Rédei Judit: Arany, ragyogás - szex és skandalum

Publikálás dátuma
2018.03.24. 08:10

Lehet, hogy a művészet áldozatul esik az új erkölcsi normáknak? Turistahivatalok, reklámfelületek kezelői, és az erkölcs jegyében öntevékeny csoportok cenzúrázzák a műalkotásokat, és pillanatnyilag nincs józan válasz arra, hogyan kell kezelni a jelenséget. Egyelőre csak rácsodálkozunk a hírekre, például arra, hogy a londoni metróból kiűzték az Egon Schiele műveket bemutató plakátokat, hogy Gioconda mellét elhomályosították az interneten, vagy a Facebook akciójára, amely letiltotta egy művészetrajongó profilját, miután posztolta Courbet "A világ eredete" című képét.

Egon Schielére és Gustav Klimtre emlékezik idén több tekintélyes múzeum világszerte: a két művész halálának centenáriuma ad apropót a tematikus kiállításoknak. A bécsi Albertinában már az elmúlt évben megcsodálhatta a publikum azt a válogatást, amely azután a moszkvai Puskin Múzeumban vendégeskedett, majd idén februárban Bostonba utazott, hogy ott kápráztassa el a két osztrák alkotó konvencionálisnak semmiképp nem mondható művei iránt érdeklődőket. A Museum of Fine Arts-beli (MFA) kiállítással egy időben, az osztrák fővárosban, a legtekintélyesebb Schiele gyűjteménnyel rendelkező Leopold Múzeum is jubileumi összeállítással lepte meg a közönséget.

A tárlatok helyett azonban egészen másra figyel mostanság a közvélemény. Az Egon Schiele életvitelét bíráló, „züllöttségét” tükröző műveinek eltakarására biztató hangadók elnyomják a valós művészi értékekre érzékeny kritikusok véleményét. A zűrzavarban Klimtről már szó sem esik, pedig a két művész nagyon is összetartozik, barátként és alkotóként is, csakhogy míg Klimt művei szalonképesnek számítanak, a szó szoros értelmében is, addig a tabukkal nem törődő Schiele megbotránkoztat, növendéklányokról, vagy saját magáról készült aktjai valóban próbára teszik a kényes ízlést, miközben művészi értelemben tökéletesek, őszinték. Arany és ragyogás az egyik művész védjegye, míg a másiké a szex és a skandalum.

Minden a MeToo tavaly őszi színre lépésével kezdődött az USA-ban. A mozgalom a szexuális zaklatás áldozatainak képviseletét tűzte zászlajára, az ilyen ügyekről világméretű figyelemfelhívó vitákat gerjesztve. Szándékaik tisztessége vitathatatlan, ám az már kérdéses, álláspontjuk hogyan általánosítható történetesen a művészet terén. A korlátoltságot, vagy a jó erkölcs térhódítását érhetjük-e tetten a közelmúlt néhány olyan fejleményében, amelyek mindeddig nagyra tartott alkotásokra nyomtak stigmát, vállalhatatlannak, rejtegetni valónak minősítve azokat, egyben elítélve a távoli korban élő alkotót.

Tavaly novemberben több európai nagyvárosban is reklámkampánnyal kívánta beharangozni Bécs a Leopold Múzeum jubileumi Schiele-kiállítását. A tervezett megjelenést azonban London, Köln és Hamburg is "túl merésznek", provokatívnak ítélte, és az elkészült plakátok első körben kitiltattak az említett városokból. Nem lehet a londoni metró utazóit irritálni olyan alkotásokkal, mint a "Meztelen ülő férfi" (1910), vagy a "Narancssárga harisnyás lány" (1914) – szólt az egyik indoklás. Végül új plakátok készültek, amelyeken a nemi szerveket fehér csík takarta, rajta a felirat: „Sajnáljuk, ami száz évvel ezelőtt botrányos volt, az most is az."

