– Huszonöt négyzetméter, egyetlen helyiség – mondja Sárközi Zsolt. – Nem nagy, de valahogy elférünk benne. Nemrég még öten voltunk, de meghalt anyám élettársa… Fűteni tudunk, meg aludni is van hol, s ez a legfontosabb. A gyerekek intézetben vannak, de mi sem tudjuk, meddig maradhatunk, ugyanis éppen most kaptuk meg az árverezési papírt a végrehajtótól. Anyám analfabéta, s régebben aláírattak vele valami szerződést, ami miatt most 170 ezer forintot követelnek rajtunk.
Nézzük a papírt, vastag betűvel szedve rajta a tartozás, majd hosszú indoklás, aztán újabb vastag betűs szakasz: félmillió forintra értékelték fel az ingatlant. Melyet ötvenezer forintos kikiáltási áron hirdettek meg tízezres licitlépcsővel. Próbálnánk nyugtatni a tulajdonosokat, ugyan, kinek kellene az igencsak szerény hajlék, de legyintenek: egy nagyvállalkozó a szomszéd minden irányban, s már évek óta meg akarja venni a birtokai között éktelenkedő foghíjat, így nem kérdés, hogy licitálni fog.
– Huszonöt éve itt élek – állítja Bogdán Erzsébet. – Fogalmam sincs, hová megyek majd. Próbáltunk segítséget kérni a várostól, de ránk sem hederítettek. Százhetvenezer forint nekünk irdatlan pénz, a biztos bevételünk csak az a tízezer forint havonta, amit ennek a bérleti díjaként kapunk – int a háztól néhány méternyire éktelenkedő óriásplakát felé.
Melyről Orbán Viktor néz a városból kifelé autózókra. Mellette öles betűkkel a felirat: Nekünk Magyarország az első!
