Nincs humorérzéke a hatalomnak

Miközben egyre inkább kiszorul a sajtóból a karikatúra, a kritikát rajzokon sem tűrő NER-rendszer létrehozta a bértollnok-humort.

– Amikor a kilencvenes évek elején elkezdtem rajzolni, minden karikaturistának volt egy anyalapja, az újságok presztízst csináltak belőle, hogy a legjobbak náluk jelentessék meg rajzaikat – mondja Nemes Zoltán, a Mai Nap, a Kurír, a Világgazdaság, a Népszabadság, valamint megannyi szatirikus lap egykori karikaturistája. – Mára azonban a műfaj felett eljárt az idő, a többség csak másodállásban vagy hobbiként űzi, ha egyáltalán. Igazából tudomásom szerint mindössze hárman maradtak, aki napi szinten dolgoznak, s meg is élnek belőle.

A Grafitember, Marabu, és lapunk munkatársa, Pápai Gábor. Illetve ott van még Ludmilla, a 888.hu rajzolója, akiről a szakma sem tudja, kicsoda, azt viszont látják, hogy másol, plagizál. A karikaturisták szerint léte bizonyítja: létezik bértollnok-humor is.

– Nincs kimondva, hogy a karikatúra csak ellenzéki lehet – magyarázza Őszi Zoltán. – De valljuk be, arról érdemes rajzolni, aki diktál, s nem arról, akinek semmit sem ér a szava. Az ellenzéken poénkodni nem kihívás, nincs tétje.

A kaposvári rajzoló két évvel ezelőttig relatíve rendszeresen publikált a helyi, megyei lapba, ám miután az újság Mészáros Lőrinc érdekeltségébe került, elmaradtak a megkeresések.

– Tudomásul vettem, hogy nem kell – jegyzi meg Őszi Zoltán, aki mostanában már csak mesekönyveket illusztrál. – És a karikatúra olyan, ha nem csinálja rendszeresen az ember, egy idő után nem áll rá a keze. És az is igaz, ha megkeresnének máshonnét, elgondolkodnék, megéri-e? Mert azért benne van a levegőben, hogy leszólhatnak valahonnét fentről a munkahelyemre, hogy mit is csinál ez a pali?! Ez nem félelem, csak okos az ember, s tudja, az egzisztenciájával nem viccelhet. Pláne vidéken.

Nemes Zoltán szerint a lehetőségeket nézve nincs különbség fővárosi és vidéki rajzoló között: mindenkinek egyformán beszűkültek.

– A karikatúra nem olcsó műfaj, s erre rájöttek a laptulajdonosok és a szerkesztők is – mondja. – S tudják, ugyanazon a helyen egy hirdetés pénzt hoz, a rajz pedig visz. Emellett sokkal humortalanabb lett a közélet, ami itt folyik, az inkább iszapbirkózás. Persze ha lenne hová dolgozni, elképesztő mennyiségű téma lenne, s jelentkező is akadna, aki megrajzolja. Nem hiszem, hogy a félelem tartja vissza a karikaturistákat: aki elkezdi ezt a szakmát, az alapból nem fél. Ez még nem Oroszország, attól azért nem kell tartani, hogy veszélybe kerülne az ember.

– Azért sértődősebb is a közélet, mint 15-20 éve – állítja Őszi Zoltán. – Ha rajzolok valamit, s megosztom az oldalamon, azonnal jönnek a fröcsögő visszajelzések a másik politikai oldalról. Ilyenkor tudja az ember, a foglalkozás elérte a célját… Az pedig külön öröm, ha egy más politikai beállítottságú ismerős azzal keresi meg: apám, a legutóbbi karikatúrádon szétröhögtem magam.

Nemes Zoltán úgy véli, az újságok sokkal kiszolgáltatottabbak a rajzolóknál. A kormánypárti sajtó értelemszerűen nem közöl a hatalmat kifigurázó rajzokat, az ellenzékinél pedig oda kell figyelni, nehogy valamelyik fontos mecénás megsértődjön, hiszen akkor a lap léte kerül veszélybe.

– Pedig a karikatúra hatványozottabban hat az érzelmekre, mint az írás – állítja Marabu, a kevesek egyike, aki napi rendszerességgel publikál. Amióta megszüntették a Népszabadságot, a Magyar Nemzetnek dolgozik. – A rajz kritika, mely túloz, kiforgat, aránytalanul felnagyít, ezáltal akár azt is mondhatjuk: hazudik, hogy megláttassa az igazat. Az ilyen csavaros humort nehéz megérteni, de könnyű félreérteni. Komoly napilapban nem is illő együgyűen burleszkes rajzokat megjelentetni, nem lehet vagdalkozni. És nem könnyű úgy megfogni a témát, hogy értsék is az emberek, de azért el is kelljen gondolkodniuk. Ez is az egyik oka, hogy visszaszorult a karikatúra: kevesen keresik, mert nem szemvillantás alatt érthető. Az internethez szokott emberek többségét kielégítik a mémek, a GIF-ek, a pálcikaember-poénok, vagyis a gyorsan emészthető, felületes szórakozás.

Persze ettől még sokan szeretik a karikatúrát, csak éppen a nyomtatott sajtóból lassan eltűnik, az internet pedig nem veszi át a print szerepét.

– Sokan úgy képzelik, hogy a karikaturista egy olyan vicces ember, aki szeret hobbiból rajzolni – sóhajt Marabu. – Pedig ez komoly munka, sokat kell hozzá olvasni, ötletelni, aztán remélni, hogy jön az ihlet, s csak ezután kezdődhet a rajzolás. Ez mind komoly munkaóra, ám az interneten ez nemhogy nem térül meg, de egy fillért sem kap érte a rajzoló.

– És az olvasók részéről is kell a háttérismeret, hogy megfejtse a rajzot – ért egyet Nemes Zoltán. – Talán ezért is jut el kevesekhez, s lassan el is tűnik majd, mint az iniciálék.

– Ha fel is kerül a világhálóra egy rajz, alig néhány százan osztják meg. Egy macskás videót pedig milliók… Pedig fontos a visszajelzés. – teszi hozzá Őszi Zoltán.

Ahogyan fontos az is, hogy valaki tartson görbe tükröt a mindenkori országos vagy helyi hatalomnak, mutasson rá a visszásságokra, butaságra. Csak éppen – ahogy egy karikaturista fogalmazott – a hatalomnak nincs humorérzéke, túl komolyan veszi magát, talán a küldetéstudatukba nem fér bele a humor.

– Ezért is kérdéses, mi lesz az áprilisi választások után az ellenzéki sajtóval – jegyzi meg Marabu. – Ha megszűnnek vagy elsorvasztják őket, eltűnnek velük az ellenzéki karikaturisták is. Marad a bértollnok-humor.