Schiele művei talán fenyegetőek, abban az értelemben, hogy a rendellenességek, a különbözőségek elfogadásra szólítanak fel, alakjai megmutatják a gyengeségeket, a tökéletlen testeket, a parázna tekinteteket, a homoszexualitást - mindent, ami természetellenes, de mégis szép. A szabadság iránti szomjúságot tükrözik, az eltúlzott mozdulatok, a groteszk mimikák nem kínszenvedésről, vagy züllöttségről tanúskodnak, inkább az élet, az emberi test csodálatáról. A jelek szerint azonban manapság ez vállalhatatlan. A bostoni MFA kiállításrendezői például kötelességüknek érezték, hogy a falra olyan feljegyzést akasszanak ki, amely arra emlékezetet, hogy Schielét kiskorúak molesztálásával gyanúsították meg 1912-ben.

A világ eredete
Hibázott a Facebook, amikor minden figyelmeztetés nélkül lezárta Frédéric Durand tanár profilját, miután posztolta Gustave Courbet "L’Origine du monde" (A világ eredete) című képét. A hétesztendős pereskedést lezáró ítéletet, amely 25 000 dolláros kártérítés megfizetéséről is döntött, a múlt héten hirdette ki egy francia bíróság. Az érvek és ellenérvek természetesen azt taglalták, hogy a közösségi oldalakon van-e helye az ilyen, valóban a botrányosság határát érintő aktnak, egy ilyen megjelenés valóban a művészet iránti érdeklődés felkeltését szolgálja-e, vagy inkább károkat okoz szociális értelemben.
E vita részleteinél a kép története minden bizonnyal sokkal érdekesebb. Courbet festménye ugyanis hajdan Hatvany Ferenc gyűjteményt gazdagította, a művész több más alkotásával, így az ugyancsak világhírű. kalandos sorsú "Femme nue couchée"-val (Fekvő női akt) együtt, és ahogy a báró kollekciójának java, e két mű is eltűnt a világháború útvesztőjében. A Facebook tűréshatárát átlépő aktról tudni lehet, hogy 1866-ban egy török diplomata, Khalil Bey rendelhette meg, majd két év múlva értékesítette, miután szerencsejátékon elvesztette minden pénzét. A kép 44 évre eltűnt, majd 1912-ben bizonyos Madame Viale a párizsi Bernheim-Jeune galériának ajánlotta fel. 1913-ban vette meg Hatvany az alkotást a galériától. A fekvő női akt pedig Paul Cassirer, berlini képkereskedőtől került a Hatvanyhoz, aki 1942-ben megérezve a veszélyt, gyűjteménye egy részét megpróbálta biztonságba helyezni, így az aktok bankszéfbe kerültek, onnan pedig a háború végén az oroszok, de nem a hivatalos megbízottak kezébe. Szemtanúk állítása szerint a fosztogatók nyitott kocsival száguldoztak Budapesten "A világ eredetét" lobogtatva. 1946-ban csoda történt, egy magyarul tökéletesen beszélő szovjet tiszt felkereste Hatvanyt, és ellenszolgáltatás fejében felajánlotta néhány vászon visszaadását, köztük A világ eredetét. Egy évvel később Hatvany elhagyta az országot hivatalosan engedélyezett csomagjával, benne a csodás akttal. 1955-ben azonban eladta a képet 1,5 millió frankért Jacques Lacannak, akitől a Musée d’Orsay-ba került.
A "Femme nue couchée" még kalandosabb utat tett meg, évtizedekig nem lehetett semmit tudni róla. 2000-ben egy magát képkereskedőnek kiadó szlovák személy felajánlotta a Szépművészeti Múzeumnak, a tárgyalások azonban pénz híján eredménytelenek voltak, az eladó 800 000 dollárt kért a képért. Nem egészen világos, hogy a rendőrséget, vagy a Hatvany családot miért nem vonták be az ügybe rögtön a tárgyalások kezdetén, holott hamar felmerült a gyanú, hogy az eladó inkább maffiózó, mintsem hivatalos díler. Első menetben azt sem osztották meg az ügyet vizsgálni kezdő rendőrséggel, hogy a Hatvany család perli a múzeumot Courbet képeiért, és a Birkózók mellett keresi ezt az aktot is. 2002-ben a szlovák férfi megpróbálta értékesíteni a Sotheby’s-nél az aktot. A kép azonban már szerepelt az Art Loss Register listáján és a Commission for Art Recovery (CAR), a háború alatt eltűnt értékek felkutatására létrejött szervezet is képben volt. Az egyezkedési kezdeményezés azonban nem volt sikeres. 2004-ben a kép birtokosa újból megkísérelte pénzzé tenni az aktot, de immár hazai földön, egy bankot is bevonva az ügybe. Egy Pozsonyban működő osztrák pénzintézet fiatal alkalmazottja jelentkezett a CAR-nál, 1,5 millió dollárt kérve a nála egy kölcsön fejében elhelyezett műért. A CAR beavatkozására a fiatal bankárt elbocsátották, a kép viszont eltűnt. Nyomozni kezdett az Interpol, az FBI és a szlovák rendőrség is, utóbbi arra hivatkozott, hogy a magyar hatóság nem informálta őket arról, hogy lopott lenne a kép. A CAR jóvoltából az ügy végül olyan sajtónyilvánosságot kapott világszerte, hogy a kép birtokosa számára nyilvánvalóvá vált, reménytelenek eladási szándékai. 2005-ben hosszas alku eredményeképpen a CAR néhány százezer dollárt fizetett az aktért, és elállt a feljelentéstől, a család pedig Bécsben birtokba vehette örökségét.
De hogyan került a "Femme nue couchée" Szlovákiába? Ez már valóban regényszerű. 1945-ben egy szovjet tiszt vonatozott hazafelé, bőröndjében Courbet képvel, és nem mellesleg egy Pesten szerzett súlyos vérbajjal. Szlovákiában kerítettek számára egy orvost, akinek a sikeres kezelésért az akttal fizetett a derék katona.

