Csak azért is szocialista

Az MSZP az elmúlt nyolc évben három parlamenti választáson háromféle technikával próbált nyerni, de mindháromszor vesztett, és még a Fidesz-kormány kétharmados többségét sem tudta megakadályozni. 2010-ben egyedül, 2014-ben közös listával, most pedig az úgynevezett koordinált indulással bukta el a választásokat. Józan ésszel azt hinné az ember, hogy a párt ilyen esetben a bukás okait próbálja meg elemezni. De az MSZP egyik vezetője néhány nappal az április 8-i vereség után máris arról kezdett nyilatkozgatni, kivel, milyen szövetségben induljon el a párt a jövő évi EP-választásokon. Matematikailag kétségkívül ki lehet rakni még néhány formulát addig, amíg egy-két ciklus múlva teljesen elfogynak a választók.

De bölcsebb lenne szembenézni az igazsággal. A Magyar Szocialista Párt megszűnt kormányváltó néppárt lenni. Jórészt éppen azért, mert vezetői az elmúlt nyolc esztendőben állandóan azzal foglalkoztak, hogy milyen technikával, összefogással, jelöltállítási trükkökkel tudják megőrizni a kormányváltó nagypárti státuszt. Az állandó szövetségkeresés lázában jelentéktelen kispártok előtt is megalázkodtak, és kényszeresen meg akartak felelni a liberális médiának. Eközben megsértették a tagság jelentős részét, és hagytak széthullani komplett vidéki szervezeteket. S ami a legsúlyosabb hiba, a párt tartalmilag is kiüresedett, kevesen tudnák ma megmondani, hogy valójában mitől is szocialista a magát szocialistának nevező párt?

Az elmúlt években a pártvezetés legfőbb célja a kispártok kegyeinek elnyerése és a választási csodatechnika feltalálása volt. Holott a parlamenti választásokon ideológiák, világnézetek, történelem- és nemzetértelmezések versenyeznek egymással, és a Fidesz ezekkel nagyon is felszerelte magát. Az MSZP „világnézete” ezzel szemben a kényszeres megfelelni akarás volt, olyan erőknek, amelyek amúgy a párt szétverését kívánták. Jellemző, hogy ezek közül sokan most is az MSZP haláláról fantáziálgatnak, miközben a szocialisták mégiscsak a második legnagyobb ellenzéki párt maradtak, az agyonreklámozott „alternatív” erők pedig csúnyán elbuktak a választásokon.

Az MSZP előtt két út áll. Az egyik a teljes önfeladás, valamifajta új pártmasszába való beolvadás útja. Nehéz persze elképzelni, hogy egy ilyen új blokk mitől nyerné meg a következő választásokat, hiszen ez az ötlet már 2014-ben is megbukott. De néhány exszoci ideig-óráig díszfunkciót kaphatna egy efféle blokkban.

A másik út önmagunk gerinces vállalása. A következő két-három évben a 2022-es választásokra szóló csodarecept keresése helyett az MSZP baloldali identitását kell helyreállítani. Megmaradni szocialistának a névben, a tartalomban pedig visszatérni a szocialista értékekhez, az eddiginél sokkal markánsabban képviselve a közösségi társadalom értékeit és ethoszát. Egyszerre vállalva az orbáni féldiktatúra és a neoliberális kapitalizmus kritikáját. Hiszen a nemzeti és szociális lózungok mögött a Fidesz-rezsim a hazai oligarchák és a nyugati multik szövetségére épül, amit a mostani győzelmük feletti német örömködés is jól jelez.

A közel másfél évszázados magyar szocialista mozgalmat a nehéz időkben a plebejus öntudat és a baloldali kultúra tartotta meg. Ezeket az értékeket kell újra felfedezni és integrálni. A vidék apátiáját látva, bármilyen nehéznek látszik is, el kell indítani egy agrárszocialista mozgalmat, és idővel egy új földreform lehetőségét is meg lehet vizsgálni. Az alkotmányosság határain belül élni kell parlamenten kívüli eszközökkel is. De elsősorban nem budapesti tüntetésekkel, hanem azoknak a helyi civil kezdeményezéseknek a támogatásával, amelyek az oktatási, egészségügyi intézmények, a környezetvédelem botrányos ügyei ellen szerveződnek. Intézményes kapcsolatot lenne érdemes kiépíteni a Nyugaton dolgozó és tanuló magyarokkal, akik élőben tapasztalhatják a szakszervezetek erejét és az újbaloldali mozgalmak dinamikáját.

