Ezt a cikket, néhány apró toldozgatástól eltekintve nem április 8-án éjjel, hanem néhány héttel korábban, még a kampány vége felé írtam. Azután jegeltem.
A választás eredményei ismertek. Nincs volt bennük semmi rendkívüli vagy kiszámíthatatlan. Minden részletükben igazolták az utolsó fél év méréseit. Mégis érdemes egy pillanatra megemlékezni az április 8-át megelőző utolsó hat hétről. Arról a boldogság-érzésről, hogy évek kiszolgáltatottsága után egy kicsit ismét játszhattunk. Az eufóriára, hogy "valódi" esélyeket mérlegeltünk. Hogy számítgathattuk: ha így vagy úgy lépünk, akkor növelhetjük valamely forgatókönyv beválási esélyét. Hogy megkísérelhettünk nekünk nem rokonszenves hősöket kizárni a versenyből. Hogy szinte már elfeledett, megszolgáltan nyugalmazott vezető tisztségviselők úgy viselkedhettek, mintha államférfiak lennének. Ahogy azok is, akinek nem járt le, elvben nem is járhat le sohasem a szavatosságuk.
Hogy elszánt mozgalmárként, “aranyvalutaként” használtuk a “civil” kifejezést, és szorgalmas, elsztánt amatőr politikai munkásokat már beleálmodtunk a "felnőtt" politikai életbe. S közben azt hittük, hogy valóban mozgalmat szervezünk, miközben ezek a közösségek, legalábbis a kisebb városokon kívül nem is léteznek.
Az emberek igazán még azt sem tudják, kik a kedvenc pártjuk helyi hősei. Hiszen azok az esetek nagy részében nem jegyzett nevű politikusok. Akkor hogyan cserélgették volna most (különösen a kisebb mozgalmak esetében) őket? Egy ismeretlent egy másik ismeretlenre? A mozgalmi buzgalom nyilvánvalóan fokozta a káoszt. Ráadásul az is kérdés, hogy a nagyvárosokban ha valaki nem lógott az ellenzéki rádión vagy nem kapott az intenzíven terített röplapokból, egyáltalán hogy értesülhetett az utolsó utáni pillanatban megkötött pártalkukról. Nyilvánvalóan sehogy.
Az összefogás nagyobbrészt már 2014-ben sem hozott komolyan pluszszavazatokat. Akkor most hirtelen másként lett volna? A rokonszenves Karácsony partja mint szövetséges már a korábbi mérésekben is elolvadt a szocialisták mellett (vagy a szocialisták olvadtak tovább tőle). Hol jelentkeztek volna újabb kispárti szavazók? Mindenki tudta, hogy ezek felnőtt politikai erőként most meghalnak, hogy az ellenzéki médiában felfújt fontoskodásuk félrevezető.
Az ellenzéki pártkampányok frontarcai igen eltérő módon viselkedtek. Mindegyik igyekezett persze megfelelni, küzdött, szerepelt rendesen. De voltak intellektuálisabb csapatok, mint Karácsony csapata, ők igyekeztek lelkesítően, de higgadtabban viselkedni. Mint aki tudja, hogy április 8. után sem lehet majd mindent az ellenfélre tolni, és valamit majd mondani kell. Ott volt Gyurcsány, aki mondta, amit kell, harcolt, ahogy várták tőle, ha nem is csillogott közben az optimizmustól a szeme. Profi volt, az is maradt. Az LMP-sek pedig mintha tele lettek volna érzelmekkel, úgy tettek, mintha tényleg ütött volna az órájuk. Túl komolyan vették magukat, ezért egyszerűen mulatságosabbak voltak a többieknél. Mindenen azonban nem lehet néhány lemondással segíteni.
Mindez azonban az utolsó hat hét boldogságának csak a díszlete volt. Ami a történetet meghatározta, az a vágy volt a csodára. Hogy tudjuk, amit tudunk, végül is minden elérhető adat elérhető, de hátha az utolsó pillanatban történik valami. Az ellenfél otthon marad. Hogy nem tudja, merre van a szavazóhelyiség. Tíz év megaláztatás után most mi jövünk. Hogy most majd mégis mi rúgunk néhány gólt.
Lehet az egészen mosolyogni. Lehet mindezt a még meglévő és hadra fogható szavazók mesterséges, és talán nem teljesen korrekt felfűtésének tartani. Hiszen ha a játékosokat (vagyis a szavazókat) a realitással megijesztik, a csapat ki sem fut a gyepre. De ennél fontosabb a szememben a megtapasztalható, egyfajta tömegpszichózis. 2010-ig a mostani ellenzék szavazói úgy érezték, hogy csapatuk nemcsak NB I-es, hanem bajnokjelölt, többször bajnok is volt. Hát akkor hogyan nyugodjanak bele, hogy most és az elkövetkező években azért kell küzdeniük, hogy legalább bent maradjanak a bajnokságban? Hiszen ez majdnem kibírhatatlan.
De valami játéktér mindig van, akkor is, ha már nem bízhatnak igazán az importált csatárban, a külföldi edzőben, az ellenfél által megvásárolt bíró lebuktatásában. Ha ez már mind nem működik, jön a csoda. Azt persze nem tudjuk megmondani, minek és hogyan kellett volna történnie. A “kétharmados” harci jelszó talán segített, de a Jobbik jelentős parlamenti ereje már jó ideje bizonyítja, hogy ez sem változtatta meg a játék lényegét. De legalább néhány körzetben rúgtunk néhány vigaszgólt.
A hangsúly mégis a közös lelkületépítésen volt. Hogy néhány hétig ez a közösség egyenrangúnak érezhette magát. Hogy nem kellett szégyellnie a saját hőseit. Hogy elképzelhette, mi lenne, ha. Sőt elképzelhette, mi lenne, ha “azok” az ő kezébe kerülnének. Megjegyzem, nagyvonalú győzteseket én máshol sem láttam. Talán nem csoda, hogy nagyon finom értelmiségiek is, bár más-más formákban, most bosszúról álmodtak.
Ez a hat hét felszabadított. Sok arc egy picit kisimult tőle, még ha majdnem kitaláció volt is a remény. Az emberek kezdtek visszaszokni a politikához. A közösség valószínűleg jobb, rugalmasabb, többféle változatban gondolkozó lett (lehetett) már ettől is. Könnyebben el tudja képzelni magát különféle helyzetekben. Megtanult forgatókönyvekben gondolkozni. Legalább virtuálisan felszabadulva csökkent talán az ellenzéki törzsközönség “vérszomja” is.
Talán más esetekben is alkalmakat, lehetőségeket kellene keresni, hogy a közösség legalább alkalomszerűen sikeresnek érezze magát. Még ha mindez, mint most is, tulajdonképpen puszta reményeken alapul.
Hogy elkezdje érzelmileg is megélni, milyen lesz, lehet valamilyen valóságos győzelem. Hiszen minél sikeresebben képzelem el, annál felnőttebb leszek, ha majd bármilyen változtatásra valódi esély kínálkozik.
