Charles Gati: Magyar emlékek

Tizenéves koromban operarajongó voltam. Hetente akár háromszor is ott ültem a Magyar Állami Operaház harmadik emeletén, a szélen, a kakasülőn, néha állva nézve/hallgatva a remek előadásokat. A szinte ingyenes jegyre rá is nyomtatták a figyelmeztetést: „Erről a székről a színpad nem látható.” Így is megkönnyeztem a lírai baritonok szívtépő áriáit, elsősorban Svéd Sándort a Rigoletto második felvonásában.

Az emlékek tartósak. Sokévi szünet után a múlt héten megnéztem itt, Washingtonban Verdi Don Carlosát. A Washington Post ugyan lehúzta az előadást, de feltételeztem, hogy a kritikus nem az én primitív ízlésem szerint ítél. Engem nem érdekel a díszletek minősége, sőt az se, hogy az énekes jó színész-e vagy sem. Feminista olvasóimtól elnézést kérek, de ki hiszi el, hogy egy ifjú tenor hirtelen szerelmes lesz egy 150 kilós koloratúrába? Inkább az számít, hogy az énekesek tudnak-e énekelni. Nos, a washingtoni Don Carlos nagyon jól indult, de vártam, türelmetlenül vártam Fülöp király áriáját. És akkor jött a meglepetés. Az, hogy évtizedek óta először eszembe jutott az ária magyar szövege: „Sohasem szeretett. Nem! Szíve idegen volt...” Lelki szemeim előtt ott ült a színpadon Székely Mihály, a világklasszis, aki ezt az áriát bizony sokkal szebben énekelte. És ezt persze nem elfogult magyarként mondom.

Egy másik emlék néhány évvel ezelőtti. A Népszabadság akkori washingtoni tudósítója tudta, hogy rajongok a vízilabdáért, sőt fiatalkoromban rövid ideig ifjúsági meccseken bíráskodtam is. Nos, egyszer azt firtatta, hogy kinek drukkolok majd egy közelgő amerikai-magyar meccsen. Hát ez próbára tesz, így én. Válaszom nem elégítette ki. Jó, jó, de minek örülnék jobban, ha a magyarok nyernek vagy az amcsik? Megpróbáltam kibújni a válasz alól és – nemhiába tanítottam diplomáciatörténetet - valami olyasmit mondtam, hogy ugyan a magyaroknak drukkolok, de fájna, ha a fiatal amerikai csapat kikapna.

A tudósító ezután szép kis cikket írt, amelyből kiderült, hogy még mindig milyen érdeklődéssel követem a magyar vízilabda sorsát. Az is, hogy örömmel nyugtázom az amerikai csapat fejlődését. Ám azzal fejezte be, hogy a professzor „szíve mélyén” azért a magyar válogatottnak drukkol. Ennek így nagyon örültem. Ugyanis az, amit az ember érez, szinte mindig egyértelműbb, mint az, amit gondol, és ez az a dilemma, amit az újságíró megfejtett.

Harmadik történetem 1989-ből való. Az akkori Századvég egyik könyvem magyar kiadását készítette elő. A fordítás szerkesztője Orbán Viktor volt. Kapcsolatunkról egyszer illene írnom, arról is, milyen öröm volt megérni, hogy angolul írt könyveim eljutnak – magyarul! – a magyar olvasókhoz. Most csak egy időszerű apróságot regisztrálok, azt, hogy milyen büszkén mutatta nekem ifjú barátom (és felesége) a szerkesztőség vadonatúj Xerox másológépét. A poént az olvasó könnyen kitalálja: a gépet a Soros Alapítvány adományozta. Számomra így kezdődött a szabad Magyarország akkori története.