Ám a hiteles történet szerint, aminek persze nyilvánvalóan vannak pikáns részletei, a bíróság felmentette a kiskorúak megrontása vád alól. Schiele 1911 és 1915 között Wallyval, azaz Walburga Neuzillel élt szerelemben, aki megismerkedésük idején 17 éves volt. Kapcsolatuk nem tetszett a prűd osztrákoknak. A lány évekig modellje volt a festőnek, jó néhány kivételes alkotás őrzi szépségét. Mielőtt Wally Schielével találkozott volna, Gustav Klimt modellje volt, egyesek szerint szeretője is. Schiele és Wally elmenekült a bécsi miliőből a dél-bohémiai Cesky Krumlovba, a művész anyjának szülőhelyére. Nem fogadta be őket a kisváros sem, a helyieket megbotránkoztatta életstílusuk, és azt is a művész szemére vetették, hogy tizenéves helyi lányokat foglalkoztat modellként. Ismét Bécs közelébe, Neulengbachba költöztek, ám itt is rosszul alakultak a dolgaik. A művész vonzotta a renitens, fiatalkorú lányokat, feljelentették őt és 1912-ben börtönbe került. Végül, hogy kiskorúakat rontott meg, nem bizonyították, de több mint száz rajzát elkobozták, pornográfnak minősítve azokat, és megállapították, bűnös, mert gyerekek számára is látható helyen erotikus műveket mutogatott. Három hét és három nap zárkát mértek rá, Wally végig kitartott mellette a börtönbüntetése idején. Később visszaköltöztek Bécsbe, Hietzingbe, ahol véget ért szerelmük.

Előnyös házasságot akarok kötni, írta egy barátjának, az alkalom pedig a lakásukkal szemben lévő házban kínálkozott. Középosztálybeli protestáns család leánya, Edith keltette fel az érdeklődését, amit megvallott Wallynak, aki erre elhagyta, soha többé nem látták egymást. Ekkor festette A halál és a lányka című képét. Schiele és Edith Harms 1915 nyarán házasodott össze, rövid volt a boldogságuk. 1918 februárjában meghalt a barát, Gustav Klimt, októberben pedig Edith terhesen megkapta a spanyolnáthát, ami halálosnak bizonyult, a 28 esztendős Egon mindössze három nappal élte túl az asszonyt, de még volt ideje rá, hogy megfesse a Családi portrét, meztelenül magát és feleségét, meg nem született magzatukkal.