Minél jobban megszilárdul a jobboldali rezsim Magyarországon, annál nagyobb szükség lesz egy radikális baloldali ellenzékre. Van egy magyar kifejezés, amelyik szép mindenki számára, akiben él az önállóság, a szabad gondolkodás, az örök lázadás igénye. S utálatos mindenkinek, aki szolgalelkű, örök megalkuvó. Csakazértis. Az MSZP, a szervezett magyar baloldal megmaradásának és majdani megerősödésének egyetlen valódi útja a csakazértis makacssága lehet. Csakazértis szocialistának, csakazértis baloldalinak, csakazértis egy igazságosabb társadalom elkötelezettjének, csakazértis büszke ellenzékinek kell maradni.

Persze egyszer majd megint keresni kell az összefogást a többi ellenzéki mozgalommal a kormányváltásra. De ahhoz előbb egy erős, önálló, magabiztos baloldali párttá kell válni.

2018.04.16 08:01

A félelem bére

Ha a tudósok már félnek, akkor ebben a felpuhított állapotban jöhet a félelem bére. Nem nagy, de mégis valami.
 Yves Montand-nal „A félelem bére” igazi kultuszfilm volt, a címe is önálló életre kelt. A szorult helyzetben lévő főszereplők a jó pénz, jobb élet reményében elvállalják, hogy pár napig félni fognak: folyékony robbanóanyaggal teli teherautókat vezetnek el egy 500 kilométerre lévő fúrótoronyhoz. Csak egyikük éli túl, és veheti fel a félelem bérét, ám amikor már megkönnyebbülten autózik hazafelé, egy szakadékba zuhan. Nem ússza meg ő sem. 
Nálunk mintha a film magyar változatát forgatnák újra. Ha vállalod, hogy félelemben élsz, hogy azt csinálod, arra mész, amerre parancsolják, megjutalmaznak. Vagy legalábbis ígérik. Először persze meg kell teremteni a félelem és kiszolgáltatottság légkörét, fenyegetéssel, zsarolással, ijesztgetéssel. Aztán fel lehet kínálni az alkut: ha erről vagy arról lemondasz, ezt megteszed, amazt viszont soha többé, megkapod engedelmességed bérét. Lehet, hogy ez csak annyi: mégsem veszik el mindenedet, csak a felét. Ahogy a régi polgári lakásokba beszállásolták a társbérlőket: még mindig jobb volt, mint a kitelepítés, legalább ott maradhattál az egyik szobádban. Bevált ez az önkormányzatoknál is: tulajdonuk jó része fölött már az állam rendelkezik, de azért még ott vannak. 
Ha a fent lévők mindenhatónak tűnnek, az istenfélőknél is nagyobb számban jelennek meg a hatalomfélők. Egyik sem feltétlenül rossz érzés: biztonságot, kapaszkodót is adhat. Minimum ez a félelem bére, de lehet ennél több, konkrétabb juttatás is. Félős ország lettünk, nem ok és előzmény nélkül. Nem úszhatja meg senki, még olyan rangos testület, mint az Akadémia sem. Először jól megijesztették őket azzal, hogy elveszik pénzük és függetlenségük jó részét. Nem tűnt játéknak: ezzel egy időben csaptak le az egyetemi autonómiára, kormányrendelettel tiltva be egy képzési irányt. Az unokáim szerint ha már, akkor igazán megtehetnék ezt a nyelvtannal is, de egyelőre ott nem tartunk. A nyelvtant olykor tiszteletben tartják a diktátorok is. 
Ludassy Mária írásában olvastam, hogy amikor Napóleon ment neki hasonló módon a francia Akadémiának, így érvelt: „Kizárólag néptanítókat képezzenek nekünk, s ne irodalmárokat, filozófusokat, társadalomtudósokat. Egy francia katonának elég a francia nyelvtan ismerete.” (Ez már túlhaladott álláspont, a magyar kormány a szakmunkásképzésben a nyelvtan és az egyéb közismereti tárgyak javát is feleslegesnek ítélte.) Pedig Napóleon maga is tagja volt az Akadémiának. Na és! Az MTA elleni roham levezénylésével megbízott Palkovics is az.
A lényeg, hogy a félelmet sikerült felkelteni. Ami nagyon helyes, a tudósok sem kaphatnak más elbánást, mint a többi állampolgár. Mi mást jelentene a demokrácia, amiről Tusnádfürdőn megtanultuk, hogy csak nálunk létezik, persze az egyedül lehetséges illiberális formájában. A demokrácia alapfeltétele a liberalizmus (és talán az Akadémia) kiirtása. A híres Delacroix-festményt („A Szabadság vezeti a népet”) kissé ki kell javítani a tankönyvekben. Nem az a fő baj, hogy a nő félpucér rajta, ami nemkívánatos irányba terelheti a gendertanoktól még meg nem zavart serdületlen ifjúság figyelmét, hanem a címe is csonka. Helyesen így hangzik: „A Szabadság a szabadelvűség ellen vezeti a népet”. Kicsit hülyén hangzik, de legalább rendet tesz a fogalmak között. Még jobb, ha az a ledér nőszemély nem a barikádra, hanem a Békemenetre irányítja a népet, de „A Szabadság a szabadelvűség ellen a Békemenetre vezeti a népet” kicsit hosszú lenne. Igaz, a kép se kicsi.
Szóval ha a tudósok már félnek, akkor ebben a felpuhított állapotban jöhet a félelem bére. Nem nagy, de mégis valami. Az Akadémia megtarthatja a pénzét, csak éppen egy kormánnyal közös testület osztaná el. Vagyis marad a lakás, csak belejön pár társbérlő. Illetve nemcsak pár, hanem hét tudós mellé hét kormánydelegált. Egyelőre. Így kezdődött a kulturális alapnál és az akkreditációs bizottságnál is, aztán ma már meg is van a kormánytöbbség. Palkovicsék óhaja, hogy ez a testület döntsön a kutatási irányokról és az intézetvezetőkről. Mégsem járja, hogy a tudósok szabadon randalírozzanak, és holmi szakmai szempontra hivatkozzanak. Csurka is megmondta, hogy a szakértelem pusztán bolsevik trükk. Világos: a kormányszóvivő ezért nevezte Heller Ágnest öreg kommunistának. Gyanúsan ért a szakmájához. Mármint Heller, nem a szóvivő. Utóbbit ezen az alapon nem is komcsizza le senki.
Ja, és a hírek szerint volna még egy aprócska feltétele a kormánynak. Szinte semmiség. Az MTA hagyja abba az állítólagos „aktuálpolitizálást” (mármint pl. azt, hogy véleményt mond a magyar oktatásról vagy a CEU ügyéről), és maradjon a „bölcs semlegességnél”. Amely semlegességet semmi sem szolgálja jobban, mint a kormány nyilván teljesen semleges és pártatlan képviselői.
Az Akadémia a közös testületbe kínjában már belemenne, de a többi feltételtől ódzkodik. Talán néhány idősebb tudós látta A félelem bérét. És emlékszik rá, hogy ha adnak is fájdalomdíjat a félelemért, aki elfogadja, az sem ússza meg. Nem robbantják fel rögtön, de ott a szakadék.
2018.08.18 09:00
Frissítve: 2018.08.18 09:52

