2018-as választás;
2018-04-11 08:09:00
Utólag, persze, könnyű okosnak lenni (vagy annak látszani). De mivel nálam épp a választások éjszakáján esett le a tantusz, és épp az eredmények láttán, a szavazás előtt nem tudtam megírni. Láttam ugyan az ellentmondást, de nem figyeltem rá eléggé, a hódmezővásárhelyi siker Maya-fátyla eltakarta a diszkrepanciát, azt az ordító különbséget, ami az ellenzék pártjainak céljai és e pártok valósága között fennáll. És február 25. után figyelmen kívül hagytam azt is, hogy a Fidesz népszerűségét szinte az összes felmérés 45-50 százalék közötti szintre becsüli, ami előrevetítette az újabb kétharmados győzelmet. (Más kérdés, hogy ezt a Mediánon kívül a többi közvélemény-kutató nem nagyon kommunikálta, inkább a mért adataikat "torzították" különböző változókkal, algoritmusokkal. Jellemző, hogy utolsó mandátumbecslésében a Medián is visszavett: tuti helyett már "csak" bizonytalan kétharmadot jelzett előre.)
Vélhetően a közvélemény-kutatók óvatossága is részben abból fakadt, hogy - Lázár János városának fideszes buktája után - maguk is komolyan vették: jó néhány egyéni körzetet elnyerhet az ellenzék, ha csak egyetlen jelölt áll szemben a kormánypárti indulóval. Hiszen a matematika szabályai szerint: ha két jelölt közül az egyiknek nincs meg az 50 százalékos támogatottsága, akkor ellenfelénél van meg a többség.
Az ellenzéki sajtó és közvélemény is ebbe az irányba, a koordináció felé nyomta az oppozíció pártjait. Nem zavarta őket (minket), hogy a Jobbik ebből egyáltalán, az LMP (és a Momentum) pedig alig kért. Márpedig a Jobbik a maga 20 százalékával a legnagyobb ellenzéki pártnak számított és számít a választások után is, és az LMP is biztos befutónak tűnt, és az is lett. Még kevésbé jött be a "hallgatólagos koordináció", hogy ugyan nem lépnek vissza az ellenzéki jelöltek a legerősebb javára, de legalább nem kampányolnak saját indulójuk mellett, s mivel a választók pontosan tudják, ki az esélyes ellenzéki, őt támogatják majd. (A Jobbikkal való koordináció ráadásul identitás-vitákhoz vezetett a ballib oldalon, ami szintén nem növelte az ellenzéki esélyeket.)
A Fidesz tuti győzelmének elbizonytalanodását a várható részvételi aránynak a közvélemény-kutatók által is jelzett növekedése csak fokozta: hiába jelezte - itt is - a Medián: a növekvő részvételi kedv nem az ellenzék esélyeit javítja.
Az eredmény ismert, a Fidesz-KDNP 48,89 százalékot, 2,6 millió voksot kapott listán, 100 ezerrel kevesebbet, mint a régi választási rendszerben 2010-ben, de 350 ezerrel többet a 2014-es, ugyancsak kétharmadot jelentő voksszámnál. Az ellenzék parlamentbe jutott pártjai összesítve ennél kb. 300 ezerrel kevesebb szavazatot kaptak, alulmúlva a 2014-es eredményt. (Talán csak a DK elégedett: jól koordinált és megugrotta az 5 százalékot is.)
Az ordító ellentmondás az ellenzéki célok és a valóság, a remények és az esélyek közötti diszkrepancia csak a választás estéjén vált láthatóvá. De akkor annyira, hogy azonnali lemondásokhoz, távozásokhoz vezetett. És ezek csak most kezdődnek...