Fel van adva a lecke a londoni Royal Academy kurátorainak, ahol még idén bemutatnak egy Schiele-Klimt válogatást. A New York-i Metropolitan Museum of Art (Met) is tervez idén nyárra egy tárlatot, amelyre Klimt, Schiele és Picasso erotikus aktjaiból válogattak, de az aktuális hangulat tükrében újra kell értékelni a képek forrását, a Scofield Thayer kollekciót - nyilatkozta a minap Sheena Wagstaff a Met modern és kortárs szekciójának elnöke, hozzátéve, hogy a falakon mindenképp irányadó feliratokat fognak elhelyezni. Egy műalkotáshoz nem viszonyulhatunk ugyanúgy, mint az élet valós jelenségeihez - figyelmeztet eközben több szakértő is.

Az ítélkezők nincsenek feljogosítva, hogy mindenki ízlését irányítsák, de a példák sokasodnak. A belga turistahivatal a barokk művészetre és a gasztronómiára koncentráló rendezvényeinek népszerűsítésére Michaelina Wautier (1614-1689) Bacchus című alkotását választotta ki, a tesztek azonban azt jelezték, hogy az amerikai közönség számára sokkoló lenne az erotikus alkotás. Egy meztelen da Vinci Gioconda több internetes portálon is elhomályosított mellekkel látható. Januárban Amerikában, egy Utah-i iskolában egy tanár Ingres, Modigliani, Boucher által festett aktokat mutatott diákjainak, azzal a szándékkal, hogy a színek tulajdonságait elmagyarázza. Egy szülő panaszára habozás nélkül kirúgták.

Wally portréja
Schiele több alkotása is restitúciós perek tárgya volt, ezek között minden bizonnyal a legbonyolultabb Wally portréját érintette. 1997-ben a képet a bécsi Leopold Múzeum kölcsönadta a New York-i Museum of Modern Art (MOMA) kiállítására. Itt robbant a bomba, a The New York Times felfedte a kép háború előtti múltját. A cikk megjelenését követően az eredeti tulajdonos, Lea Bondi Jaray, osztrák műkereskedő örökösei azonnal bírósághoz fordultak. A nyilvánosságra került szövevényes történet szerint az 1912-ben festett portré 1938-ig Lea Bondi Jaray bécsi lakásának falát díszítette. Az Anschluss után menekülnie kellett, galériáját szisztematikusan kifosztották, majd a magángyűjteményére is sor került. Friedrich Welz, egy "derék" árja műkereskedő arra kérte, "hagyja rá" a lakása falán függő Wallyt. Volt előzménye a tranzakciónak, arról is hallani lehetett, hogy Welz arra kényszerítette Heinrich Riegert, mielőtt koncentrációs táborba hurcolták, adja el Schiele-gyűjteményét. Rieger nem jött vissza a deportálásból. A háború után az amerikaiak lefoglalták Welz kollekcióját, benne Wally portréját és a Riegertől származó képeket, majd átadták az osztrák államnak. Egy bakit azonban elkövettek, Wally portréja összekeveredett a Rieger-gyűjtemény darabjaival az amerikai leltárban. A Belvedere kiegyezett a Rieger-örökösökkel a vételárban, beleértve az eredetileg Bondi Jaray tulajdonában álló művet. Miután Bondi 1946-ban felbukkant, elismerték, hogy a portrét tévesen sorolták be a Rieger-gyűjteménybe, de semmi nem történt. Később Bondi megbizonyosodott arról, hogy 1954-ben Rudolf Leopold a múzeumtól saját maga számára megvette a portrét. Bondi 1969-ben elhunyt, de az örökösök megpróbálták követni hagyatékának sorsát. Az osztrák állam 1994-ben megvásárolta Leopold teljes gyűjteményét, benne Wally portréját, megalapozva ezzel a Leopold Múzeumot, amelynek irányítását Rudolf Leopoldra bízták, aki 2010-es haláláig töltötte be a posztot. 1997-ben a portré, más Schiele művekkel, átkelt az óceánon. Tizenhárom éves jogi huzavona kezdődött. A múzeum állította, Bondi Jaray 1954-ben saját elhatározásból ejtette a képre vonatkozó igényét, de azt is bizonygatták, a kép megszerzésekor Leopoldnak nem volt tudomása arról, hogy náci fosztogatás eredményeként került a piacra. Az amerikai bíróság több mint egy évtized után, 2009-ben kimondta, a Leopold Múzeumnak elegendő ismerete volt ahhoz, hogy tudja, a kép kétes eredetű. Végül 2010-ben, alig valamivel Rudolf Leopold halála és a polgári per kezdete előtt a Bondi örökösök mintegy 20 millió dollárban kiegyeztek az osztrák intézménnyel.