Ígéret, közöny

Amióta a horvát bíróság a devizahitelesek szerződéskötéskori árfolyama mellett tette le a voksot, a hazai adósok reménykednek.
A számmisztika szerint - bár ennek hitelessége őszintén szólva erősen megkérdőjelezhető - a 38-as szám az ökölbe szorított kezet jelképezi. De feltehetően pontosan áll ez azokra az ellenzéki képviselőkre, akik éppen ennyien jelentek meg a parlament rendkívüli ülésnapján, hogy a volt devizahiteladósok egyre tarthatatlanabb helyzetét megvitassák. Ökölbe szorult a kezük, mert azt ugyan már megszokhatták, hogy az - ellenzéki indítványra - rendre augusztusban összehívott ülésen a kormánypártok padsorai üresen maradnak, és így hiába várnak a napirend megtárgyalására, arra azonban még nemigen volt példa, hogy cinikus módon a miniszteri bársonyszékek mindegyike is üres marad. 
Orbánék vállukat vonogatva átsiklanak afelett, hogy a devizahitelek forintosítása és a bankokkal való elszámoltatása egymillió szerződést érintett, és napjainkban - a közüzemi és egyéb tartozásokat is beleértve - már kétszer ekkora a fizetési nehézségeket tükröző szerződések száma. 118 ezer végrehajtási stádiumba jutott, s csak az elmúlt negyedévben 2500 kilakoltatás történt.
Amióta a horvát legfelsőbb bíróság a devizahitelesek szerződéskötéskori árfolyama mellett tette le a voksot, a hazai adósok ismét reménykednek. A kilakoltatási tilalom felélesztésében, kálváriájuk lezárásában, a kormány józanságában.  
"A kormány számításai szerint az a helyzet, hogy (ha) a hiteleiket visszafizetni nem tudó embereket kiteszik a hitelező pénzintézetek az utcára, majd utána azok munkanélkülivé válnak, egzisztenciájukban süllyedésnek indulnak, családjaik szétesnek, gyermekeikről az államnak kell gondoskodnia, (ez) összességében nagyobb terhet jelent a köznek és az államnak, mint ha kellő időben avatkoznánk közbe. A kormány azt az álláspontot fogja képviselni: a kilakoltatást el nem fogadó jelzálog-hitelezési rendszert teremtsük meg Magyarországon."
A 2010-es választásokat a devizahitelesek terhei megoldásával megnyerő Fidesz elnöke, Orbán Viktor programbeszédéből idéztünk. Elhangzott a Parlamentben, telt padsorok előtt.
2018.08.18 09:00
Frissítve: 2018.08.18 09:54