Csatában

A kereskedelmi háborúnak az a sajátossága, hogy nem lehet benne semlegesnek maradni. Összefogni, tárgyalni annál inkább. Elkerülhetetlenül. Amikor Donald Trump elnök - akinek stílusát, politikai rögtönzéseit jogosan lehet a magát bölcsnek és civilizáltnak hívő Európából bírálni - eldöntötte, hogy védővámokkal óvja meg az amerikai piacot az importált acél- és alumínium árukkal szemben, szükségszerűen cselekedett. Felrúgott ugyan szabadkereskedelmi megállapodásokat, szembe is ment a piac önszabályozó képességére esküdő liberálisokkal, de kedvezett azoknak az amerikai gazdasági érdekcsoportoknak, amelyek a politikai élet perifériájáról az elnöki székbe emelték.

Amerikának lépnie kellett, ha nem akart ismét szülőhazája lenni egy olyan pénzügyinek induló, majd gazdaságiba torkolló világválságnak, amely 2008-2009-ben átírta a közgazdaságtan alapelveit. Átírta, de újat nem teremtett a régiek helyett. A második világháború végéig minden gazdasági világválság, kereskedelmi háború fegyveres konfliktusokhoz, esztelen romboláshoz, embermilliók pusztulásához vezetett. Az egy évtizede lezajlott krízis utóélete nem ilyen, bár nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy a Közel-Keleten szembenéznek egymással az amerikai és az orosz fegyverek. De ez a hadiipar próbaterepének tekintett konfliktus nem fenyeget világháborús veszéllyel.

A kereskedelmi konfliktust most nem a valóságos csatatereken vagy az óceánokon rendezik, sokkal inkább a vámhatárokon. Mellőzve a szankciókat, az embargót, a behozatali tilalmat. A korlátozás eszköze - amelynek durva mivoltához nem fér kétség - a gazdasági kiszorítás. A fő ellenség, nem nehéz kitalálni: Kína. Az az ország, amely az állami és a magántulajdon ötvözése, kiemelkedő tehetségek csatasorba állítása, a nemzetközi szabályok (jogvédelem) felrúgása árán egyre magasabb színvonalú termékeivel árasztja el a világot, de leengedi a sorompókat a külföldiek előtt. A mi hamvába holt keleti nyitásunk is - szinte észrevétlenül - most kapott igazán halálos sebeket.

Szerző
Bonta Miklós

A vásárlók paradicsoma

Kínában minden eladó, a nyitvatartási idők rugalmasak, minden árból lehet alkudni, minden cserélhető, visszacserélhető, javítható, és mindig a vásárlónak van igaza. Az Ikea hatalmas pekingi áruházában rengetegen bolyonganak, ebéd után lefekszenek aludni a pamlagokra és az ágyakra, nem szól érte senki. Ha egy készülék meghibásodik, az ember bemegy a legközelebbi szakboltba, ott az eladó csak rápillant a termékre, és ad helyette újat. A kínaiak az üzleti életben céltudatosak, nem bíbelődnek a papírmunkával. Hogy abba a boltba megy-e, ahol vette, nem érdekes, a fontos, hogy a vásárló visszatérjen. Ha egy vendéglőben nincs szabad asztal, a pincér percek alatt szerez egyet valahonnan, hozzá székeket, és már hozza is a terítéket. Az sem számít, hogy a kívánt étel szerepel-e az étlapon, egy jó szakács majd megoldja a problémát. Néha igyekeztem próbára tenni az idegeiket, de nem sikerült.

- Krumplipürét kérnék, de krumpli nélkül – rendeltem egyszer.

- Megoldható – felelte a pincér szemrebbenés nélkül. A „nem” vagy a „nincs” nem szerepel a szolgáltatások szótárában.

Elromlott az internetünk, és miután az elektronikus levelezés volt a mi szellemi köldökzsinórunk, azonnal cselekednem kellett. Hajnali kettőkor telefonáltam a közelünkben éjjel-nappal működő „Hipp-Hopp Computer Clinic and Workshop” nevű kis üzletbe, ahonnan perceken belül robogóval megérkezett Tony, a fiatal, jókedvű szerelő, hóna alatt hordozható számítógépével, övén mobiltelefonokkal. Mari szerint ugyan fokhagymaszaga volt, ami meglehetősen általános Kínában, viszont kitűnően beszélt angolul. Követhetetlen gyorsasággal bekapcsolta a gépet, majd megállapította, hogy ki kell cserélni a hálózati tápegységet.

