Azt, hogy a nép mire képes, Fico távozása már megmutatta. Szlovákia lakossága tíz évig tűrt, amikor azonban elege lett, az a miniszterelnök fejébe került
Szlovákiára ritkán vetül akkora reflektorfény, mint manapság. A szomszédban ugyanis megöltek egy oknyomozó újságírót. A szlovák történések azonban már rég nem csak erről szólnak, sőt, a kezdeti sokkból a regnáló hatalommal és annak struktúráival szemben egy korábban példátlan mértékű társadalmi mozgalom fejlődött ki. Szlovákiában súlyos politikai, legitimációs válság van, amelybe előbb két miniszter, majd a kormányfő bukott bele, és nagyon úgy fest, hogy a Smer dominálta populista-autoriter konszenzus is a végét járja.
A gazdasági fellendülést és a nyugati integrációt hozó Dzurinda-korszak vége óta Szlovákiában egyre inkább a ’90-es évekbeli meciari restauráció kezdett kialakulni, amikor is 2006-ben Robert Fico, Ján Slotával és a mesterrel, Vladimir Meciarral az oldalán átvette a kormányrudat. Noha volt egy 2010 és 2012 között tartó átmeneti jobboldali kormányzás, a Smer dominanciája töretlen volt napjainkig. Fico senkitől nem zavartatva hajtotta végre az állam elrablását, amely az állampolgárok politikai rendszerbe vetett hitének elvesztésével, állandó korrupciós botrányokkal, a szélsőséges pártok megerősödésével és a politikai közbeszédben tapasztalható minőségi romlással járt együtt.
Az első repedések 2014-ben jelentek meg a pajzson, az egyre szaporodó és egyre súlyosabb korrupciós botrányok pedig szépen lassan olvasztották el a Smer magas támogatottságát. A 2016-os kormánytöbbséget az akkor még a dzurindai értékek egyik örököseként számon tartott Híd biztosította Fico számára, kiváltva ezzel szavazóinak jogos nemtetszését. Bugár Béla arra hivatkozott, hogy kormányon féken tudja tartani a Smert, kormányzati pozícióban pedig tevékenyen tud tenni a szlovákiai magyarság érdekeiért.
Fico mindent megúszott, ám Ján Kuciak halála elindított valamit.
Ki kell hangsúlyozni, hogy egyelőre nem ismert, milyen indíték állt az újságíró meggyilkolása mögött. Roppant fontos, hogy tisztán lássunk, és mielőbb kiderüljön az elkövető kiléte és indítéka, ez azonban a történések szempontjából most nem meghatározó. Kuciak munkájának köszönhetően ugyanis fény derült arra, hogy a délolasz maffia miképp hálózta be a miniszterelnök közvetlen környezetét, és ez a fejlemény volt az a csepp a pohárban, amitől annak tartalma megállíthatatlanul kicsordult. Pozsonyban százezres tüntető tömeg jelent meg, a média és az értelmiség nagy része pedig egy emberként követelte és még követeli is, hogy a kormánynak mennie kell. Ficót a tagadhatatlan bizonyítékok, a ’89 óta nem látott társadalmi megmozdulás és a koalíció szétesésének veszélye láthatóan összetörte mentálisan. Noha a maffiaügyben érintett két közvetlen munkatársát azonnal menesztette, a vádakat mégsem volt hajlandó elismerni, és úgy vélte, hogy a szomszédból adaptált „sorosozással” (leírni is rossz) mozgósíthatja saját táborát. Rosszul kalkulált, a szlovák társadalomban nemhogy nem volt igény az ilyen hamis kommunikációra, de a mindenkire (beleértve a végig következetesen a kormány lemondatásán dolgozó köztársasági elnököt és a százezres tüntetés vélt szervezőit egyaránt) Soros-ügynökként való hivatkozás egyenesen nevetség tárgyává tette a miniszterelnököt. Kijelenthető, hogy a közvélemény-kutatási adatokat látva a Smer összeomlott. Marek Madaric kulturális miniszter, aki az ügyben legkevésbé sem volt érintett, azonnal felállt székéből, a Smer kulcspozícióban levő embere, Kalinák pedig szintén lemondásra kényszerült a Híd nyomására.
Itt térnék ki a két magyar párt, a Híd és az MKP rendkívül nehéz helyzetére. Bugárék, ha megbuktatták volna a kormányt, gyakorlatilag a létüket kockáztatják, hiszen a parlamenti küszöb környékén táncolnak, és egyáltalán nem biztos, hogy a szavazók nem bosszulják meg a Smerrel történt házasságkötést. A Hídnak korábbi arculata és vérmérséklete okán sem tűnt opciónak a kormányban maradás, Bugáréknak azonban nem is a parlamentből való kiesés jelentette a legfőbb problémát. A pártvezetés egy része ugyan felismerte, hogy morálisan vállalhatatlan a koalíció, a párt járási struktúrái viszont a régiós források elvesztése miatt élesen kiálltak a maradás mellett – jellemzően tehát a Híd magyar tagsága vonakodott lépni. Erre mondta azt Menyhárt József MKP elnök, hogy szégyenérzet van benne a Híd magyar tagságának álláspontja miatt. Ráadásul mindez a belső vívódás kommunikációs teszetoszasággal párosult.
