A radikális szélsőjobbal való választási együttműködés gondolatát egy tekintélyes filozófiaprofesszor vetette fel még tavaly novemberben. A meglepő kezdeményezést a pártok támogatottságának arányszámaira alapozta, és ebből vezette le, hogy a demokratikus pártok, valamint a Jobbik várható szavazatainak összeadásával a mai ellenzék megdöntheti a Fidesz illiberális, egypárti rendszerét. Javaslatát a professzorasszony azzal a tartalmi kiegészítéssel támasztotta alá, hogy „jelenleg nem bal- és jobboldal között van konfliktus, hanem azok között, akik lebontották a jogállamot, és azok között, akik szeretnék visszaállítani azt”.
Kétségtelenül fontos érv ez, de egy politikai döntéshez mindenképpen kevés. A demokratikus pártok egyértelműen el is utasították ezt a felvetést, mondván, nem lehet stratégiai súlyú politikai döntéseket kizárólag a választási matematika összefüggései alapján meghozni. A választási együttműködés ugyanis nem egyéjszakás kaland, a siker érdekében szövetséget kötött pártoknak közösen is kell kormányozniuk. A Jobbik viszont értékrendjét, céljait és világképét tekintve sokkal közelebb van a kormányzó Fidesz szelleméhez, mint a demokratákéhoz. A Fideszt és a Jobbikot gyakorlatilag ugyanaz az elitista, etnonacionalista, államközpontú vízió - mondhatni „centrális erőtér” – hatja át, s egyformán szemben állnak a fejlett demokráciák kormányzati kultúrájával és piacgazdasági rendszerével is. A demokratikus pártok és mozgalmak viszont a kormányváltásnál többet akarnak: erkölcsi és politikai rendszerváltást. A demokratikus pártok jövőképe és állam-modellje homlokegyenest ellenkezik a Jobbik és a Fidesz – közös néven a „fideszjobbik” – anakronisztikus, a hungarizmusban sarjadt szellemével és gyakorlatával.
Nem feledhetjük, hogy a mostanság „cukisodó”, azaz formailag és verbálisan a politikai közép felé húzó Vona Gábor az általa alapított „Magyar Gárda” egyenruhájában vonult be a Parlamentbe, s a fekete-egyenruhás, árpádsávos félkatonai szervezet martalócai az ő elnöksége alatt provokálták a fél országot. A Jobbik tűzdelte tele az országot a misztikus múltat idéző rovásírásos helységnevekkel. Ma már nem merülhet fel kétely a Jobbik és a botrányos neonáci internetes hecclap, a „kurucinfo” tartalmi-politikai együttműködésével és személyi összefonódásával kapcsolatban sem.
Mindeközben az egykor kőkemény liberális Fidesz fokozatos elmiépesedése is beteljesedett. Már az első Orbán-kormány is botrányosan együttműködött Csurkáékkal pl. a közszolgálati média egypárti kuratóriumainak létrehozásáért – 2010 után ugyanezt Orbán már kétharmados parlamenti pozíciójával visszaélve, a „nem rendeltetésszerű jogalkotás” keretében valósította meg. A formailag ellenzéki, ma éppen kormányváltást hirdető Vona Gábor egykor Orbán Viktor polgári köréből indult el a politikai pályáján, s útjuk csak a személyes hatalmi aspirációk miatt vált szét. A Fidesz és a Jobbik szellemi-szemléleti összetartozását látványosan igazolja a „nemzeti” jelző egyöntetűen kirekesztő használata is. A „nemzeti ügyek kormánya” a „nemzet” fogalmát ugyanúgy nem politikai, hanem etnikai értelmében használja, mint a nemzeti radikálisok; Orbán legutóbb Miskolcon gyakorlatilag lemingránsozta roma honfitársainkat is, s etnikai-fajelméleti szemléletre utal a miniszterelnök egyik munkatársának elszólása is a háború elől menekülők „biológiai és genetikai adottságaiban rejlő veszélyekről”. Nincs ezen mit szépíteni, náci beszéd ez a javából.
Nyomatékosan kell utalnunk arra is, hogy a „keresztény Magyarország” szószerkezetben a jelző kétségtelenül a „nem zsidó” kifejezést helyettesítő eufemizmus. Ma már a Jobbikhoz hasonlóan a Fidesz értékrendjében is Horthy a „kivételes államférfi”, Hóman, Nyírő, Prohászka a szellemi örökség ikonjai, Trianon a „nemzeti gyásznap”, s a fideszes hivatalosság 1956 hagyományából a baloldalnak még az emlékét is igyekszik kiradírozni. A kormánypárt és a Jobbik közös harcot vív a modern európai szellem és a legfontosabb szövetségi rendszerünk, az EU ellen. Nincs már lényegi különbség Orbán Viktor „fasisztoid mutációt” (co. Ungváry Rudolf) megvalósító rendszere és a Jobbik neohungarista, árpádsávos szellemi-politikai világa között.
