Az LMP és az együttműködés

Barkóczi Balázs

Barkóczi Balázs

Hódmezővásárhely után a baloldali-liberális politikai diskurzus központi témájává értelemszerűen ismét a minél szélesebb ellenzéki együttműködés vált. Világossá lett, hogy amitől a kormánypártoknak leginkább tartanivalójuk van, az az - esélytelen - jelöltek számának csökkenése. Minél inkább hasonlítanak ugyanis a választókerületi indulási helyzetek a hódmezővásárhelyihez, annál nagyobb a kormányváltó mandátum esélye. A jelöltek számának minimalizálásából a kampány alatt inkább levonja a szavazópolgár azt a következtetést, hogy ki az esélyes, mint „a 10 millió választásszociológus országában” készülő számos „esélyes jelöltek” listából. Abból például, amelyen az - egyelőre csak hódmezővásárhelyi polgármester, így kezeljük is a helyén – Márki-Zay Péter vezette, leginkább jobboldali elismert emberekből egy sajtótájékoztatóra összeállt közösség Salgótarjánban az LMP-s jelöltet mondta ki esélyesnek. Értik, ugye? Salgótarjánban, az LMP-set. Világos.

Böcskei Balázs

Böcskei Balázs

Kezdetektől egyértelmű volt az LMP „Botka-stratégiája”: Szél Bernadették olyan feltételeket szabtak a többi ellenzéki párttal történő együttműködéshez, amelyek inkább az együtt-nem-működés irányába mutattak. Világos volt, hogy a Jobbik nem lesz partner – a pártnak a baloldal visszaszorítása legalább akkora célja, mint a kormányváltás, és teljesíthetőbb is –, de az LMP konstruktivitást mutatott; az összefogás elmaradásának árát viszont a Jobbikra akarta tolni. Mint mondtuk: a Jobbiknak eminens érdeke a baloldal vidéki bázisainak visszaszorítása, a helyi beágyazottság kizárólagosságának biztosítása, így az előbbiek jegyében mind Vona, mind Szél elégedetten állhatott fel a benzinkutas kávézgatásból. Az LMP Jobbik-diskurzusának – azaz a jobbikos erő „felmutatásának”, továbbá a "ha nem lép vissza, nincs mit tenni” magyarázatnak – eklatáns része az is, amikor Szél hangsúlyosan arról értekezik, hogy a Jobbik a legerősebb ellenzéki párt. Sajátos kijelentés ez a kampányban egy olyan politikustól, aki pár napja még Szél-kormányról és egyedüli kormányváltásról beszélt.

Ugyanakkor ez sem biztos, hogy végleges, legalábbis Hadházy Ákos maga utalt erre azon a sajtótájékoztatón, amelyen Szél az ellenkezője mellett érvelt. Az ellenzéki nyilvánosság, saját szavazóik és az ellenzéki politikai szereplők részéről is folyamatosan érzi az LMP azt a racionális nyomást, amely egy Jobbiktól mentes együttműködést és a konstruktivitás készségét kéri számon a párton. Különösképp, mert „LMP-s kérdés” leginkább Budapesten van, a fővárosban pedig nem szükséges együttműködni a kormányváltás maximalizálása érdekében a Jobbikkal.

A Republikon Intézet március 19-én publikált kutatása szerint 51 választókörzetben van esély rá, hogy a Jobbik és a baloldal az LMP nélkül is le tudja győzni a kormánypárt jelöltjét. A Márki-Zay Péter arcához kötött, fent már említett lista 5 LMP-s, 7 DK-s, 16 MSZP-P-s és 23 jobbikos esélyt azonosít. Az IDEA Intézet március elején publikált kutatása pedig azt mutatta, hogy az LMP szimpatizánsai 55 százalékban akkor is készek lennének átszavazni a baloldali összefogás esélyesebb jelöltjére, ha a párt saját indulója nem lépne vissza az adott választókerületben.

Innen nézve tehát akár még kockázatos is lehet a jelenlegi LMP-s stratégia. Legalábbis, ha Szélnek hiszünk, azaz hogy nincs több visszalépés. Szavazóik egy részénél ugyanis az LMP-s identitás nem elégséges ahhoz, hogy egy olyan jelöltre szavazzanak, akinek még csak a második helyre sincs nagyon esélye egy helyi együtt-nem-működés esetén. Gondolhatják viszont úgy az LMP-ben, hogy az országos lista és az egyes választókerületi jelöltek együtt szerepeltetése a húzóerő.

