Előfizetés

Csak azért is szocialista

Az MSZP az elmúlt nyolc évben három parlamenti választáson háromféle technikával próbált nyerni, de mindháromszor vesztett, és még a Fidesz-kormány kétharmados többségét sem tudta megakadályozni. 2010-ben egyedül, 2014-ben közös listával, most pedig az úgynevezett koordinált indulással bukta el a választásokat. Józan ésszel azt hinné az ember, hogy a párt ilyen esetben a bukás okait próbálja meg elemezni. De az MSZP egyik vezetője néhány nappal az április 8-i vereség után máris arról kezdett nyilatkozgatni, kivel, milyen szövetségben induljon el a párt a jövő évi EP-választásokon. Matematikailag kétségkívül ki lehet rakni még néhány formulát addig, amíg egy-két ciklus múlva teljesen elfogynak a választók.

De bölcsebb lenne szembenézni az igazsággal. A Magyar Szocialista Párt megszűnt kormányváltó néppárt lenni. Jórészt éppen azért, mert vezetői az elmúlt nyolc esztendőben állandóan azzal foglalkoztak, hogy milyen technikával, összefogással, jelöltállítási trükkökkel tudják megőrizni a kormányváltó nagypárti státuszt. Az állandó szövetségkeresés lázában jelentéktelen kispártok előtt is megalázkodtak, és kényszeresen meg akartak felelni a liberális médiának. Eközben megsértették a tagság jelentős részét, és hagytak széthullani komplett vidéki szervezeteket. S ami a legsúlyosabb hiba, a párt tartalmilag is kiüresedett, kevesen tudnák ma megmondani, hogy valójában mitől is szocialista a magát szocialistának nevező párt?

Az elmúlt években a pártvezetés legfőbb célja a kispártok kegyeinek elnyerése és a választási csodatechnika feltalálása volt. Holott a parlamenti választásokon ideológiák, világnézetek, történelem- és nemzetértelmezések versenyeznek egymással, és a Fidesz ezekkel nagyon is felszerelte magát. Az MSZP „világnézete” ezzel szemben a kényszeres megfelelni akarás volt, olyan erőknek, amelyek amúgy a párt szétverését kívánták. Jellemző, hogy ezek közül sokan most is az MSZP haláláról fantáziálgatnak, miközben a szocialisták mégiscsak a második legnagyobb ellenzéki párt maradtak, az agyonreklámozott „alternatív” erők pedig csúnyán elbuktak a választásokon.

Az MSZP előtt két út áll. Az egyik a teljes önfeladás, valamifajta új pártmasszába való beolvadás útja. Nehéz persze elképzelni, hogy egy ilyen új blokk mitől nyerné meg a következő választásokat, hiszen ez az ötlet már 2014-ben is megbukott. De néhány exszoci ideig-óráig díszfunkciót kaphatna egy efféle blokkban.

A másik út önmagunk gerinces vállalása. A következő két-három évben a 2022-es választásokra szóló csodarecept keresése helyett az MSZP baloldali identitását kell helyreállítani. Megmaradni szocialistának a névben, a tartalomban pedig visszatérni a szocialista értékekhez, az eddiginél sokkal markánsabban képviselve a közösségi társadalom értékeit és ethoszát. Egyszerre vállalva az orbáni féldiktatúra és a neoliberális kapitalizmus kritikáját. Hiszen a nemzeti és szociális lózungok mögött a Fidesz-rezsim a hazai oligarchák és a nyugati multik szövetségére épül, amit a mostani győzelmük feletti német örömködés is jól jelez.