A mostani választási versengés ellenére a Fidesz és a Jobbik szellemi rokonságán túl a két párt gyakorlati politikai együttműködése is eléggé nyilvánvaló. Az egyébként „gránitba vésett” Alaptörvény hatodik módosításakor – amely „különleges jogrend” bevezetésére ad lehetőséget - a Jobbik készségesen biztosította a kétharmados jóváhagyáshoz egyébként hiányzó szavazatokat.
Mindezek az érvek javarészt elhangzottak már a Jobbikkal való együttműködési javaslat kapcsán, s a kérdés nagyjából a józan visszafogottság korlátai közé szorult. De csak február 25-ig. Ezen a napon ugyanis egy korábban fideszes, konzervatív demokrata legyőzte a kormánypárt jelöltjét a hódmezővásárhelyi polgármester-választáson: méghozzá az összes demokratikus párt és a Jobbik támogatásával. A siker megrészegítette a Fidesz-rezsim megdöntéséért küzdők széles táborát, és most egyre többen azért lépnek fel, hogy az április 8-i parlamenti választásokon is hasonló politikai együttműködés valósuljon meg.
Kétségtelen, hogy a győzelem matematikai esélye ekkor lenne a legnagyobb. De e perverz politikai koordináció jószándékú (baloldali, liberális és konzervatív) kezdeményezői és támogatói sajnálatos módon figyelmen kívül hagyják azt a szempontot, hogy bárminemű országos politikai megállapodás a szélsőséges erőkkel hosszú évekig súlyos politikai szégyenfoltként tapadna rá minden demokratikus erőre. De még ha a választási matematika körén belül maradunk is, figyelembe kell venni saját - szociáldemokrata, liberális, zöld, konzervatív, stb. - demokrata híveink, felkészült szavazóink határozott és egyértelmű elutasítását; sőt meg kell hallanunk a szélsőradikálisok tiltakozását is egy ilyen feltételezett megállapodással szemben. Összességében megállapítható, hogy a ma ismert támogató szavazatok egyszerű összeadása számszerűen is bizonytalan, politikailag pedig egyértelműen kockázatos zsákutca. Felelős politikus ilyen kalandorságot nem követ el!
Igaz az az állítás, hogy jelenleg nem a bal- és jobboldal között van konfliktus, hanem azok között, akik lebontották a jogállamot, és azok között, akik szeretnék visszaállítani azt; ám a Jobbik 2018-as választási programjában a jogállam általános helyreállításáról egy gondolat sincs, s az egyébként hosszú dolgozat az Alaptörvénnyel szemben is csak egy gyengéd kritikai megjegyzést tartalmaz. A demokraták szerint viszont a Fidesz bukása utáni rendszernek és a IV. Magyar Köztársaság pártjainak minden körülmények között el kell fogadniuk az európai demokratikus normákat, méghozzá nemcsak a hatalommegosztás, a jogállamiság, valamint a fékek-ellensúlyok tekintetében, hanem az etnikai és egyéb diszkriminációk tiltása tekintetében is.
A demokrata választók tábora sokkal szélesebb, mint a diktatúra támogatóié, ám a kialakult pártstruktúra nem ezt tükrözi. A demokraták közül sokakat megtévesztett az új állampárt populista reklámszövege és félrevezető hazudozása; másokat a túlélés kényszere taszított a Fidesz táborába. A demokrata mozgalmak közös stratégiai feladata, hogy a fideszjobbik tábor megtévesztett híveit is ráébressze: Magyarországnak csak a demokratikus parlamentarizmus, a szociális piacgazdaság, az Európával közös gondolkodás és együttműködés, valamint a lakosságot szolgáló, átlátható és számon kérhető kormányzás hozhatja meg a fellendülést.
Magyarországnak történelmi fordulatra: erkölcsi és politikai rendszerváltásra van szüksége, s a demokratikus fordulat eredményeképpen minden demokrata – legyen bár baloldali, jobboldali, progresszív, konzervatív, liberális, zöld vagy bármely egyéb politikai értékrend híve –, részese legyen a győzelemnek.
A IV. Magyar Köztársaság megteremtése a demokraták történelmi feladata. A IV. Magyar Köztársaság létrehozásának érdekében nekik kell együttműködni.
