A kereskedelmi háborúnak az a sajátossága, hogy nem lehet benne semlegesnek maradni. Összefogni, tárgyalni annál inkább. Elkerülhetetlenül. Amikor Donald Trump elnök - akinek stílusát, politikai rögtönzéseit jogosan lehet a magát bölcsnek és civilizáltnak hívő Európából bírálni - eldöntötte, hogy védővámokkal óvja meg az amerikai piacot az importált acél- és alumínium árukkal szemben, szükségszerűen cselekedett. Felrúgott ugyan szabadkereskedelmi megállapodásokat, szembe is ment a piac önszabályozó képességére esküdő liberálisokkal, de kedvezett azoknak az amerikai gazdasági érdekcsoportoknak, amelyek a politikai élet perifériájáról az elnöki székbe emelték.
Amerikának lépnie kellett, ha nem akart ismét szülőhazája lenni egy olyan pénzügyinek induló, majd gazdaságiba torkolló világválságnak, amely 2008-2009-ben átírta a közgazdaságtan alapelveit. Átírta, de újat nem teremtett a régiek helyett. A második világháború végéig minden gazdasági világválság, kereskedelmi háború fegyveres konfliktusokhoz, esztelen romboláshoz, embermilliók pusztulásához vezetett. Az egy évtizede lezajlott krízis utóélete nem ilyen, bár nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy a Közel-Keleten szembenéznek egymással az amerikai és az orosz fegyverek. De ez a hadiipar próbaterepének tekintett konfliktus nem fenyeget világháborús veszéllyel.
A kereskedelmi konfliktust most nem a valóságos csatatereken vagy az óceánokon rendezik, sokkal inkább a vámhatárokon. Mellőzve a szankciókat, az embargót, a behozatali tilalmat. A korlátozás eszköze - amelynek durva mivoltához nem fér kétség - a gazdasági kiszorítás. A fő ellenség, nem nehéz kitalálni: Kína. Az az ország, amely az állami és a magántulajdon ötvözése, kiemelkedő tehetségek csatasorba állítása, a nemzetközi szabályok (jogvédelem) felrúgása árán egyre magasabb színvonalú termékeivel árasztja el a világot, de leengedi a sorompókat a külföldiek előtt. A mi hamvába holt keleti nyitásunk is - szinte észrevétlenül - most kapott igazán halálos sebeket.