A közel másfél évszázados magyar szocialista mozgalmat a nehéz időkben a plebejus öntudat és a baloldali kultúra tartotta meg. Ezeket az értékeket kell újra felfedezni és integrálni. A vidék apátiáját látva, bármilyen nehéznek látszik is, el kell indítani egy agrárszocialista mozgalmat, és idővel egy új földreform lehetőségét is meg lehet vizsgálni. Az alkotmányosság határain belül élni kell parlamenten kívüli eszközökkel is. De elsősorban nem budapesti tüntetésekkel, hanem azoknak a helyi civil kezdeményezéseknek a támogatásával, amelyek az oktatási, egészségügyi intézmények, a környezetvédelem botrányos ügyei ellen szerveződnek. Intézményes kapcsolatot lenne érdemes kiépíteni a Nyugaton dolgozó és tanuló magyarokkal, akik élőben tapasztalhatják a szakszervezetek erejét és az újbaloldali mozgalmak dinamikáját.

Minél jobban megszilárdul a jobboldali rezsim Magyarországon, annál nagyobb szükség lesz egy radikális baloldali ellenzékre. Van egy magyar kifejezés, amelyik szép mindenki számára, akiben él az önállóság, a szabad gondolkodás, az örök lázadás igénye. S utálatos mindenkinek, aki szolgalelkű, örök megalkuvó. Csakazértis. Az MSZP, a szervezett magyar baloldal megmaradásának és majdani megerősödésének egyetlen valódi útja a csakazértis makacssága lehet. Csakazértis szocialistának, csakazértis baloldalinak, csakazértis egy igazságosabb társadalom elkötelezettjének, csakazértis büszke ellenzékinek kell maradni.

Persze egyszer majd megint keresni kell az összefogást a többi ellenzéki mozgalommal a kormányváltásra. De ahhoz előbb egy erős, önálló, magabiztos baloldali párttá kell válni.

Kell egy csapat

Aki bokszolt már az tudja: a megrendítő erejű pofonnal egyúttal arra is esélyt kap az ember, hogy egy nap ő lehessen a győztes. De csak akkor, ha nyomban feláll, leporolja magát és végiggondolja, pontosan hogy is jött be az a maflás.

Hiteltelen lenne ennek az írásnak minden sora, ha nem magammal kezdeném. Azzal például, hogy éveken át szinte kizárólag a kormányzat korrupciós ügyeit tűztem tollhegyre, attól a meggyőződéstől vezérelve, hogy az újságíró feladata az éppen fennálló hatalom bírálata. Ugyanakkor nem vettem észre, hogy az ellenzéki térfélen uralkodó széthúzás ugyanúgy zülleszti és rothasztja az országot, mint a mértéktelen korrupció és a lopkodás. Emellett manipulálható hülyének vagy éppen erkölcsi apátiába süllyedtnek tituláltam a kormánypárt támogatóit. Miközben a valóság az, hogy a fideszesek egy jó része éppenséggel nem a migránsőrület miatt, hanem annak ellenére szavazott a kormánypártra, és Rogánról és Mészárosról is éppúgy megvan a véleménye, mint egy ellenzékinek.

Viszont azt látták, hogy ott legalább van egy csapat.

A lecke újólag adott. 2014-ben bebizonyosodott, hogy koalíciós érában kompromittálódott, lejáratódott politikusokat nem veszi be a magyar gyomra. Most viszont hiába cserélte le az ellenzék részben a csatársorát, a magyarok jó része kínjában mégis a Fidesz lejáratott, elhasznált garnitúrájára szavazott. Miért? Mert az is jobb, mint a széttagolt, gyakorlatilag csak a városokban úgy-ahogy létező ellenzék.

Legyünk őszinték: demokratikus úton két lehetőség adódik. Az egyik: megmarad az ellenzék széttagoltság, mindenki féltve megőrzi a maga sajátos, izgalmas ideológiai-szociológiai karakterét, és kivárja, amíg a Fidesz szíveskedik összeomlani. A jelen állapotokat nézve úgy 2026 vagy 2030 körül. Esetleg 2038-ban. A másik: lehet elkezdeni megkeresni a közös pontjainkat, amelyek mentén felépíthető egy magyar, demokratikus polgári párt, a nacionalista-populista Fidesz európai modernizációt és polgárosodást nyújtó alternatívája.

