Vas András: A kimaradt versszaktól a hámozatlan kiviig

Petőfi, Jókai, 12 pont, Nemzeti dal, márciusi ifjak, esetleg Landerer és Heckenast, avagy Táncsics a börtönből – a többség számára a március 15-hez kapcsolódó fogalmak megegyeznek az iskolában tanultakkal. Legalábbis első blikkre, aztán némi gondolkodás után előkerülnek a saját emlékek, melyek valamilyen formában kapcsolódnak a dátumhoz – persze olyan emberek is akadnak, akiknek a nemzeti ünnep megfogalmazása is gondot okoz. Megpróbáltuk kideríteni, mit jelent március 15. az átlagember számára.

- Petőfi, egyértelműen Petőfi ugrik be elsőként – mondta Mihályfalvi László, a kaposvári Táncsics gimnázium Eötvös-díjas hajdani igazgatója.

– Oda-vissza igaz: ha azt hallom, március 15., akkor a költőre asszociálok, a nevéről pedig a forradalomra. Már csak azért is, mert kaposvári szobra nekem a revolúció megszemélyesítője: 1956 októberében másodikos gimnazistaként ott álltam a szobor előtt a tömegben, s hallgattam Tordy Gézát, aki ifjú színészként a Nemzeti dalt szavalta. Harminchat évig laktam a szomszédos utcában, akárhányszor elmentem a szobor mellett, eszembe jutott, ahogy a tömeg együtt zúgta vele: Rabok tovább nem leszünk! Pedig az osztályfőnököm megtiltotta, hogy kimenjünk a tüntetésre, mert azt mondta, fölösleges a kockázat, a szovjetek úgysem hagyják, hogy a saját utunkat járjuk.

Mihályfalvi László a magyar ünnepek közül abszolút március 15-t érzi a legfontosabbnak, hiszen Petőfiék olyan dolgokat fogalmaztak meg, melyek nemcsak akkor, de most is rendkívül fontosak.

- Legalábbis azok számára, akik megéltek olyan időket, melyekben nem teljesültek a 48-as értékek – jegyezte meg. – Sajnos ma is akadnak olyan követelések, melyek abszolút aktuálisak: ilyen a sajtószabadság, elég, ha megnézem a megyei sajtót…

A Nemzeti dal jutott eszébe elsőként Sarkadi Kiss Jánosnak, a kaposvári Csiky Gergely Színház művészének az ünnepről.

- Úgy 16-17 éves lehettem, amikor Sarkadon a városi ünnepen én szavalhattam el a verset – idézte fel a művész. – Rengetegen voltak, mellettem a színpadon a 2-es számú általános iskola énekkara állt, köztük több kisgyerek. Mondtam a verset, éreztem, hogy megfogtam az embereket, egyértelmű a siker, s amikor elmondtam utoljára, hogy Rabok tovább nem leszünk!, egy pillanatra meg is állt a levegő. Olyan taps előtti levegő volt, így szépen hallatszott, hogy az énekkarból az egyik kiskölyök megjegyezte: kimaradt az utolsó előtti versszak…

Orth Tomas számára furcsa kettősséget jelenthetne a 48-as pesti forradalom ünnepe, hiszen 56-os emigráns magyar apa és osztrák anya gyerekeként Bécsben nőtt fel, ám úgy két évtizede Magyarországon él, s természetesen magyar állampolgár is.

- Otthon nem beszéltünk ilyen dolgokról – magyarázta -, apám, aki átélte a II. világháború utáni meghurcoltatást és 56-ot, azt mondta, intelligens ember nem gondolkodhat ennyire nemzetien: ami az egyiknek ugyanis ünnep, az a másiknak gyász. Szerintem a 21. századi Európában már nem is lehet igazán nemzetien gondolkodni. Ausztriában nem is ilyen kardinális kérdés 1848: persze tanultunk az I. és a II. bécsi forradalomról, de nem tartják olyan fontos eseménynek őket, mint Magyarországon március 15-öt. Ott sokkal kevésbé kapaszkodnak a múltba, persze akadnak például a K. und K. korszaknak kedvelői, de senki sem gondolkodik Nagy-Ausztriában, senki nem bánkódik, mert nem az övék Mexikó. Nekem március 15. a tavasz kezdetét jelenti: az első sétát a Margitszigeten, vagy éppen az első vitorlázást a Balatonon. Anno Bécsből ilyenkor mentünk le először a Balatonhoz, Máriafürdőre, vízre tettük a hajót, és kivitorláztunk.

Gabi és Hanga szakiskolások, s csak hosszas unszolásra voltak hajlandóak válaszolni. Elsőként akkor is azt kérdezték, az idén milyen napra esik az ünnep.

- Csütörtökre? – komorodott el Hanga. – Akkor hiába lesz szünet a suliban, nem lesz buli a Chrome-ban!

- Talán szerda este! – reménykedett Gabi, majd közölték, a világon semmit nem jelent nekik március 15., leszámítva a kötelező iskolai ünnepséget. – Tudom, hogy volt Petőfi, meg Arany, meg Kölcsey, meg Ady, de nem érdekelnek. Tök rég volt, azóta minden megváltozott.

- Képzeld, milyen képeket posztolna Petőfi az Instán! – nevette el magát Hanga, majd hozzátette, egy szelfit azért biztos megcsinálna a költővel…

- Záborszky Alajos – vágta rá ezzel szemben kérdésünkre Tóth György várdai falugondnok. – A forradalomig a Záborszky-családé volt a falu, Alajos pedig képviselőként részt vett az áprilisi törvények kidolgozásában, sőt, ő volt annak a debreceni országgyűlésnek a jegyzője, mely kimondta a Habsburgok trónfosztását. Minden évben megkoszorúzzuk a sírját itt, a temetőben.

Tóth György emellett a kokárdát is kitűzi minden évben, ennek ellenére az ünnep ma már kevesebbet jelent neki, mint a rendszerváltás előtt.

- Akkor munkanap volt, de valahogy mégis jobban megfogta az embert – magyarázta. – Ment mindenki dolgozni, és a szembejövőkön ott volt a kokárda, s ez egyfajta összetartozást jelentett. Ma viszont a politika rendre belepiszkít az ünnepbe, s így már nincs olyan bensőséges hangulata.

Tobias Wilnecher a 2000-es évek eleje óta él Magyarországon egy dél-balatoni településen, s amióta nyugdíjba ment, csak ügyeit intézni jár haza, a stájerországi Grazba.

- Természetesen tudom, mit jelent a magyaroknak március 15. – állította -, s tudtuk anno Ausztriában is, hogy a magyaroknak ez ünnep. Főleg a nyolcvanas évek végétől, mert miután munkaszüneti nap lett Magyarországon, elözönlötték a boltjainkat. Akkoriban egy Billában dolgoztam, a főnökeim külön készültek március 15-re, nyolc-tízszeres árukészletet halmoztak fel, mert tudták, borzalmasan nagy lesz a forgalom. Mi külön prémiumot kaptunk, ha sikerült levezényelni a rohamot. Elképesztő, mennyit vásároltak a magyarok: olyat még sohasem láttam korábban, hogy valaki egy teljes bevásárlókocsi banánt toljon ki a parkolóba. Ahogyan olyat sem, hogy hámozatlanul eszik a kivit…