- És van nálad tartalék hálózati tápegység? – kérdeztem.

- Természetesen van – felelte. Elővett a táskájából egy berendezést, bekötötte, a rendszer működött.

- Eredeti vagy eredeti hamisítvány? – Kínában az ilyesmit nem árt tisztázni.

- Eredeti. Ellenőrizheti a gyári számát.

Kitöltötte a papírokat, megírta a számlát. Tíz perc alatt végeztünk.

- Tíz dollár – mondta.

- És a tápegység? – kérdeztem.

- Azzal együtt.

Erről azért eszembe jutott, hogy amikor tíz évvel korábban Londonban számítógépet vásároltunk, feltételként szabták, hogy az alkalmazottjuk dugja a konnektort a falba, amiért üzembehelyezési díjként 50 fontot kért. Tony nem fogadott el borravalót, nem is tudta, mi az, és miután törzsvevők lettünk, havonta telefonált, hogy minden rendben van-e.

Miután gyakran jártunk a környékbeli „eredeti olasz” pizzériába, egyszer megkérdeztem a vezetőt, olasz szakácsuk van-e.

- Természetesen – hazudta a pincér gondolkodás nélkül. Egy téli estén házhozszállítást rendeltünk tőlük, és miután tréfás kedvemben voltam, hozzátettem, hogy csapolt sört kérnénk hozzá. Ők nem voltak tréfás kedvükben. Tíz perc múlva egy triciklin érkezett a futár, két pizzával és két korsó csapolt sörrel.

- A korsókat majd holnap visszaviszem – mondtam, azért nem kis meglepetéssel.

- Felesleges – legyintett a futár. – Ajándék.

Szerző
Odze György

Az LMP és az együttműködés

Barkóczi Balázs

Barkóczi Balázs

Hódmezővásárhely után a baloldali-liberális politikai diskurzus központi témájává értelemszerűen ismét a minél szélesebb ellenzéki együttműködés vált. Világossá lett, hogy amitől a kormánypártoknak leginkább tartanivalójuk van, az az - esélytelen - jelöltek számának csökkenése. Minél inkább hasonlítanak ugyanis a választókerületi indulási helyzetek a hódmezővásárhelyihez, annál nagyobb a kormányváltó mandátum esélye. A jelöltek számának minimalizálásából a kampány alatt inkább levonja a szavazópolgár azt a következtetést, hogy ki az esélyes, mint „a 10 millió választásszociológus országában” készülő számos „esélyes jelöltek” listából. Abból például, amelyen az - egyelőre csak hódmezővásárhelyi polgármester, így kezeljük is a helyén – Márki-Zay Péter vezette, leginkább jobboldali elismert emberekből egy sajtótájékoztatóra összeállt közösség Salgótarjánban az LMP-s jelöltet mondta ki esélyesnek. Értik, ugye? Salgótarjánban, az LMP-set. Világos.

Böcskei Balázs

Böcskei Balázs

Kezdetektől egyértelmű volt az LMP „Botka-stratégiája”: Szél Bernadették olyan feltételeket szabtak a többi ellenzéki párttal történő együttműködéshez, amelyek inkább az együtt-nem-működés irányába mutattak. Világos volt, hogy a Jobbik nem lesz partner – a pártnak a baloldal visszaszorítása legalább akkora célja, mint a kormányváltás, és teljesíthetőbb is –, de az LMP konstruktivitást mutatott; az összefogás elmaradásának árát viszont a Jobbikra akarta tolni. Mint mondtuk: a Jobbiknak eminens érdeke a baloldal vidéki bázisainak visszaszorítása, a helyi beágyazottság kizárólagosságának biztosítása, így az előbbiek jegyében mind Vona, mind Szél elégedetten állhatott fel a benzinkutas kávézgatásból. Az LMP Jobbik-diskurzusának – azaz a jobbikos erő „felmutatásának”, továbbá a "ha nem lép vissza, nincs mit tenni” magyarázatnak – eklatáns része az is, amikor Szél hangsúlyosan arról értekezik, hogy a Jobbik a legerősebb ellenzéki párt. Sajátos kijelentés ez a kampányban egy olyan politikustól, aki pár napja még Szél-kormányról és egyedüli kormányváltásról beszélt.