Őrültségnek hangzik? Hogy mondjuk egy még nem lejáratódott szocialista összefogjon mondjuk a Jobbik mára emberarcát megtalált tagjával? Cseppet sem nagyobb, mint ciklusokon át az állampárt kegyelemkenyerén az állampárt biodíszleteként tengődni a Parlamentben. Pláne, ha közben győzni is lehet.

A mostani választásból is kiderült, hogy hiába volt brutális pénzügyi és médiafölénye a kormánypártnak, ahol az ellenzék koordinált, ott meg tudta verni a Fideszt. És ez a lehetőség később is adott lesz, amíg a Fidesz nem rendel kopaszokat minden választó mellé.

Régi közhely a magyarok kapcsán unos-untalan felemlegetett széthúzás. Azonban ennek az ellenkezője is igaz: a kooperáció mélyen a történelmi hagyományainkban gyökeredzik. A Fidesznek most erőt adó vidék túlélésének a záloga volt a kaláka, az összetartás. De a Hősök terére is elsétálhatunk a hét vezér komor tekintetű szobrához. Magyar módra heten nyolcfelé néznek. De az ország mégis abból lett, hogy ők akkor együtt, egy csapatban tudtak működni.

Jut eszembe, 2019-ben önkormányzati és európai parlamenti választás lesz.

Elefánt a Twitteren

Ahhoz képest, hogy néhány napja Donald Trump még ki akart vonulni Szíriából, most már kemény megtorlással fenyegeti nemcsak Bassár el-Aszadot, hanem a szíriai diktátort támogató Oroszországot is. Érthető az amerikai elnök felháborodása, hiszen a múlt héten vegyifegyver-támadást hajtottak végre a kormányerők által azóta bevett Dúma városa ellen, s bár minden kétséget kizáró bizonyíték nincs rá, szinte biztos, hogy a damaszkuszi hadsereg áll az akció mögött. A korábbi vegyifegyver-támadásokról is rendre bebizonyosodott, hogy a rezsim hajtotta végre őket. Ám Trump retorikája finoman fogalmazva nem amerikai elnökhöz méltó. "Oroszország fogadkozik, hogy lelő bármilyen és minden Szíria felé indított rakétát. Készülj Oroszország, mert jönni fognak, szépek és újak és 'okosak!'" – írta kedvenc kommunikációs csatornáján, a twitteren. Ez a bejegyzése is egyértelmű bizonyságát adja annak, hogy Trumpnak fogalma sincs arról, mit engedhet meg magának egy amerikai elnök, és mi az a határ, amit már nem léphetne át. Nem viselkedhetne úgy, mint például egy rockbanda frontembere.

Trump éppen azért veszélyes, mert kiszámíthatatlan. Láthatóan semmiféle koncepciója sincs a szíriai válság megoldására. Hol átadná az egész terepet az oroszoknak, hol a mintegy kétezres, Szíriában szolgáló amerikai katonai kontingens növelését fontolgatja. Ez a kiszámíthatatlanság azonban nem sok jót sejtet, hiszen mind jobban elmérgesedhet a viszony Moszkvával. Tavaly, amikor az Egyesült Államok szíriai állásokat lőtt rakétákkal, előzőleg Oroszországot is értesítette a lépésről. Most azonban annyira elmérgesedett a két állam kapcsolata, hogy Washington akár meglepetésszerűen is támadhat. Emmanuel Macron francia elnök sokkal józanabbul viszonyul a kérdéshez: ő azt közölte, egy esetleges légicsapás semmiképpen sem irányulhat a szíriai elnök szövetségesei ellen.

Trump aligha akar Oroszországgal konfrontálódni, de önmagában már az is aggasztó következményekkel járhat, hogy a diplomácia terepén úgy mozog, mint elefánt a porcelánboltban.