Falstaff-cirkusz

Publikálás dátuma
2018.03.09 06:46

Fotó: /
Verdi öregkori remekének, a Falstaffnak a szenzációs előadásával folytatódott a Fesztiválzenekar operabemutató sorozata a Müpában. A zenekar, a nemzetközi énekesgárda és a rendezők világszínvonalú előadást produkáltak.

Fischer Iván a kísérőfüzetben elmondta, hogy a szereplők jelmezei az utolsó kép kivételével a Fellini-filmek világát idézik. Fellini világában pedig – tegyük hozzá - kiemelt szerepet játszott a cirkusz, és annak emblematikus szereplője, a bohóc. A clown, aki az ember karikatúrája gyermeki és állati, pofozói és pofozotti minőségében – mondja a nagy filmrendező. És szavai mintha pontosan illenének Falstaffra, aki a végén a nagy megveretés után leszűri a tanulságot, amivel e többiek is egyetértenek: bolondok az emberek, nevetnek egymáson, de mi jobbat tehetünk, mint hogy nevetünk, és az nevet igazán, aki a végén nevet. Az operaelőadások általában a rendezéssel hívják vívják ki gyakran a nézők ellenkezését, az ilyen hangversenytermi bemutatók viszont kevesebb teret engednek a rendezők uralmának, a zenére irányulhat a figyelem. Ennek a színrevitelnek azonban az volt a legfőbb erénye, hogy a tisztán hangversenytermi és a színházi elemeket úgy vegyítette, hogy az eredmény egy magasabb minőség lett. Annak ellenére, hogy a fő díszletelem, egy kifutószerű emelvény, ketté, illetve háromfelé osztotta a zenekart, a zenei megszólalás egyik fő gyönyörűsége tőlük volt eredeztethető. Elől ültek a vonósok két csoportban, egészen furcsa ülésrend szerint, a színpad jobb- és baloldalára elosztva. A magasított fajárda mögött a réz- és fafúvósok foglaltak helyet, de ez a megosztottság nem érződött sem az egységes hangzáson, sem a zenekari együtt játékon, amely minden pillanatban a hűen szolgálta az opera zenei alapjainak megjelenítését.

Az énekesek mind minimum jók, de inkább kiválóak voltak. Nicola Alaimo a címszerepre termett hangjával és alkatilag is, színészi alakítása fenomenális volt. Ellenfele, Tassis Christoyannis Ford szerepében egyenlő társ volt, hangban és játékban is. Az intrikus hölgyek között nagyon jó volt Eva Mei, kitűnt a mezzoszoprán, Yvonne Naef, de Laura Polverelli is ott volt szerepében, bár egy az alkatára jobban illő jelmezt megérdemelt volna. Az ifjú szerelmespár hölgytagja, Sylvia Schwartz szépen énekelt, noha hangja kissé gyengébb volt a többiekénél, Xabier Anduaga pedig nagyszerűen bánt kissé éles tenorjával. A kisebb szerepek alakítói is jól énekeltek és komédiáztak. De az igazi élményt az adta, hogy egy olyan összjáték folyt a színpadon, amelynek mindenki szereplője volt: játszotta a fogadós –néma – szerepét a karmester, az utolsó, éjszakai erdei jelenetbe beszálltak „tündérként” a zenekar tagjai: fejükre világító fejéket téve hegedültek, csellóztak, sőt meseszépen énekeltek a hölgyek a kórusban, ott hagyva hangszereiket, kilépve a valódi színjáték térbe is. Ez a zárójelenet kidolgozottságával azonban már azt is jelezte, nem olyan nagy baj azért, ha egy operában színpadi játék is folyik, és egy olyan profi rendező, mint Gandini keze nyoma is ott van egy előadáson. Persze ez vígopera, sok olyan elem, bohóckodás akár – Falstaff több ilyet bemutatott - megengedhető, ami mind-mind kellemesen, jókedvet keltve hat a nézőkre. De a lényeg az arányokban volt, a ritka magas színvonalú zenekari játék, az egyenletesen jól teljesítő énekesek és a rendezés, amely végül mégiscsak élénk, de átgondolt színpadi mozgást követelt meg, valóban egy olyan minőséget hozott létre, amelyet ritkán látni.

