Amit a harmadik felvonásban elő kell adnia ahhoz, hogy meglágyítsa Kharónnak, az alvilág hajósának nem létező szívét, olyan zenei intenzitású énekelni való, aminek tényleg csak kivételes énekesi adottságokkal érdemes neki indulni.
Tíz éve még olyan szerepek világsztárja volt Villazón, mint a Bohémélet Rodolfója vagy a Traviata Alfredója. 2009-ben azonban egy cisztát kellett eltávolítani – mint egy interjúban elmondta – a hangszálából. Az, hogy csomókat kell operálni énekesek hangszálairól, nem ritka. Hetven-nyolcvan százalékuknál előfordul, tette hozzá – legfeljebb senki nem beszél róla. Az ő esete a ritkábbak közé tartozott, és súlyosabb következményekkel járt. A műtét után Villazónnak újra kellett gondolnia, hogyan énekeljen, és láthatjuk: néhány év próbálkozás után repertoárjából mára eltűntek a nagy romantikus tenorszerepek, fellépései ritkábbak.
Mostanában Mozart felé fordult, nem csak énekesként. Ő a salzburgi Mozart-hét művészeti igazgatója, de rendez is operát, írt két regényt, karikatúrákat rajzol, a gyerekek pedig bohócdoktorként találkozhatnak vele. Tevékeny életet él tehát továbbra is a ma már francia állampolgárságú, mexikói születésű művész. És nyilván hangi korlátai – nagy magasságokba már nem merészkedhet – miatt olyan szerepekre is rákényszerül, amilyeneket a tíz éve a Netrebkóval duettező tenorista valószínűleg nem vállalt volna. Persze fura dolog azt mondani, valaki „kényszerül” arra, hogy énekelje az első máig ható, s szinte felülmúlhatatlanul csodálatos opera főszerepét.
Monteverdi művének Orfeusz a központja. Amit a harmadik felvonásban elő kell adnia ahhoz, hogy meglágyítsa Kharónnak, az alvilág hajósának nem létező szívét, olyan zenei intenzitású énekelni való, aminek tényleg csak kivételes énekesi adottságokkal érdemes neki indulni. Lehet azt mondani, Villazón még mindig túl sok manírt hozott Verdi és a többiek korából, de a historikusok leckéjét is kiválóan megtanulta, és bizony Montverdi zenéje bírta a túlcsorduló érzelmeket, sőt: többletet adott alakítása a szerepnek. Historizmus? A korabeli beszámolók szerint az első előadásokon a Muzsika múzsájának dallamait egy fiúszoprán adta elő, Euridicét pedig egy kispap jelenítette meg. Most mindkettőt Baráth Emőke énekelte szépen, stílusosan. Nem nagyon hallani ezekben a szólamokban fiúkat, férfiakat manapság, nem is kívánnánk a nimfát férfi által alakítva látni. Giuseppina Bridelli megindítóan és drámaian adta elő a hírnök mondanivalóját a főhősnő haláláról, a többi kisebb szerep énekese és a kórus elsőrangú volt.
Kár viszont, hogy épp az említett nagyjelenetben Kharón alakítója, John Taylor Ward, jóval gyengébb hangi adottságokat mutatott, mint amire ott szükség lett volna. Christina Pluhar nem hangszerrel a kezében, hanem a zenekar előtt állva, valódi karmesterként vezényelte a koncertszerű előadást, remekül vezette végig a szünet nélkül lezajló öt felvonást. A siker szó szerint kirobbanó volt, még egy kis ráadásra is sor került. Mindez nyilván köszönhető volt Villazónnak, de a szinte minden részletében elbűvölő előadás tőle függetlenül is jól szolgálta Monteverdi ügyét.
