskedelmi vendéglátásban krónikus a munkaerő-hiány, az állami egészségügyben ugyanez tapasztalható. Tényleg minden rendben?
