Ha az idő istene váratlanul összekuszálná a napokat, de legalábbis elvenné a nevüket, s csúfondárosan előre tenné a hétvégét, hátra meg a hét elejét, akkor is maradna egyetlen biztos támaszom, hogy megmondjam, mikor van vasárnap.
Amikor húsleves.
Olyan családban nőttem fel, amelyik nem tartott szigorú rendet, eltekintve attól, hogy este nyolckor minden gyereknek ágyban kell lennie, akkor is, ha Gojko Mitic potyog az égből, de legalábbis nyilaz és tomahawkot dobál apacs indiánként a tévében. Ám ez legfeljebb lelki traumát okozott, nem úgy, mint az esti szertartások másik, viszonylag elengedhetetlen része, a csukamájolaj, amiből ágyba bújás előtt mindig le kellett nyelni egy kanállal. Nem tudom, hány gyereket kínoztak rajtam és öcséimen kívül ezzel a borzalmas löttyel, mert akkori barátnőim többsége a vasbor gyönyöreit élvezhette, de ha módom lett volna a föld színéről bármit egy varázspálca intéssel eltörölni, a választásom bizonyosan erre a leírhatatlan ízű folyadékra esik.
Hogy mennyire igazam lehetett a berzenkedésben, azt felnőttként visszaigazolódni láttam. Arra gondolva, hogy annak idején talán én túloztam el a borzalmakat, s szüleim, akik amúgy jól látható és érezhető módon szerettek bennünket, nem vetemedtek volna a gyerekkínzás ilyen fondorlatos módjára, betértem egy gyógyszertárba, s megkérdeztem, tartanak-e csukamájolajat. Tartanak, felelte meglepetésemre a középkorú nő, de inkább afféle gyógyszeripari alapanyagként, valamilyen kenőcs részeként, s nem is emlékszik, kérte-e az utóbbi években bármikor is vásárló. Bár rémlik, akadt egy idős úr, aki rendszeresen vitte, azt mondta, nincs ennél jobb szer cipőpucolásra.
A bennem bujkáló kétkedő alaknak ez azonban nem volt elegendő, kértem hát egy flaskával, gondoltam, ha le bírom nyelni, jobban járok, mintha kapszulás halolajjal tömöm magam, mindenféle divatos kúrák jegyében.
Három fogmosással később arra jutottam, hogy gyerekkori önmagam sokkal bátrabb lehetett, vagy épp ellenkezőleg, gyáva és beszari volt, amiért nem köpte nagy ívben a csukamájolajat a padlóra, s nem monda azt, hogy ha ebből bármikor még egy mokkáskanállal belém akartok tuszkolni, veszem a piros kabátom, a nyestfarkú sapkám meg a bélelt antilopbőr bakancsomat - amivel amúgy a legjobban lehetett jegesre "sinkózni" a közeli vasútállomás átrakodó treppjét -, és úgy megyek el a nagyanyámhoz, hogy hátra se nézek.
Nagyanyám főzte a világon a legjobb húslevest, vasárnap sosem telhetett el enélkül, és ezt a szokást anyám is őrzi. Tyúkból készült rendszerint, aminek a nyakát aznap reggel vágta át a dédanyám, s egy fehér zománcozott edényben a vért szépen felfogta. Nem ment kárba, a legvégén mindig óvatosan belecsorgatták a pötyögve fővő fazékba. Nagyanyám sose adott volna nekem csukamájolajat, ha jól emlékszem, halat sem ettem náluk. Volt viszont bor, nem túl erős, inkább a sillerre hasonlító, buja oportó illattal, ha már vasat kell csiholni a "szárcsa lyányba", inkább arra szavazott volna.
Negyed pohárral, felvizezve, ahogy az gyereknépek esetében mifelénk szokás.