Szerző

Pillantás a kilencedikről - Nyolcszáz millió

Kósa Lajos politikai halott. Az Orbán-kormány minisztere olyan helyzetbe keveredett, amelyből sem erkölcsileg, sem politikailag nem lehet kimászni. A Népszava által pénteken közzétett újabb dokumentum végképp leterítette a hajdani debreceni polgármestert, aki korábban sem állt soha erkölcs-bajnok hírében. Kósa most folyamatos hazudozásával nem pusztán lebukott, de még nevetségessé is tette önmagát. Igaz, nehéz helyzet elé állította az élet: arról kellett döntenie, hogy hülyének, vagy velejéig romlott, haszonleső, korrupt gazembernek tartsák-e. Lássuk be, nem könnyű dilemma; bármily gyorsan rávágnánk, hogy csak jobb hülyének látszani, mint bűnözőnek, azért ne feledjük, hogy mégiscsak egy miniszterről van szó, aki súlyos milliárdokért felel (haha…). Kósának sikerült olyan helyzetet teremtenie, amelyben mindkét jelzőt magára húzta.

Feltehetően a Fidesz kommunikátorainak - netán magának Orbánnak – kellett közbeavatkoznia, és megtanítania Kósát arra, hogy mit is kezdjen a sajtóval. Leginkább bújjon el előle, de ha végképp elkerülhetetlennek látszik a találkozás, akkor tagadjon le mindent, nevezze csalónak a csengeri asszonyt – akit persze már be is perelt -, és közölje, hogy minden dokumentum hamis. Még az is, amiről korábban elismerte, hogy valódi.

De, hát itt van most ez az egyértelműen hiteles okirat. Ebből az derül ki, hogy hősünk először a feleségét akarta megjutalmazni nyolcszázmillió forinttal, amit ő hitelesített is az aláírásával. Nem reklamált, nem tiltakozott, visszaküldte a tértivevényt. Hogy aztán ez a nyolcszáz milliócska – amely a jelek szerint soha nem takart valódi pénzt – miért szállt át a Kósa-mamára, azt nem tudjuk, de nincs is jelentősége. Jelentősége annak van, hogy Kósa intézkedett, közjegyzőhöz loholt – vajon miért Budapestre? – és gondoskodott a családról, egyesek szerint saját magáról is. Ez kimagyarázhatatlan, lemoshatatlan. Így tehát állapítsuk meg újra: Kósa Lajos politikai halott.

Mindannyian tudjuk, hogy normális, demokratikus országban magával rántaná a pártját és annak elnökét is, aki egyben miniszterelnök is. Normális országban nem bujdokolhatna rangját megtartva, nem futhatna a nyilvánosság elől. Ezt csakis ott teheti, ahol az elnök, aki egyben miniszterelnök, erre biztatja. Abban bízva persze, hogy az ország nagyobbik fele elől ki lehet takarni ezt az egész történetet, elegendő hozzá erre utasítani a felügyeletük alatt álló médiát. Ám bármily hűségesek is ezeknek az orgánumoknak a munkatársai, egy egész országot lehetetlen elhallgattatni, még ha Orbán, szíve szerint, ezt tenné is.