Apropó MKP. A Fidesz előre tolt bástyájaként üzemelő, nem teljesen szuverén MKP végig következetesen a kormány megbuktatása mellett érvelt, amíg Orbán Viktor rendkívüli tapasztalata okán fel nem fedezte a „sorosista erőket" (ha létezik ilyen szó) a szlovák tüntetések mögött. Mi más lehet a kézenfekvő magyarázat, mint hogy Soros meg akarja dönteni a bevándorlás-ellenes Fico-kabinetet? Nos, Orbán ezzel nemcsak magát tette nevetségessé a szlovák közbeszédben, és nem csupán szégyenérzetet váltott ki a szlovákiai magyar közgondolkodókból (a jobboldalon is!), de Menyhárt Józsefet is kínos magyarázkodásra kényszerítette, tönkretéve mindazt a következetes politikát, amit az MKP egyébként végig folytatott.
Orbán lépéséből több dolog is következik. Egyrészt a Fidesz semennyire nem veszi figyelembe szövetségesei (gondolok itt az MKP-ra) érdekeit, ha belpolitikai tőkét kovácsolhat egy ország tragédiájából, másrészt Menyhártékat is az Orbánhoz való viszony újragondolására sarkalhatja. Ismerve a viszonyokat, feltételezhető, hogy a párt előretörésének eddig is nagyrészt az orbáni „védőháló” volt az akadálya.
Kalinák egyébként hihetetlenül nagy túlélő, 2006-os hivatalba lépése óta szinte nem volt olyan év, amikor ne lett volna valamilyen Kalinák-ügy. Fico azonban mégsem engedte el a belügyminisztert, hiszen az a rendőrség kézi vezérlésével a gyanús ügyek feltárásának elsimításában nélkülözhetetlen volt. Kalináknak köszönhető leginkább, hogy Szlovákia következmények nélküli ország lett. Vagyis volt.
A Híd ugyanis megszülte a döntést, mely szerint előrehozott választásokat kell kiírni. Ekkor azonban Fico lépett. A miniszterelnöknek nem volt veszíteni valója, és másnap bejelentette lemondását, amennyiben ezzel egyben tudja tartani a kormánykoalíciót. És csodák csodájára Bugár Béla elfogadta az ajánlatot.
A Híd feje ezzel nem csupán a társadalom rosszallását váltotta ki, de egy nappal korábbi saját álláspontjával is szembe ment, és a rajta ezt számon kérő újságírókat és az erre rámutató elemzőket politikai és szakmai analfabétának titulálta. A helyzet válságos, hiszen a Hídtól egyértelműen elforduló magyar értelmiség számára az MKP sem elfogadható alternatíva, s ha mindez visszaköszön a választók akaratképzésében is, akkor képviselet nélkül maradhat a kisebbség.
A kormány tehát marad, és egyben Fico is, hiszen aki számára egy percig is kérdéses lett volna, hogy a smeres propagandát következetesen követő új miniszterelnököt, Peter Pellegrinit Fico fogja irányítani a háttérből, az Fico sajótájékoztatóján megbizonyosodhatott róla. A veszíteni nem tudó volt miniszterelnök ugyanis széles mosollyal mondta bele a kamerába, hogy ő bizony a háttérből kívánja szervezni a pártot a továbbiakban. A választók ugyanakkor nem ilyen könnyen átejthetők.. A több tízezres tüntetések a hétvége folyamán sem értek véget, és a választópolgárok egyre erőteljesebben követelik a smeres rezsim bukását.
Azt, hogy a nép mire képes, Fico távozása már megmutatta. Szlovákia lakossága tíz évig tűrt, amikor azonban elege lett, az a miniszterelnök fejébe került. A történések főszereplői épp ezért nem Fico vagy Bugár, nem is a köztársasági elnök vagy az ellenzék, hanem az a mozzanat, ahogy a korábban csendben szunnyadó tömeg miképp söpri el a magát minden fronton bebetonozó, arrogáns , autoriter és korrupt rendszert, egyik napról a másikra. A közvélemény-kutatási adatokból világosan látszik, hogy – ha formálisan kitart is a következő választásokig – a Smer rendszerének vége.
Hogy forradalomnak nevezhető-e, ami történik, egyelőre vita tárgya. Az idő majd eldönti.