2018.03.09 06:46

Ékszer, performansz, orgazmus

Publikálás dátuma
2018.09.18 14:00

Fotó: / Csortos Szabolcs
Írók alkotásai ihlették a különleges bizsukat, amelyeket Pécsett csodálhatunk meg.
Provokatív és bosszantó a pécsi Ezüstlánc Ékszergaléria egyik vitrinjének szinte valamennyi portékája. Pofátlan, szamárfület mutató, lükét játszó, kifürkészhetetlen. Politikai beállítottságtól függően persze mondhatjuk ezeket az ékszereket gyökértelennek vagy éppen böszmének is. Praktikus kuncsaftként meg funkcionálisan használhatatlannak. Mert - ugye - az ékszert mindig publikumnak szánjuk, de ki tenne társaságban a szájára olyan szájszélformájú … izét (hívjuk szájékszernek), ami nem engedi őt szájnyitni (fecsegni), vagy olyan gyűrűt, ami gyűszűszerű, vagy olyat, amiben egy csavarszög folyamatosan böki az ujjunkat, esetleg olyat, amit fogni kell, mert különben leesik, elgurul, elvész… Amúgy a vitrin tenyérben elférő, néma mutatványosai ahhoz képest, hogy ékszernek mondják magukat, végül is nem drágák, viszont ahhoz képest, hogy nincs bennük se arany, se drágakő, hát… ne tudd meg! Aki szokványos, hordható, megfizethető ékszert akar venni a boltban, az átsétál a szemközi vitrinhez, s ott választhat kedvére valót. A közönség mégis gyakran ennél a vitrinnél időz. Hiába, ilyen az ember: kíváncsi, ábrándozó, bolondos.
Vonzó az is, hogy ezeknek az ékszereknek előélete van. Jelesül az, hogy a bolt gazdája és egyetlen eladója, Bauer Gábor felkért négy írni tudót, Lackfi Jánost, Karafiáth Orsolyát, Darvasi Lászlót és Grecsó Krisztiánt, szüljenek valamit, bármit, akármit, s a szövegeket odaadta 16 menő ékszertervezőnek, hogy az írásoktól ihletetten készítsenek valamit, bármit, akármit, ami ékszer vagy annak hívható. Bauer – aki nem látszik ékszerhajhásznak: mindössze egy négyzetalakú, ébenfa berakásos ezüstgyűrű díszíti bal kezét – nem is várta, hogy köznapi viselésre alkalmas ékszereket küldjenek a felkért művészek.  - Ezek performanszok, polcra tehető kisplasztikák, mindegyiknek üzenete van – mondja ő, de azért meg akar arról győzni, hogy némelyik gyűrű vagy kitűző igenis hordható. Nem vitatkozom vele, hisz például a desszertet meg a muttercsavart formázó gyűrűk – beléjük feccolt üzenet ide vagy oda – gond nélkül ujjra húzhatók.
Egyébként az apró, belvárosi bolt nem először rendez performansz-gondolkodású sztárékszerészeknek eladással egybekötött minitárlatot. Aki nem venni jön ide, az az élményért néz be. Az egyedi dizájnú művekért, a tervezők béklyó nélküliségéért, humoráért, játékosságáért. És az itt összeverődő közösségért. A szemközti kávézóban az ékszerek kapcsán hamarosan újra míting lesz, felolvassák az ékszerkészítőknek ihletet adó írók és költők műveit. Várhatóan elhangzik majd a Szív Ernő álnéven publikáló Darvasi László egyik rövid ékszersztorija: „Egyszer egy amszterdami ékszerüzletbe betipegett egy lány – én -, és kérdezte az öreg, nagyítós kereskedőt – én -, az orgazmus ékszer-e. Igen, lányom, az orgazmus is ékszer.”

Infó:

Ezüstlánc Ékszergaléria Pécs A kiállítás nyitva: október 8-ig 

Arany-ezüst éj

Szeptember 21-én rendezik a kortárs ékszereket bemutató Ékszerek Éjszakáját 110 alkotó 42 helyszín részvételével. Az eseményhez kapcsolódó térképpel délután 4-től éjfélig lehet barangolni, személyesen is megismerkedni az alkotókkal. A sok-sok budapesti helyszín mellett a pécsi Ezüstlánc Ékszergaléria is részt vesz a programban.  

2018.09.18 14:00
Frissítve: 2018.09.18 14:00

Arcok vonzásában

Publikálás dátuma
2018.09.18 11:32

Fotó: Cirko Film/
Az iráni nagymester, Jafar Panahi életműve két részre tagolható: mielőtt eltiltották volna a filmezéstől a hazájában 2008-ban, illetve az utána következőre, amikor kényszerűségből titokban készíti a filmjeit. Mivel a „határozat” húsz évre szól, nyilván nem bírta ki, és több nagyjátékfilmet készített azóta (a Taxi Teherán még fődíjat is kapott a Berlinálén), a Három nő a legújabb. A korszaknak megfelelően ő maga is főszereplő, így az élete, a státusza is szóba kerül ebben a társadalmi drámában. Sőt, meghatározó része. Igazi abszurd élethelyzet: Panahi büntetésben és a titokban, a stáb megnevezése nélkül készült alkotásai csak hozzák a dicsőséget az iráni filmművészetnek, így magának annak az országnak is, amelyik őt el akarja hallgattatni.    A Három nő felütése igencsak figyelemfelkeltő: egy fiatal lányt látunk, aki lefilmezte azt, hogy felakasztja magát. Ezt a sajátos etűdöt a híres színésznő, Behnaz Jafari (aki Panahihoz hasonlóan önmagát alakítja) kapja meg a mobilján, így elindulnak a lány szülőfalujába, hogy kiderítsék, mi történt. Hamar kiderül: a lány – Marziyeh – életben van, ellenben a videót segítségkérésnek szánta, amit eleinte nem értünk. Majd lassan összeáll a kép: Marziyeh álma, hogy Teheránban sztár legyen, nem túl népszerű a férfiak által megalkotott szabályok szerint élő teli faluban. Mindeközben a filmben végig enigmatikusan, háttérben maradó idősebb nő karakteréről megtudjuk, hogy szintén a szórakoztatóiparban dolgozott és végül kirekesztették. Ez a film is igazi Panahi tematika, hiszen a teljes életműben végigvonul a nőt hátrányos helyzete az iráni társadalomban. Többek között ezért is tiltották el a rendezőt, de milyen érdekes, hogy Asghar Farhadi állami támogatásból készíthet szintén társadalomkritikus műveket, olyanokat, mint Az ügyfél. Az egyedüli dolog, amivel nem vagyok teljesen kibékülve, a film magyar címe, mert ez már önmagában is értelmezés. Az eredeti, Három arc, megengedi a következtetést, hogy az egyik hős maga Panahi és nem az igazából szemből sosem látott enigmatikus harmadik nőre irányul a fókusz. Infó: Három nő Forgalmazza a Cirkó Film
2018.09.18 11:32