Az LMP és az együttműködés

Barkóczi Balázs

Hódmezővásárhely után a baloldali-liberális politikai diskurzus központi témájává értelemszerűen ismét a minél szélesebb ellenzéki együttműködés vált. Világossá lett, hogy amitől a kormánypártoknak leginkább tartanivalójuk van, az az - esélytelen - jelöltek számának csökkenése. Minél inkább hasonlítanak ugyanis a választókerületi indulási helyzetek a hódmezővásárhelyihez, annál nagyobb a kormányváltó mandátum esélye. A jelöltek számának minimalizálásából a kampány alatt inkább levonja a szavazópolgár azt a következtetést, hogy ki az esélyes, mint „a 10 millió választásszociológus országában” készülő számos „esélyes jelöltek” listából. Abból például, amelyen az - egyelőre csak hódmezővásárhelyi polgármester, így kezeljük is a helyén – Márki-Zay Péter vezette, leginkább jobboldali elismert emberekből egy sajtótájékoztatóra összeállt közösség Salgótarjánban az LMP-s jelöltet mondta ki esélyesnek. Értik, ugye? Salgótarjánban, az LMP-set. Világos.

Böcskei Balázs

Kezdetektől egyértelmű volt az LMP „Botka-stratégiája”: Szél Bernadették olyan feltételeket szabtak a többi ellenzéki párttal történő együttműködéshez, amelyek inkább az együtt-nem-működés irányába mutattak. Világos volt, hogy a Jobbik nem lesz partner – a pártnak a baloldal visszaszorítása legalább akkora célja, mint a kormányváltás, és teljesíthetőbb is –, de az LMP konstruktivitást mutatott; az összefogás elmaradásának árát viszont a Jobbikra akarta tolni. Mint mondtuk: a Jobbiknak eminens érdeke a baloldal vidéki bázisainak visszaszorítása, a helyi beágyazottság kizárólagosságának biztosítása, így az előbbiek jegyében mind Vona, mind Szél elégedetten állhatott fel a benzinkutas kávézgatásból. Az LMP Jobbik-diskurzusának – azaz a jobbikos erő „felmutatásának”, továbbá a "ha nem lép vissza, nincs mit tenni” magyarázatnak – eklatáns része az is, amikor Szél hangsúlyosan arról értekezik, hogy a Jobbik a legerősebb ellenzéki párt. Sajátos kijelentés ez a kampányban egy olyan politikustól, aki pár napja még Szél-kormányról és egyedüli kormányváltásról beszélt.

Ugyanakkor ez sem biztos, hogy végleges, legalábbis Hadházy Ákos maga utalt erre azon a sajtótájékoztatón, amelyen Szél az ellenkezője mellett érvelt. Az ellenzéki nyilvánosság, saját szavazóik és az ellenzéki politikai szereplők részéről is folyamatosan érzi az LMP azt a racionális nyomást, amely egy Jobbiktól mentes együttműködést és a konstruktivitás készségét kéri számon a párton. Különösképp, mert „LMP-s kérdés” leginkább Budapesten van, a fővárosban pedig nem szükséges együttműködni a kormányváltás maximalizálása érdekében a Jobbikkal.

A Republikon Intézet március 19-én publikált kutatása szerint 51 választókörzetben van esély rá, hogy a Jobbik és a baloldal az LMP nélkül is le tudja győzni a kormánypárt jelöltjét. A Márki-Zay Péter arcához kötött, fent már említett lista 5 LMP-s, 7 DK-s, 16 MSZP-P-s és 23 jobbikos esélyt azonosít. Az IDEA Intézet március elején publikált kutatása pedig azt mutatta, hogy az LMP szimpatizánsai 55 százalékban akkor is készek lennének átszavazni a baloldali összefogás esélyesebb jelöltjére, ha a párt saját indulója nem lépne vissza az adott választókerületben.

Innen nézve tehát akár még kockázatos is lehet a jelenlegi LMP-s stratégia. Legalábbis, ha Szélnek hiszünk, azaz hogy nincs több visszalépés. Szavazóik egy részénél ugyanis az LMP-s identitás nem elégséges ahhoz, hogy egy olyan jelöltre szavazzanak, akinek még csak a második helyre sincs nagyon esélye egy helyi együtt-nem-működés esetén. Gondolhatják viszont úgy az LMP-ben, hogy az országos lista és az egyes választókerületi jelöltek együtt szerepeltetése a húzóerő.

Ma még nem tudni, mire kell vélni azokat a lépéseket, amelyeket az LMP-sek tettek: jelöltjük először Kunhalmi Ágnes javára lépett vissza Budapest 15. választókerületében, majd a Jobbik irányába gyakoroltak gesztust a Kepli Lajos javára történő visszaléptetéssel. Az azonban a mai napig nem világos, hogy az első mennyire volt egyeztetett, és ha már megtörtént, mennyire kényszerítette ki a másodikat.

Mindez azonban kevés lehet ahhoz, hogy az LMP kormányváltó szándékának komolyságát igazolja és így szavazatainak maximalizását elősegítse. Ha megmarad ugyanis a Demokratikus Koalícióval vagy az ex-LMP-s Párbeszéddel szembeni averzió, ami a pártelit szemében az LMP identitásának és hitelességének referenciáit jelenti, és az LMP csupán az esélytelenebb, kevésbé biztosan nyerhető, jellemzően MSZP-s és jobbikos körzetekben vonja vissza az indulóit, akkor a mesebeli szegény lány politikai szerepét játssza el: hoz is ajándékot, meg nem is.

Van persze esély ennek ellenkezőjére is, hiszen – szemben Széllel – Hadházy Ákos társelnök úgy nyilatkozott: lehetnek még meglepetések. Ugyanakkor az még mindig nem világos, hogy az LMP milyen körzetekben, milyen stratégia mentén és kiknek a javára akar visszalépni. Vagy kik és hol lépnek vissza az ökopárt javára? Politikusaik részéről konkrét igény nyilvánosan nem hangzott el soha. Nem tisztázott, hogy ezek a visszalépések meg fognak-e történni az LMP-ből kivált Párbeszéd, illetve a DK javára is, vagy folytatódik az a stratégia, amely szerint a médianyilvánosság előtt ugyan kompromisszumkészséget mutatok, de a baloldali ellenzék számára erős és nyerhető körzetekben állva hagyom a jelöltjeimet.

Nagyon úgy tűnik ugyanis, hogy a Momentum mellett az LMP számára sem evidens, hogy a szervezet a saját „kispárti” pozícióját akarja-e megerősíteni, és ennek rendeli alá akár a kormányváltás lehetőségét is, vagy vezetői tekintettel lesznek az erősebb választói akaratra, és belátják, hogy ebben a kétes kimenetelű zéró összegű játékban ugyanannyit veszíthetnek, mint amennyit esetleg nyernek.

A Momentum és az LMP – ebből a szempontból legalábbis – a jelek szerint ugyanazon az úton jár. Egyedüli kormányváltásra önmagában egyiknek sincs esélye, de még csak a politika megújítására sem. A Momentum előtt a parlamenti küszöb, az LMP előtt meg az „LMP-s reflexek” akadálya magasodik.

Schiffer András hónapok óta csendben van, de öröksége az LMP-ben „beszél”.