Ugyanakkor ez sem biztos, hogy végleges, legalábbis Hadházy Ákos maga utalt erre azon a sajtótájékoztatón, amelyen Szél az ellenkezője mellett érvelt. Az ellenzéki nyilvánosság, saját szavazóik és az ellenzéki politikai szereplők részéről is folyamatosan érzi az LMP azt a racionális nyomást, amely egy Jobbiktól mentes együttműködést és a konstruktivitás készségét kéri számon a párton. Különösképp, mert „LMP-s kérdés” leginkább Budapesten van, a fővárosban pedig nem szükséges együttműködni a kormányváltás maximalizálása érdekében a Jobbikkal.

A Republikon Intézet március 19-én publikált kutatása szerint 51 választókörzetben van esély rá, hogy a Jobbik és a baloldal az LMP nélkül is le tudja győzni a kormánypárt jelöltjét. A Márki-Zay Péter arcához kötött, fent már említett lista 5 LMP-s, 7 DK-s, 16 MSZP-P-s és 23 jobbikos esélyt azonosít. Az IDEA Intézet március elején publikált kutatása pedig azt mutatta, hogy az LMP szimpatizánsai 55 százalékban akkor is készek lennének átszavazni a baloldali összefogás esélyesebb jelöltjére, ha a párt saját indulója nem lépne vissza az adott választókerületben.

Innen nézve tehát akár még kockázatos is lehet a jelenlegi LMP-s stratégia. Legalábbis, ha Szélnek hiszünk, azaz hogy nincs több visszalépés. Szavazóik egy részénél ugyanis az LMP-s identitás nem elégséges ahhoz, hogy egy olyan jelöltre szavazzanak, akinek még csak a második helyre sincs nagyon esélye egy helyi együtt-nem-működés esetén. Gondolhatják viszont úgy az LMP-ben, hogy az országos lista és az egyes választókerületi jelöltek együtt szerepeltetése a húzóerő.

Ma még nem tudni, mire kell vélni azokat a lépéseket, amelyeket az LMP-sek tettek: jelöltjük először Kunhalmi Ágnes javára lépett vissza Budapest 15. választókerületében, majd a Jobbik irányába gyakoroltak gesztust a Kepli Lajos javára történő visszaléptetéssel. Az azonban a mai napig nem világos, hogy az első mennyire volt egyeztetett, és ha már megtörtént, mennyire kényszerítette ki a másodikat.

Mindez azonban kevés lehet ahhoz, hogy az LMP kormányváltó szándékának komolyságát igazolja és így szavazatainak maximalizását elősegítse. Ha megmarad ugyanis a Demokratikus Koalícióval vagy az ex-LMP-s Párbeszéddel szembeni averzió, ami a pártelit szemében az LMP identitásának és hitelességének referenciáit jelenti, és az LMP csupán az esélytelenebb, kevésbé biztosan nyerhető, jellemzően MSZP-s és jobbikos körzetekben vonja vissza az indulóit, akkor a mesebeli szegény lány politikai szerepét játssza el: hoz is ajándékot, meg nem is.

Van persze esély ennek ellenkezőjére is, hiszen – szemben Széllel – Hadházy Ákos társelnök úgy nyilatkozott: lehetnek még meglepetések. Ugyanakkor az még mindig nem világos, hogy az LMP milyen körzetekben, milyen stratégia mentén és kiknek a javára akar visszalépni. Vagy kik és hol lépnek vissza az ökopárt javára? Politikusaik részéről konkrét igény nyilvánosan nem hangzott el soha. Nem tisztázott, hogy ezek a visszalépések meg fognak-e történni az LMP-ből kivált Párbeszéd, illetve a DK javára is, vagy folytatódik az a stratégia, amely szerint a médianyilvánosság előtt ugyan kompromisszumkészséget mutatok, de a baloldali ellenzék számára erős és nyerhető körzetekben állva hagyom a jelöltjeimet.

Nagyon úgy tűnik ugyanis, hogy a Momentum mellett az LMP számára sem evidens, hogy a szervezet a saját „kispárti” pozícióját akarja-e megerősíteni, és ennek rendeli alá akár a kormányváltás lehetőségét is, vagy vezetői tekintettel lesznek az erősebb választói akaratra, és belátják, hogy ebben a kétes kimenetelű zéró összegű játékban ugyanannyit veszíthetnek, mint amennyit esetleg nyernek.

A Momentum és az LMP – ebből a szempontból legalábbis – a jelek szerint ugyanazon az úton jár. Egyedüli kormányváltásra önmagában egyiknek sincs esélye, de még csak a politika megújítására sem. A Momentum előtt a parlamenti küszöb, az LMP előtt meg az „LMP-s reflexek” akadálya magasodik.

Schiffer András hónapok óta csendben van, de öröksége az LMP-ben „beszél”.

Szerző