Pedig most arra lenne szükség, hogy egyszer, egy pillanatra legalább, őszintén álljanak a nyilvánosság elé, és látványosan száműzzék a magyar politikából Kósa Lajost. Ez talán adhatna némi hitelt Orbánnak és a Fidesznek.

Persze meglehet, súlyosan naiv vagyok, ha azt hiszem, érdekli őket, hogy hitelesek-e a szemünkben vagy sem. A hatalomból csak a hatalom látszik.

Szerző
Németh Péter

Pillantás a kilencedikről - Nyolcszáz millió

Kósa Lajos politikai halott. Az Orbán-kormány minisztere olyan helyzetbe keveredett, amelyből sem erkölcsileg, sem politikailag nem lehet kimászni. A Népszava által pénteken közzétett újabb dokumentum végképp leterítette a hajdani debreceni polgármestert, aki korábban sem állt soha erkölcs-bajnok hírében. Kósa most folyamatos hazudozásával nem pusztán lebukott, de még nevetségessé is tette önmagát. Igaz, nehéz helyzet elé állította az élet: arról kellett döntenie, hogy hülyének, vagy velejéig romlott, haszonleső, korrupt gazembernek tartsák-e. Lássuk be, nem könnyű dilemma; bármily gyorsan rávágnánk, hogy csak jobb hülyének látszani, mint bűnözőnek, azért ne feledjük, hogy mégiscsak egy miniszterről van szó, aki súlyos milliárdokért felel (haha…). Kósának sikerült olyan helyzetet teremtenie, amelyben mindkét jelzőt magára húzta.

Feltehetően a Fidesz kommunikátorainak - netán magának Orbánnak – kellett közbeavatkoznia, és megtanítania Kósát arra, hogy mit is kezdjen a sajtóval. Leginkább bújjon el előle, de ha végképp elkerülhetetlennek látszik a találkozás, akkor tagadjon le mindent, nevezze csalónak a csengeri asszonyt – akit persze már be is perelt -, és közölje, hogy minden dokumentum hamis. Még az is, amiről korábban elismerte, hogy valódi.

De, hát itt van most ez az egyértelműen hiteles okirat. Ebből az derül ki, hogy hősünk először a feleségét akarta megjutalmazni nyolcszázmillió forinttal, amit ő hitelesített is az aláírásával. Nem reklamált, nem tiltakozott, visszaküldte a tértivevényt. Hogy aztán ez a nyolcszáz milliócska – amely a jelek szerint soha nem takart valódi pénzt – miért szállt át a Kósa-mamára, azt nem tudjuk, de nincs is jelentősége. Jelentősége annak van, hogy Kósa intézkedett, közjegyzőhöz loholt – vajon miért Budapestre? – és gondoskodott a családról, egyesek szerint saját magáról is. Ez kimagyarázhatatlan, lemoshatatlan. Így tehát állapítsuk meg újra: Kósa Lajos politikai halott.

Mindannyian tudjuk, hogy normális, demokratikus országban magával rántaná a pártját és annak elnökét is, aki egyben miniszterelnök is. Normális országban nem bujdokolhatna rangját megtartva, nem futhatna a nyilvánosság elől. Ezt csakis ott teheti, ahol az elnök, aki egyben miniszterelnök, erre biztatja. Abban bízva persze, hogy az ország nagyobbik fele elől ki lehet takarni ezt az egész történetet, elegendő hozzá erre utasítani a felügyeletük alatt álló médiát. Ám bármily hűségesek is ezeknek az orgánumoknak a munkatársai, egy egész országot lehetetlen elhallgattatni, még ha Orbán, szíve szerint, ezt tenné is.

Pedig most arra lenne szükség, hogy egyszer, egy pillanatra legalább, őszintén álljanak a nyilvánosság elé, és látványosan száműzzék a magyar politikából Kósa Lajost. Ez talán adhatna némi hitelt Orbánnak és a Fidesznek.

Persze meglehet, súlyosan naiv vagyok, ha azt hiszem, érdekli őket, hogy hitelesek-e a szemünkben vagy sem. A hatalomból csak a hatalom látszik.

Szerző
Németh Péter