Ma még nem tudni, mire kell vélni azokat a lépéseket, amelyeket az LMP-sek tettek: jelöltjük először Kunhalmi Ágnes javára lépett vissza Budapest 15. választókerületében, majd a Jobbik irányába gyakoroltak gesztust a Kepli Lajos javára történő visszaléptetéssel. Az azonban a mai napig nem világos, hogy az első mennyire volt egyeztetett, és ha már megtörtént, mennyire kényszerítette ki a másodikat.

Mindez azonban kevés lehet ahhoz, hogy az LMP kormányváltó szándékának komolyságát igazolja és így szavazatainak maximalizását elősegítse. Ha megmarad ugyanis a Demokratikus Koalícióval vagy az ex-LMP-s Párbeszéddel szembeni averzió, ami a pártelit szemében az LMP identitásának és hitelességének referenciáit jelenti, és az LMP csupán az esélytelenebb, kevésbé biztosan nyerhető, jellemzően MSZP-s és jobbikos körzetekben vonja vissza az indulóit, akkor a mesebeli szegény lány politikai szerepét játssza el: hoz is ajándékot, meg nem is.

Van persze esély ennek ellenkezőjére is, hiszen – szemben Széllel – Hadházy Ákos társelnök úgy nyilatkozott: lehetnek még meglepetések. Ugyanakkor az még mindig nem világos, hogy az LMP milyen körzetekben, milyen stratégia mentén és kiknek a javára akar visszalépni. Vagy kik és hol lépnek vissza az ökopárt javára? Politikusaik részéről konkrét igény nyilvánosan nem hangzott el soha. Nem tisztázott, hogy ezek a visszalépések meg fognak-e történni az LMP-ből kivált Párbeszéd, illetve a DK javára is, vagy folytatódik az a stratégia, amely szerint a médianyilvánosság előtt ugyan kompromisszumkészséget mutatok, de a baloldali ellenzék számára erős és nyerhető körzetekben állva hagyom a jelöltjeimet.

Nagyon úgy tűnik ugyanis, hogy a Momentum mellett az LMP számára sem evidens, hogy a szervezet a saját „kispárti” pozícióját akarja-e megerősíteni, és ennek rendeli alá akár a kormányváltás lehetőségét is, vagy vezetői tekintettel lesznek az erősebb választói akaratra, és belátják, hogy ebben a kétes kimenetelű zéró összegű játékban ugyanannyit veszíthetnek, mint amennyit esetleg nyernek.

A Momentum és az LMP – ebből a szempontból legalábbis – a jelek szerint ugyanazon az úton jár. Egyedüli kormányváltásra önmagában egyiknek sincs esélye, de még csak a politika megújítására sem. A Momentum előtt a parlamenti küszöb, az LMP előtt meg az „LMP-s reflexek” akadálya magasodik.

Schiffer András hónapok óta csendben van, de öröksége az LMP-ben „beszél”.

Szerző

Fociokos

Három szócskát üzenek, vésd jól kebeledbe: Andorra, Luxemburg, Kazahsztán! Aki két éve az Európa Bajnokságra való kijutás dicsfényében sütkérezett, egy ilyen széria után tartozik annyival, hogy elődugja pironkodó orcáját, és bocsánatot kér. Erről a korszakról úgyse az marad meg a szurkoló emlékezetében, hogy a válogatott helytállt Portugáliával szemben, hanem az, hogy a játéka amúgy rendre szégyent hozott azokra a remek sportemberekre, akik egykor felöltötték a dicsőséges meggypiros mezt. (Tényleg, azt ki fakította egyenveresre?)

Pénteken Magyarországnak egy perc esélye nem volt. Hazai pályán, a világranglista 136. helyén tanyázó Kazahsztán ellen. Vajon hány megaláztatást kell még elviselniük a drukkereknek, hogy végre elkergessék azokat, akik tehetnek e gyalázatról?! A képzetlenségüket akaratgyengeséggel palástoló játékosokat is, de főképpen azokat, akik nagyhangúan magukra vállalták, ám csúnyán elszúrták a sportág fejlesztését. Azokat, akik szerint a több mint négyszáz milliárd forintos stadionprogram a megoldás. Azokat, akik az adófizetők megkérdezése nélkül számolatlanul öntik közös milliárdjainkat cinikus dilettánsok, sőt, csaló tolvajok zsebébe. Osztap Bender nálunk nem sakkszimultánt, hanem futballcsapatot hazudna: itt azzal lehet keresni.

