Maxim Vengerov az Ulucan testvérekkel adott hangversenyt, a műsort nagy gonddal válogatták össze. Lehet mondani, úgy, hogy mindenki megkapja a magáét. Azok is, akik azért jöttek, hogy az ünnepelt hegedűművész virtuozitását könnyedebb művekben megcsodálják, de a kamarazene vájtabb fülű kedvelői sem maradtak hallgatni való nélkül, Mozartot pedig ki ne szeretné. Özcan Ulucan a kétezres évek elején Vengerov tanítványa volt, és lépett már fel mesterével Budapesten, most testvérei is vele jöttek, akik közül Aysent annak idején ő kezdte tanítani. Az f-moll zongoraötös az egyik legnagyobb szabású kamarazenei alkotása Brahmsnak, ebben Vengerov volt az első hegedűs, a második hegedű szólama Aysannak jutott, brácsán játszott a tanítvány Özcan, Rózsa Richárd csellózott, a zongora pedig Birsen keze alatt szólalt meg. Egy ilyen mű előadása alapvetően akkor lehet sikeres, ha összeszokott a társaság, egységes elképzelésekkel érkező tagok játszanak, és az már az első ütemektől kezdve nyilvánvaló volt, azok a szoros kapcsolatok, amelyek átszövik az öt embert, a játékukban is megmutatkoznak. Kiegyenlített hangzáskép, egymásra figyelő zenélés jellemezte a hosszú, mintegy negyvenperces mű előadását.
A mi fő figyelmünk viszont arra kellett irányuljon, milyen felhőtlenül muzsikálnak a zenészek, hogy milyen természetes számukra, ők itt, most együtt muzsikálnak, és ez milyen örömöt jelent számukra. Pedig a mű borúsabb pillanatokban is bővelkedik, náluk ezek inkább csak drámaibban szólaltak meg, leginkább a szép hangokról és a témák könnyen befogadható dallamainak megformálásáról gondoskodtak. A Mozart mű fiatalkori alkotás, műfajilag ugyan kissé nehezen besorolható, de a zeneszerző akkor már mindent tudott, és hát nem műfajokat hallgatunk. Játszott tehát két hegedűs szólót, a kamarazenekar elő oboása és csellistája is komoly feladatokat kapott. A testvérek gondtalannak tűnő hozzáállásukkal, azt a játékstílust hozták, amely ma már nem régihangszeres művészektől is mondhatni elvárható, áttetsző, könnyed hegedűhangot, élénk tempókat. A Liszt Ferenc Kamrazenekar alkalmazkodott hozzájuk, jó hogy megbízható teljesítményükkel sok hasonló koncerten hallhatók. Mintegy ráadás számba ment a három Saint-Saëns darab Vengerov előadásában, a Meditáció címéhez méltóan inkább, elgondolkodtató, mint mély, a Saint- Saëns művek pedig kifejezetten egy olyan a hegedülést láthatólag élvezetként megélő virtuóz számára íródtak, mint Vengerov. Gyönyörűen szólt Stradivarija, technikája kiváló, a kipróbált darabokkal a megszokott és megérdemelt sikert aratta, amit Kreisler két táncával köszönt meg.
