Nevetséges volt, hogy a Egyesült Államok 23 éven át elzárkózott a Kínai Népköztársaság elismerésétől, és kitartott amellett, hogy Tajvan=Kína. (Mint tudjuk, az ENSZ Biztonsági Tanácsában majd negyed évszázadon keresztül Tajvan képviselője ücsörgött. Vétójoggal.) Kevésbé volt nevetséges, hogy a vele formálisan 1953 óta még mindig hadban álló Koreai NDK-t se ismerte el. Aztán Nixon elrepült Pekingbe, most meg Trump Észak-Koreába készül.
Nixon azzal, hogy meglátogatta Maót, de facto elismerte a kommunista Kínát. Amikor Trump Phenjanban landol majd, ugyanez történik: az, amire Észak-Korea oly mohón vágyott. Egész nukleáris és rakétaprogramja arra a hipotézisre épült, hogy kiszámíthatatlannak tartják, félni fognak tőle, és ennek a politikai-diplomáciai hozadékát betakaríthatja. Igaza lett. Mindazonáltal semmi kétségem afelől, hogy a kínaiak és az oroszok erőteljes közbenjárása nélkül a meghívó, amelyet Kim Dzsong Un Washingtonba eljuttatott, a papírkosárban fejezi be pályafutását. Trumppal is „boltolni” kellett. A kérdés soha nem az volt, akar-e a KNDK csúcsszintű kontaktust (mindig akart), hanem az, mi lesz a válasz. A válasz múlt hét végéig nemleges volt.
De mondja nekem valaki, hogy a sportnak és a politikának semmi köze egymáshoz! A világ meghökkent, amikor Phenjan bejelentette, hogy sportolói (és „szurkolói”) részt vesznek a dél-koreai téli olimpiai játékokon. Hihetetlennek tűnt, holott csak előjáték volt: lejátszották ugyanazt a „pingpong-diplomáciát”, amely egy évvel megelőzte Nixon pekingi útját. Akkor tudniillik minden előzmény nélkül meghívták az USA jelentéktelen asztalitenisz-válogatottját Pekingbe.
Mindebből körvonalazódik, hogy az észak-koreaiak nem első felindulásukban indultak el délnek, hanem már akkor létezett egy terv, s a déliek voltak a sürgönyhordók Phenjan és Washington között. Ugyanők jelentették be elsőnek Trump útitervét és azt is, hogy az Észak készen áll a nukleáris leszerelésre. (Ez utóbbiban őszintén szólva nem hiszek.)
Az Egyesült Államok amúgy is nehéz helyzetben levő, hát hogy is mondjam, ostobának tartott elnöke a semmiért nem zarándokol Phenjanba. Ha üres kézzel megy haza a mindennek elmondott Kim Dzsong Un birodalmából, kiröhögik. Ilyenformán szinte bizonyos, hogy nem nagyszájúskodik, ha már most azt mondja, hogy a KNDK fel fogja függeszteni nukleáris és rakétaprogramját.
De nem mond le róluk, ez is bizonyos. Viszont az enyhüléshez az kell, hogy a koreai vezér álljon le. Cserébe a szankciók enyhítésével, anyagiakkal, élelmiszerrel fogják kecsegtetni. Főként, ha a birodalma legnagyobb bevételi forrásáról, a fegyverexportról is lemond. De ez nem májusi téma, és a kimenetele fölöttébb kétséges.
Csináljunk akkor előzetes mérleget. Van vagy száz téma, amiben Észak-Koreának engednie kell. Kétlem, hogy egy rövid vizit alatt megteszi. Kétlem azt is, hogy egycsapásra megszabadítják a kegyetlen szankcióktól. Summa summarum: akármit visz is haza Trump, szerény véleményem szerint a KNDK szempontjából a de facto elismerés – egyelőre - mindent felülír. Ő a nyertes.
