Haladjunk időrendben: az előzenekar, a norvég Kvelertak remek választásnak bizonyult. Mondjuk úgy, hogy ők a rock and roll életformát skandináv stílusban tolják – azok kedvéért, akik nem járatosak ebben a szubkultúrában: mintha a korai Guns N' Rosest keresztezték volna a péntek estétől hétfő hajnalig tartó oslói éjszakával. A képekben gondolkodók képzeljenek maguk elé egy prédára vadászó ősemberként közlekedő énekest, akinek egy kitömött, világító szemű bagoly van a fejére húzva (ez nem hasonlat, hanem a száraz, tényszerű leírása annak, amit láttunk), meg három gitárt – mint mondjuk az Iron Maidenben –, egy basszusgitárt, meg egy dobot. Csodálatosan telt, bár a lekeverés magyar hagyományinak megfelelően kissé dobozszerű hangzás, átütő, de féken tartott energia, hatvan percnyi profi műsor; ezt kaptuk tőlük, zárásként a Kvelertak című, igazán hangulatébresztő nótával.
A végére a Sportaréna csaknem megtelt - azért „csaknem”, mert van egy sor díszpáholy MOL-OTP kaliberű cégeknek eladva, és ott bizony voltak szabad helyek, annak ellenére, hogy a koncertre tavaly márciusban, az árusítás megkezdésének pillanatában elfogyott az összes jegy, és a viszonteladók az utolsó pillanatokban egészen irracionális, 100 ezer forint fölötti árakon kínálták a bejutás lehetőségét a későn ébredőknek. Mindenesetre, mire a Metallica este 9 körül színpadra lépett, már az atmoszféra meg a tömeg is adott volt hozzá, hogy minden tökéletes legyen. Csak egyvalami hiányzott: a hibátlan hangosítás. Jó helyen ültünk, közel a küzdőtér közepén álló, csillag alakú színpadhoz, középmagasan, ennek ellenére kizárólag a dobot és a ritmusgitárt hallottuk tisztán, az ének, a szólók és a basszus hangjai inkább csak szűrve, szórványosan jutottak el hozzánk. Ezt szintén csak a tudósítás tényszerűsége miatt érdemes rögzíteni, mivel nem sokat vont le a műélvezet értékéből: 33 év után (ha jól számolom, 1985-ben találkoztam először ezzel a zenével) a hangok inkább már belülről szólnak. Úgy tűnt, másoknak is: előttünk egy középkorú – mivel 85-ben 16 éves voltam, ez bizony már az én generációm jelzője -, arcra mondjuk személyikölcsön-ügyintézőnek látszó hölgy táncolt (!) a Seek and Destroyra (!!) - szintén a más kultúrkörben szocializálódott olvasók kedvéért: a Seek and Destroy a Metallica első, Kill 'Em All című lemezéről való, egy viszonylag lassú thrash egy gyorsabb betéttel – szoktak ugyan erre a zenére táncolni, időnként még hölgyek is, de azt a társas mozgásformát egy tárgyilagos koncertkritikában nem táncnak neveznénk.
Ez az alkalom az apák (anyák) és fiúk (lányok) estje volt – én is a gyermekemmel vettem részt az eseményen -, James Hetfield gitáros-énekes visszatérően emlegette is a Metallica-családot, amelynek sokféle reprezentánsát volt alkalmunk megfigyelni, a legkülönfélébb felállásban. Rám a legnagyobb hatást egy velem nagyjából egyidős férfi tette, aki az apjával érkezett – utóbbi olyan 70 éves lehetett, az utcán nyugdíjas kormányhivatalnoknak néztem volna – úgy is volt öltözve –, viszont a headbangeléstől időnként lerepült a szemüvege, eszembe juttatva nem csak a mulandóságot, hanem azt is, hogy a visszatérő reggeli nyakfájásaim talán nem függetlenek a korábbi fejrázós életviteltől.
A koncert amúgy a 2016 novemberében, nem sokkal a Népszabadság halálba segítése után megjelent Hardwired album turnéjára épült, ám egy 1981 óta zenélő, Magyarországra is visszatérő vendégként járó zenekarról lévén szó, a publikumra a legnagyobb hatást a régebbi, több generáció közös zenei élményét adó darabok tették: a Hit The Lights, a Sanitarium, a For Whom the Bell Tolls, meg a valamilyen akusztikai sajátosság vagy csoda folytán kristálytisztán hallható Master of Puppets. Az új lemezről jó érzékkel válogatták be a már slágerré vált, illetve a zenészeknek is némi szusszanást biztosító tételeket, és előkerültek a lassan négy évtizedes életmű kötelező klasszikusai is: a Fuel, a Nothing Else Matters, az Enter Sandman. Helyi színként – ahogyan Csehországban az internet-robbantó Jožin z bažint – nekünk a mexikói gyökerű Rob Trujillo basszusgitáros által magyarul előadott Tankcsapda-opuszt, A legjobb mérget szánták, talán bele sem gondolva (vagy nagyon is belegondolva, hiszen annyi más dalt is választhattak volna), hogyan hangzik itt három nappal a választások előtt az amúgy a 90-es évek elején írt dühvers: „Én gonoszabb leszek, mint az ördög / Ha eszembe jut, bepörgök / Mint a kerék, meg a kormány / Meg a mindenható kormány … Mint a prédikátor a tévében / Fasizmus van a vérében / Üvölt, a szemén látszik / Õ is úgy hisz, ahogy a nácik / A kopó, ha vérszagot érez / Először üt, aztán kérdez”.
A látványra – a forgó dobemelvényre, a doboz alakú, mozgó vetítővásznakra vetített képekre, a szentjánosbogár-rajként repülő világító drónokra, amelyek közül a rossz útra tévedőket a félig filippínó Kirk Hammett szólógitáros személyesen rugdalta vissza a zenekari árokba – semmilyen panasz nem lehetett. Meg másra sem nagyon: a 2010-es helyenkénti szétesettségnek nyoma sem volt, a dán zászlókkal üdvözölt (tősgyökeres dán) Lars Ulrich dobos most nem vitte túlzásba a bohóckodást, Trujillo nagyon szépen játszotta az Anesthesia basszusszólóját az 1986 óta halott Cliff Burton tiszteletére, és mintha őket is meghatotta volna az emlék, hogy harminc éve, a tragédia után újrarendeződve és új lemezt írva nálunk koncerteztek először. A ráadásban a friss Spit Out the Bone úgy zúgott, mint régen a legjobb darabok a Ride The Lightningről, ami – ha örök életet nem is – annyit azért ígért, hogy ez valószínűleg nem emlékkoncert volt, mert még nem jött el Metallica-történet végjátéka.