Akkor is kétséges lenne, hogy mindez megéri-e, ha a csapat végigverné a világot. Elvégre vannak égetőbb gondjaink, például kórházaink állapota, orvosaink külföldre vándorlása vagy gyerekeink agonizáló iskolái. Kit érdekelne a focisták két bal lába, ha amúgy tisztességesen lehetne élni Magyarországon? No de se ez, se az? Se élet, se foci?

Nem mi rángatjuk a focit a politikai témák közé, hanem a fociokos miniszterelnök, akit semmi más nem érdekel. Válogathatunk a Waterlooi között: Hódmezővásárhely vagy inkább Kazahsztán? Na ugye.

Esti mese

Állunk este a presszó teraszán, dideregve fújjuk a füstöt, kortyoljuk a sört, s röhögünk sokadszorra is az orosz választásokról készült videókon, melyeken akadnak, akik kötegszám tuszkolják a szavazólapokat az urnákba, s hogy volt körzet, ahol Putyin több szavazatot kapott, mint ahányan összesen voksolhattak volna. Pedig ott előre le volt zsírozva minden, aki beleköphetett volna a scsíbe, nem is engedték elindulni, de azért biztos, ami ziher.

Nálunk ilyen csak nem lesz – szólal meg aztán valaki, a hanglejtés azonban sokkal inkább kérdő, mint kijelentő. Egymásra nézünk, s valahogy apad a jókedv. Hiszen végül is, miért ne fordulhatna elő? Annyi minden tűnt lehetetlennek az elmúlt nyolc évben, annyiszor mondtuk-hallottuk, hogy na, ezt már biztosan nem teszik, aztán csak hüledeztünk, hitetlenkedtünk, háborogtunk, káromkodtunk, legyintettünk, ki-ki vérmérséklete és érintettsége szerint. Pont ezt ne mernék megtenni? Hiszen már nemcsak ők hagyták régen maguk mögött azt a pontot, ahol a törvényesség és az erkölcsösség még létező és tartalomteli fogalomnak számított, de az eredendően kontrollnak, féknek szánt, ám általuk kiszolgáló-létesítményekké alakított szervezetek, hatóságok is. Melyeken, ha néhanapján egy-egy eset kapcsán érvényesül is a szakmaiság, a törvényesség és a becsület, átlépnek, ahogyan átléptek az országon. De erre már alig van szükség, a mamelukhad gépies pontossággal felel meg az elvárásoknak.

Az Alkotmánybíróság, a honi törvényesség legfőbb őre például nem volt hajlandó érdemben megvizsgálni a Kétfarkú Kutyapárt kamupártokkal kapcsolatos beadványát, mely szerint a gyanús ajánlások tömkelegét benyújtó, s így országos listát állítani tudó szervezetek befolyásolják a választások majdani eredményét, s ezzel kárt okoznak a voksoláson magukat komolyan megméretni akaró formációknak. Az alkotmánybírói kinevezéséig a Fidesz színeiben az országgyűlésben ücsörgő Salamon László vezette grémium úgy vélte, a Kutyapárt panasza nem vet fel „alapvető alkotmányjogi jelentőségű kérdést, vagy a bírói döntést érdemben befolyásoló alaptörvény-ellenesség kételyét”.

A választási csalás tehát ezek szerint egyik tételnek sem felel meg. Így aztán maradnak a lepedőnyi szavazólapok, rajtuk olyan kamu szervezetekkel és jelöltjeikkel, melyekről-akikről egyértelműen bebizonyosodott, vagy a százmilliós állami támogatásra hajtanak, vagy az ellenzéki voksok megdézsmálása a feladatuk. Ahogyan az is érdemi szó nélkül marad, hogy a tiltás ellenére óvodákba, iskolákba is eljut a kormánypárti kampány, s a kormányfő és aktuális köre elé lassan úgy terelik a gyerekeket, mint anno a kisdobos-avatásra. És úgy tűnik, az sem érdekel senkit, ha egy hivatalos ügyintézésre szolgáló oldalra belépés automatikusan orbáni főtanácsadó-féle, hazugságokkal teli levelet generál, a hogyant pedig nem is érdemes feszegetni, hiszen pökhendi a válasz: törvényesség…

Azt mondják, szólal meg valaki csendben az asztalnál, jobb, ha saját tollat visz az ember, mert amit kiraknak, radírozható lesz.

Egyre keserűbb a sör és a cigi füstje…

Szerző
Vas András