A Bernstein-maraton közönsége tavasszal megismerkedhetett az amerikai zeneszerző Trouble in Tahiti című, 1951-es operájával. Most igazi csemege érkezik a Budapesti Tavaszi Fesztiválra: a komponista 1983-as, A Quiet Place (Egy nyugodt hely) című operája, ami a Tahiti folytatása.
Na, jó, ez egy kicsit ennél bonyolultabb. Miután a Quiet Place a premieren nem aratott különösebb sikert, Bernstein folyamatosan alakítgatta művét, míg végül fogta a teljes, mintegy 40 perces Tahiti, és visszaemlékezés formájában belepasszintotta a folytatásba. Ez eleinte jó ötletnek tűnt: a Tahiti az amerikai álom(család) ürességét festi le, a Quiet Place pedig annak végérvényes szétesését. Csakhogy ez így egyben még a gyakorlott operabarátoknak is komoly kihívást jelentett.
No, nem zeneileg: mind a Tahiti, mind a folytatása könnyen befogadható, ugyanakkor izgalmas és sokszínű muzsika: a témának megfelelő dzsessz-áthallásokkal. A sztori azonban borzasztóan súlyos: megcsalás, alkoholizmus, el nem fogadott homoszexualitás és vérfertőzés.
A bécsi Neue Operrel közös produkció megrázó élmény: nagyon ritkán látni olyat operaszínpadon, hogy a színészi játék és az ének ennyire egyenrangú. A bernsteini átdolgozás helyett az eredeti koncepcióhoz közelít a szerkezet: csupán két részlet köszön vissza a Tahitiből. Így kétségkívül átláthatóbb a mű, ami nem hátrány a súlyos történet miatt. A család az édesanya temetésére gyűlik össze: Dede és férje, Francois, aki korábban Dede bátyjának, Juniornak a szeretője volt, illetve az apa, aki iszonyodik homoszexuális fiától. Később kiderül, miért… Ahelyett, hogy a család rendezné a kusza viszonyokat, a halotti tor után elszabadul a pokol.
Philipp M. Krenn rendező a főpróbán azt mondta lapunknak: ki meri jelenteni, hogy a Quiet Place remekmű, nem minőségi okai vannak annak, hogy sohasem lett repertoárdarab a világ operaházaiban. A válasz sokkal inkább társadalmi: a nyolcvanas-kilencvenes években egyszerűen túlságosan merész dolog volt ilyen nyíltan megmutatni a diszfunkcionális családot, a nemi erőszakot és a homofóbiát. „A #metoo-kampány hatására egészen más közhangulatban mutatjuk be a darabot, bízom benne, hogy a megítélése is eszerint változik majd” – mondja a rendező, aki számára a mű vége a legmegrázóbb. (Hogy pontosan miért, azt természetesen nem áruljuk el előre. Legyen elég annyi: köze van egy pisztolyhoz.)
Walter Kobéra karmester azt mondja, az első benyomása, amikor meglátta a partitúrát, az volt, milyen elképesztően magas színvonalú kompozíció ez. „Bernstein fogta ezt a sok-sok stílust a huszadik századból, és összegyúrta őket. Hol experimentális, hol dodekafon, hol szvinges. A szabad tonalitással kísérletez – zeneileg tökéletesen ábrázolja a történet összetettségét.”
A Bernstein által is felismert dramaturgiai hibák nem tűntek el. A kiváló rendezés viszont olyan erős feszültséget hoz létre, az énekesek pedig annyira kitárulkoznak lelkileg, hogy a Quiet Place épp abban a legerősebb, ami miatt ütni-vágni szokták a műfajt. Noha a darab a lehető legtávolabb áll a vígoperától, az abszurd helyzetek és az őrült karakterek némi humort is csepésznek a színpadra. Nagy szükség van erre még akkor is, ha nincs igazi megnyugvás és feloldozás.
